Magyarország, 1909. október (16. évfolyam, 232-258. szám)

1909-10-01 / 232. szám

-----------------------------------------------"Milyen legyőzhetetlen erő lakozik le. Ezt az erőt, melyet egyenesen Anzet lelkéből merített, sokszorosan rázta az a körülmény, hogy a német többséget adott neki és ekként mandátummal ruházta föl az ország sorsának intézésére. Erre támaszkodva verte vissza a függetlenségi párt az ellene intézett támadásokat és hiúsította meg a megbontására irányuló fondorlatokat. A küzdelem nagyját már megvívta a függetlenségi párt; el nem képzelhető tehát, hogy ellenfeleinek végső vergődése, utolsó szánalmas erőlködései visszariasszák őt annak a lépésnek a megtételétől, amely őt a diadaltól elválasztja. Ám tekintsünk körül közéletünkben : az erőt, határozottságot, öntudatos politikát és a nemzet érdekeinek egyetemes felfogását sehol másutt nem találjuk, csak a függetlenségi párton. Sem az alkotmánypárt gerincznélküli programmtalansága, sem a néppárt félszeg egyoldalúsága nem alkalmas az ország sorsának intézésére és kormányzatára; e kettőből, még ha egyesítik is, nem lesz gáliczkő még akkor sem, ha a Wekerle liberalizmusának savával öntik is le. De amikor így áll a dolog: amikor maguk a tisztán látó hatvanhetesek is beismerik a hatvanhetes „erők“ egyesítésének és tömörítésének lehetetlenségét, akkor igazán nem értjük, mirevaló az a görcsös erőlködés, amely a függetlenségi párt érvényesülését megakadályozni és a hatvanhetes uralmat restaurálni törekszik. Értenék ezt az erőlködést, ha a legkisebb reményük lehetne e restaurálás sikerére , de ennek minden reménye nélkül dolgozni a függetlenségi párt akciójának meghiúsításán nem egyéb, mint a rontó szándék. Amit pedig annyira tagadnak. A politikai helyzet. (Saját tudósítónktól.) Budapest, szeptember 30. A keddi országgyűlésen történt események után az érdeklődés fokozott mértékben fordul Kossuth Ferencznek bécsi kihallgatása felé, mely szombaton délben fog végbemenni. Mert bizonyos, hogy annak eredménye — akár jobbra, akár balra is határozzon a király. — döntő fordulatot jelent a válság folyamán. Háromféle döntésre határozhatja magát a király. Elfogadja Wekerle kibontakozási tervét, amelyről ismételten reménykedve hirdetik a hatvanhetes közösbankos lapok, hogy a király még azt nem utasította vissza. Az iránt nem lehet semmi kétség, hogy Wekerle kibontakozási tervével szemben az egész függetlenségi párt ellenzéki álláspontra helyezkedik. Wekerlének tehát háta mögött csak az alkotmánypárt és a keddi ülésen mellette oly lelkesen tüntető néppárt állana. Mint-hogy ekként a parlamentben nagy kisebbségem lesz, első feladatát képezné, hogy a Ház fel oszlatásával új választáson próbálkozzék többséget szerezni. A választási küzdelem ütközőpontja persze a gazdasági önállóság és közösség kérdése lenne. A hatvanhetesek a gazdasági közösség jelszavával szállnának síkra, a függetlenségi párt pedig Kossuth Ferencz vezérletével a gazdasági önállóság mellett venné fel a haregot. Amidőn a nemzet minden rétege oly erélyesen foglal állást a gazdasági önállóság melletti s a több százra menő feliraton kívül, mely az ország e jogának megvalósítását követeli, csupán Perényi és Bornemisza főispánok képviselik a gazdasági önállóság-ellenes közvéleményt, a függetlenségi párt teljes nyugalommal nézne a választások elé. A próbálkozásnak tehát sikere nem lenne, csupán a választások utáni időre tolódnék a válság, bizonyára sokkal adottabb mértékben, mint most. Másik eshetőség, hogy a király parlamenten kívüli kormányt nevez ki. Hogy minő kilátásokkal kezdené meg ez működését, alig szükséges fejtegetni. A vállalkozásnak a legcstufosabb kudarcz lenne a vége. Marad tehát a parlamentáris és alkotmányos megoldásnak egyenes Útjául egyedül az az eshetőség, hogy a korona a Kossuth kibontakozási tervét fogadja el. Nem akarunk jósolgatni, kombinálni a bekö-vetkezendőkről. Nem táplál vérmes reményeket a függetlenségi párt a jövőről, de igazságának tudatában higgadtan várja az eseményeket, s minden esetben teljesíti azt a kötelességet, amely őt, mint a nemzet bizalmának letéteményesét, terheli. Idogság az élet, azért mégis csak kár volna meghalni. És ha a Pistike, az Erzsi kisfia, ül az ember ölében és olyan meghatóan mondja: «nagymama, kéjek ezükjet. Hát olyankor igazán szép. Mialatt Müllerné mindezt szép színesen gondolta végig, kiért az Andrássy-útra. Az Andrássy-úton három tanítványa is lakott a nyolcz biztos közl. Ahogyan becsengetett a szőnyeges lépcső végén levő első emeleti lakásba, a szive egy kicsit elszorult, mert hátha... no, de ajtót nyitott a tarka mellényű, kötényes, borotváltarczú inas és meglehetősen kurta hangon kérdezte: — Mi tetszik? __ — Kérem, itthon van a nagyságos asszony ? Én Müllerné vagyok, az énektanárnő, — fűzte hozzá kissé szégyenlősen, mert a libériás ember mintha magyarázatra várt volna, mielőtt válaszol. — Mindjárt megnézem ... Fél peres múlva megint ott volt a kötényes ember az előszobában és röviden, szárazon csak ennyit mondott: — Nincs! Ezzel azután ki is nyitotta a folyosóra nyíló ajtót... Müllerné ment egy házzal tovább. Azaz nem is egygyel, hanem húszszal. A harmadikba azután befordult, és megint csengetett az első emeleten: — Itthon van a nagyságos asszony? — Nincs kérem, különben is megmondta, hogy ha a Müllerné találna jönni, mondjam meg, hogy ne tessék többet idefáradni, mert a nagysága az idén valami olasztól fog énekórákat venni. Sajnálom, mert ki tudja, hogy megint kapok-e minden elsején egy forintot tőle, mint ahogyan az asszonyságtól kaptam, mert, tetszik tudni, a magamfajta szegény szobalánynak... Müllerné már nem hallotta a folytatást, mert szinte tántorogva szédült ki az ajtón. És az Andrássy-Úti harmadik lakásból is így támolygott ki. Sőt a Múzeum-körútiból is, és az Akadémia utcaiban levőből szintén, meg a Szabadság-téren levőből hasonlóképpen. Csak a Margit-rakparti kis szőke, szeplős ügyvédnő volt olyan kegyes, hogy fogadta. .Dobogószívvel lépett a zongoraszorba. Végre! Végre... havi hatvan korona. Mégis csak jő az Isten, és nem halatja éhen azokat, akik buzgón fohászkodnak hozzá... Müllerné elfogódottan ült le egy kis kerélcsavarra járó zongoraszékre, és így várta a szeplős kis ügyvédnőt. Nem kellett soká várnia. A szőke csoda — világoskék pongyolában — két percz múlva odalibbent a vaskos Bösendorfer mellé, és azután naiv bőbeszédűséggel így kezdett el szónokolni: — Isten hozta, kedves Müllerné! Lássa, az én férjem egy csepp érzékkel sem bír semmihez, ami nem reális. És lássa — ahogyan a férjem mondja — a maga énekleczkéi, kedves Müller néni, egy cseppet sem... no, de hagyjuk; a férjem kijelentette, hogynem hajlandó továbbra is havi hatvan koronát fizetni csak azért, hogy én soha, de soha ne tanuljak meg énekelni... Fáj nekem, kedves Müllerné, hogy ezt kell, hogy mondjam magának, de tény, hogy maga ... maga... hogy is mondjam csak... — kérem, ne vegye rossz néven, — de mégis csak megöregedett. Lássa, Müller néni, maga még csak helyesen kísérni sem tud, nemhogy előénekelnni tudna... és azután hatvan korona nagyon sok pénz ám! De nézze ... Mailemével forgott a világ, és gyászszinü konyháié borította el egyszerre a két fáradt, kimosott szinü szemét. Maga sem tudta, hogyan került az utczára ismét, és fogalma sem volt arról, hogy mi módon jutott a lakására. Egyik hatvanhetes újság a mai válságos helyzet legnagyobb bajának tartja, hogy a hatvanhetes pártok és a függetlenségi párt egymással szembe kerültek. Ezt akarják Bécsben, mert minél jobban összevesznek a magyar pártok egymással, annál jobban örülnek annak a bécsi körök. Egységre volna tehát szükség. Teljesem igaza vár, e fejtegetésnek. De nem intézett-e Kossuth Ferencz többszörösen felhívást a szövetkezésben volt hatvanhetes pártokhoz, hogy csatlakozzanak a gazdasági önállóság megvalósítása iránti küzdelemhez? Hiszen nem is kellett volna elvüket változtatni, mert már 1905-ben a közös feliratban a gazdasági önállóságot a függetlenségi párttal együtt politikai hitvallásul elfogadták. S amikor beállott az idő, hogy ezt megvalósítsuk, egyszerre visszasülve" fox közös Programmjuk tartható, tudva. Amidőn a magyar érdek szem az osztrák erdőkkel, ők nem az eleon. küzdő függetlenségi pártot segítettek, de különösen sajtójukban épp oly hevesen támadták a gazda A harmadik emeletre, ott mindjárt a... 8 vízvezeték mellett. Dél régen elmúlt már, és a kerek arczu vizes zsemlyék ott vártak rá a konyhaasztalon. Müllerné gépiesen gyújtott alá a gyorsforralónak és azután beleharapott a hibás fogaival a keze ügyébe eső első zsemlyébe. A zsemlye félig kiszáradt, régi sütetfű volt, és Müllerné lassan, óvatosan majszolta a száraz tésztát. Az udvarból valami rekedt kintorna méla akkordjait lopta fel a harmadik emeletre az őszi szellő, és ezek az akkordok egy régi, ah, de régi opera női főszerepéből valók voltak. Müllerné hirtelen és nagyot nyelt az első hangok hallatára, és azután az arcza, az a ránczés, az a fonyadt, mintha kezdett volna átszellemülni. Keskeny, finoman ivett, rózsaszínű orrczimpái szinte kitágultak, elkopott, világos szemei egy perezre visszanyerték régi fényüket, és rokkant, puha alakja, szinte diadalmasan egyenesedett ki. A kintornás meg hirtelen elhallgatott. Potocsnyákné hangját lehetett csak hallani, az iménti emléktápláló, melodikus zene helyett. Müllerné kihajolt a konyhaablakon, és egy Ujságpapirosba csavart húszfillérest ejtett az udvarra. Még volt vagy nyolcr a kopott, sárgaréz-csattó erszényében, és így megengedhette magának ezt a bőkezűséget. A púpos zenész úgy csapott le az emeletről hulló meteorra, mint a kánya, és azután megindította a kereken járó sípládáját, a házmesternő jókívánságainak szózuhataga közepette. Mire kifordult nehézkes alkotmányával az Udvarból, csendes lett újra minden, és csak egy-két borzashajú cselédleány sajnálta, hogy vége az ingyen mulatságnak. Csak a cselédleányok sajnálták, .Várjon a vándorló zeneembert? Csak a cselédleányok, a borzashajuak? Nem. Müllerné, az egykori bpera-star még náluk is sokkal, de MAGYARORSZÁG Budapest, 1909. péntek, október 1.