Magyarország, 1909. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1909-10-01 / 232. szám

MAGYARORSZÁG ... . .nrr^... .1 ' t-L-a XVI. ÉVFOLYAM 232. SZÁM. PÉNTEK BUDAPEST, 1909 OKTÓBER 1. Biefizetési ár­a negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona, egyes szánt ára Helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos Szerkesztőség és kiadóhivatal­­ Teréz-körut 19. sz. Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Rontó szándék. Budapest, szeptember 30. Teljes öthónapi meddő időpazarlás után, végre megkezdődött a válság megoldására irányuló tevékenység. We­­kerle Sándor, a lemondott miniszter­­elnök ma délben kihallgatáson volt a király előtt, és az ő kihallgatását hol­napután, szombaton követi a többség vezérének, Kossuth Ferencznek a kihallgatása. A koalícziós kabinet le­mondása már a király előtt fekszik, aki azt kétségtelenül el is fogadja. Magyarországnak tehát e pillanatban már nincs kormánya, és az uralkodóra hárul az a nagyfontosságú kötelesség, hogy az országot törvényes és alkot­mányos kormánynyal lássa el. Nagy­jelentőségű momentum ez, mert e fel­adatnak szerencsés vagy szerencsétlen megoldása messzire kihat a nemzet és a trón erősségére,, jövőjére, boldogulá­sára. Éppen e e lette kívánatos volna, hogy "l^o ^/todót, amikor e döntő jelentős ‘ "rajttal foglalkozik, a tisztaal­­­y­osság kö­vetelmény­évül semmiféle ás zavaró m .1.1 ne befolyá­solja. Azokra a fecsegésekre, amelyek holmi alkotmányellenes, imparlamentáris kor­mányzat híveivel töltik meg a kövös­­pankos lapok hasábjait — nem adunk semmit. Tudjuk, hogy a király szilárdul el van határozva, hogy a magyar vál­ságot csakis alkotmányos úton, az al­kotmányosság követelményeinek meg­felelőig oldja meg. De igenis lehetsé­ges az, hogy káros befolyások a királyt olyan megoldásra vezetik, amelyről ő ugyan azt hiszi, hogy teljesen alkot­­mányszerű és parlamentáris, de amely az alkotmányosság szigorú követelmé­nyeinek még­sem felel meg, és a helyzetet meg nem oldja. Ebben az esetben a király később kénytelen lesz belátni, hogy tévútra vezették, de az elvesztett időért és az átszenvedett megrázkódtatásokért az ország kárpót­lást nem nyer. Oda kellene tehát töre­kednie minden jó magyarnak, pártkü­­lönbség nélkül, hogy mindjárt előszörre meg legyen található a válságnak egye­dül helyes és czélravezető, amellett szigorúan alkotmányos megoldása. Nem beszélünk a gyűlölködő osztrák befolyásokról, mert kötelességünk föl­tételezni az alkotmányos magyar ki­rályról, hogy tisztán magyar ügyekben nem engedi magát osztrák részről befolyásoltatok De hiszen azt saját szemeinkkel látjuk, hogy abban a pillanatban, amikor a parlamenti több­ség vezére a királyhoz készül, hogy a maga és pártja kibontakozási javasla­tát előadja, az ő akc­iójának gyöngí­­tésére és ellensúlyozására olyan ter­veket lanszíroznak, amelyek Bécsnek talán kedvesebbek lehetnek a függet­lenségi párt javaslatánál, de amelyek a nemzet szankc­ióját meg nem nyerhetik és így sem a nemzetnek a békés fej­lődést, sem a királynak a megnyugvást és zavartalan uralmat nem biztosítják. Mi sem tagadjuk azt, amit a hatvan­­hetesek annyira hangoztatnak, hogy nehéz helyzetben van az ország, de éppen azért, mivel az ország nehéz helyzetben van, megkívánható min­­den jó hazafitól, hogy az egyet­len kibontakozási mód czirkulusait ne zavarja. Ép­pen nehéz időkben hárul a kisebbségre az a kötelesség, hogy magát a több­ségnek legalább annyira­­ alárendelje, hogy amikor ez a kibontakozás nehéz munkájában fárad — amire elsősorban mégis csak a többség van hivatva — mindenféle oldal- és alsó­ áramlatokkal e munka sikerét ne koc­káztassa. Ha e munka be lesz fejezve , ám lépjen elő kritikájával és oppozíc­iójával, de ha intrikáját még addig sem képes szüne­teltetni, akkor a megoldás meghiúsu­lásáért és ebből az országra és a ki­rályra szakadó konzekvenc­iákért egyes­­egyedül ezt a kisebbséget terheli a felelősség. Mi ugyan meg vagyunk győződve arról, hogy a függetlenségi párt még ez intrikák ellenében is diadalra viszi a maga és a nemzet ügyét. Ez a párt már kisebbség korában megmutatta, Alkonyatkor. Irta: Kálnoki Be­llő Béla. Müllerné, az özvegy, nagy nehezen fölkelt az ágyból és azután fázósan vonta össze a sovány, fonnyadt mellén a kétes tisztaságú éjjeli ruháját, amikor végigtopogott a hi­deg, egy szobából meg konyhából álló laká­son, hogy beengedje a tejes­embert. Mert a tejes­ember hosszú, türelmetlen csengető e ijesztette fel az ájulásszerű­, nehéz álmá­at. Alig hogy a meggémberedett, félmerev ujjai­val megforgatta a zárban a kulcsot, a tejes­­ember odacsapta a papucsos lábai elé a czink­­kannát és a hatalmukat érző hitel­zők meg­vető, gúnyos hangján így szólt: — Ma hoztam utoljára tejet. Az ur nem ételez tovább, már igy is jdlencz korona hat­van fillért tesz ki a számla. Adja csak gyor­san, asszonyság, az ibrikét, mert sietek... A köcsög megtelt a tizenhat krajczáros, fe­hér lőrével és a tejes­ember becsapta az aj­­ót. Még egy ideig hallani lehetett, hogy ho­gyan csoszog végig a félpapucsaival a nervis ceramitfolyosón és azután újból csendes lett a világ a kis, harmademeleti, udvari likás­án. De nem soká. Két percz múlva már bugy­­­orékolni kezdett a tej a konyhában a kis orszesz-gyorsforralón és amikor épp kifutni készült, akkor újból csengettek. A pék volt az, aki csengetett és Müllerné átvette a már a napi öt vizes­ zsemlyéjét a kékruhás, kerek­sapkás, kosaras embertől. Amikor a zsemlyék már a kötényében voltak és épp betenni ké­szült a farácsos, tejüvegajtót, az asszony fel­hangon jegyezte meg: — Mondja meg az urnak, hogy hétfőn fize­tek, — pénzt kapok egy tanítványomtól —• mennyi is csak a tartozásom? — Negyven nap óta nem fizetett a nagy­sága, könnyű kiszámítani, éppen nyolcz ko­­rona... — Negyven nap! Istenem, — gondolta Mül­lerné — negyven napja nem éltem, csak ká­vén és vizes­ zsemlyén... és ezt is hitelbe! No, de nem baj: rövidülnek már a napok és a tanítványaim szép egymásután érkeznek visz­­sza a faluról. Müllerné kettétört egy szép, barnára sült vizes­ zsemlyét és bizonyos áhí­tattal kezdett el reggelizni. Szegény ember­nél az étkezés lassú ünnepélyességgel tör­ténik, mert a kollíczió ideje egyszersmind a pihenés, a gondolatokkal való t°ts~é~s­erinti foglalkozás ideje is. A fehér hajú, ránczes arcau zenetanárnő, amikor végre elkészült a kávájával, valami zsíros tapintatu jegyi­köny­vet keresett elő a lavendulászagu a’íná­­­má­ból és azután végigolvasta a biztos tanít­ványai névjegyét é­ és czeruzával s­z í­r­t­a lassan, bölömn­yi, görbe számokat jegyezve a reszketés kezével a lapszélekre, a jövő havi valószínű jövedelmét. Nyolc­an voltak a biz­tosak, akik hetenkint három órát vettek, órá­ját öt koronával fizetve. Ez kitett négyszáz­­nyolc­van koronát egy hónapra. Ebből gyö­nyörűen meg lehet élni. Nemcsak egyedül, hanem az Erzsi családjára­ is. Mert a szegény Erzsi — aki annyira hasonlít a megboldogult Müllerre — nagyon, de nagyon szerencsétlen asszony. Az anyja hiába imádkozik érte éjjel­­nappal, ha az ura, az a haszontalan — minek is ment hozzá, Istenem! — meg nappal-éjjel kergeti a kártyalapok birodalmában a szeren­csét! Ami kis fizetése volt, azt mindig még elsején vesztette el, amíg még kegyelemből ott tartották a malom irodájában és most már négy év óta csatangol állás nélkül. Akár éhen is halhatna miatta a családja. De nem a kis család éhen. Itt van a nagymama. A nagymama, aki egykor híres énekesnő volt és most énekleczk­éltet ad... Müllerné nagy lassan elkészült az öltözkö­déssel — a fekete talotaruháját vette fel, az egyetlen, szerény, kis struccztollas kalap­­jával hozzá — és azután leindult a lépcsőn. Soká tartott, amig leért a földszintre és Müllerné szerette volna, hogy még tovább tart­son. A földszinten lakott a mesebeli tűzokádó sárkány, Potocsnyákné jól megtermett s­egé­­lyében és őrizte a kaput. Mert Potocsnyákné Potocsnyák úrnak, a házfelügyelőnek volt a «becses neje» és nagyon hangosan szokta al­kalomadtán követelni a már két hónap óta esedékes negyedévi házbért. Ezért félt Mül­lerné a földszinttől. De ma szerencséje vo’fe. Potocsnyákné valahol az első emeleti folyosón veszekedett valami cseléddel és igy v­szre sem vette a szerényen a fal mellett osonó lakó­ját. Müllerné már épp megkönnyebbülten akart fellélegzeni, amikor közvetlenül a kapu alatt a következő, félre nem érthető c­élzást hal­lotta a viczeházmester csapzott bajusza, pá­­linkaszagú ajkai közül: — Mégis csak szemét nép az olyan, amelyik még a szemétpénzt sem tudja megfizetni! Miért is nem laknak azok a szemétdombon, hogy a... Müllerné elpirult a vastag rizepor kérge alatt és a következő perczben kint volt az utczán, a napsütéses, mosolygó utczán. Aho­gyan táguló tüdővel szívta a szabad levegőt, a világ is egyszerre szebbnek látszott előtte. Hisz elvégre, ha nem is valami földöntúli bol- Lapunk mai száma 28 oldal.

Next