Magyarország, 1910. október (17. évfolyam, 233-258. szám)

1910-10-01 / 233. szám

MAGYARORSZÁG BUDAPEST, 1910 OKTÓBER 1.______________SZOMBAT XVII. ÉVFOLYAM 233. SZÁM. Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő:^ Szerkesztőség és kiadóhivatal 3 Teréz-körut 19. sz Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Holló Lajos: Hirdetések milliméter számítással díjszabási szerint Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt szíveskedjenek lehetőleg gyorsan intézkedni, hogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen A nagy szerencse. Budapest, szeptember 30. Ma Khuen is nyilatkozik a kölcsön dolgában és kijelenti, hogy az fényesen bevált. Okunk van — úgymond — az ügy kimenetelével igen elégedettnek lenni, mert a kölcsönnek úgy politikai, mint gazdasági eredményei örvendetesek. De akármennyire örvendezik is Khuen, a magyar közvélemény sehogy se tud ebbe az örvendezésbe belemelegedni. Még a Khuent támogató lapok is nagyon fanyar ábrázattal szólnak a dologról, a függetlenül gondolkodó sajtó pedig el nem titkolja mélységes aggodalmát a tapasztaltak fölött. Hiszen nem arról van szó, hogy pénzt kaptunk ott, ahol lehetett. Elhiszszük, hogy efelett Khuen és kormánya örvendezik. Még az országra nézve is jobb talán, ha az adott helyzetben már legalább ezen az uton sikerült kimenekülni a szorongatott állapotokból. De nem elemi kötelessége ilyenkor szigorúan megvizsgálni, hogy az ország milyen fatális körülmények közt sodortatott ebbe a kínos helyzetbe ? Khuenék csak azt a tanulságot vonják le, hogy milyen derék ime az osztrák és német nép, hogy most is kisegített bennünket a zavarból. Pedig nem ez a tanulság, hanem az, hogy az osztrák és német vasgyűrű miatt el vagyunk zárva az egész világtól. Francziaországban és Angliában lüktet az igazi gazdasági élet, ott olcsó és bőséges a pénz és mi el vagyunk zárva a hiteléletnek ettől a bő forrásától. Tegyük föl, hogy politikailag helyes és nélkülözhetetlen ránk nézve, hogy bennünket Németország a maga érdekszférájába belekapcsoljon, még akkor is a német hatalommal való szoros nexusnak határozott hátrányául kell betudnunk, hogy bennünket gazdaságilag a világ többi államaitól elzár. Mit ér az, hogy most a magyar kormány lapjai bőségesen szidják és gyalázzák a franczia és angol szűkkeblűséget, amely nem akar eltekinteni a politikai vonatkozásoktól és üzleti dolgokban is az állami érdekeket veszi mérlegelés alá! Akár helyes, akár nem ez a dolog, ez már így van. Ezen nem segít semmiféle ízetlen sajtópiszkolódás, legfeljebb csak még további ártalmára szolgál ez az országnak. Francziaország és Anglia az olcsó pénz birodalmai. Azt nézik, hogy Németország egyszerre fel akarja falni az egész világot, elmegy a balkán államokba, Törökországba, Kisázsiába megy Afrika keleti és nyugati partjaira. Tengeren és szárazföldön bámulatos erőkifejtést visz véghez, hogy gazdasági és politikai hatalmát minél jobban kiterjeszsze. Hiszen magában véve gyönyörűséges dolog ez. Elismeréssel kell adózni a hatalmas, nagy német császár merészrüpta ideáinak. Amit Németország a legutolsó évtizedek alatt produkált, az minden emberi képzeletet felülmúl. De nem természetes dolog-e, hogy ez a szédítő nagy német terjeszkedési vágy felkelti a világ többi nagy hatalmasságainak is védekezését. Csak természetes, hogy ezek is korlátok közé akarják szorítani a germán uralom féktelen előretörését. Mi, a szerény, elhagyatott, századokon keresztül kizsarolt Magyarország csak bámulattal nézhetjük a titánoknak ezt a világraszóló harczát. Legfőbb vágyunk csak az lehet, hogy hagyjanak bennünket a mi szerény körülményeink közt békességben élni. Nekünk erőt kell gyűjteni. Minden garasunkat elhanyagolt kultúránknak és gazdasági fejlődésünknek kipótlására kell fordítanunk. Lázas sietséggel kellene az elmulasztott időket helyrepótolnunk. Nincs semmi iparunk, se kereskedelmünk, se művelődésünk. Közintézményeink mindenütt kiépítésre és átalakításra szorulnak. Társadalmi osztályaink küzködnek, vergődnek, sanyarognak, fel kellene karolni érdekeiket, hogy talpra állítsuk őket. Hagyjanak tehát nekünk békét és engedjék meg, hogy önmagunknak élhessünk. á válás. Irta: Giuseppe Castellaneta. Egy komor, őszvégi, hűvös esti órában Claudius Artemi eljött hozzám. A leáldozó nap halványan világította meg a szobát, melyben én elgondolkozva a kandalló pattogó tüzénél melegedtem, míg odakünn az eső egyhangúan, szakadatlanul hullott. Éppen a halál költőjének, Poe Edgárnak «A holló» czímű, rideg és fantasztikus költeményét olvasgattam, mely lelkemet a legvigasztalanabb kételyekkel töltötte el. A költő egy fagyos, téli éjszakán közérdekű mély filozófiai kérdéseken töpreng, melyekre a nagy, kiéhezett, lesoványodott vén holló adja meg a feleleteket: — Az emberek sohase szabadulnak meg vágyakozásuk kínjaitól? — Sohasem! — Elérheti-e valaki valaha a teljes boldogságot? — Sohasem! — Álmaink és sejtelmeink sohase valósulhatnak? — Sohasem! — Sohase láthatjuk többé szeretteinket, akik a halálban megelőztek? — Soha — soha — sohasem! Átgondoltam a költő szomorú verseit és megborzadtam a múlandóság és enyészet sötét érzetétől... Ezen a szomorú, őszvégi, rideg esti órában jött el hozzám: Claudius Artemi... * Már egy év óta nem láttam részi barátomat, akit testvéri szeretettel fogadtam. Velem szemben, a tűznél foglalt helyet és mikor a szolgám lámpát gyújtott, elmerengtem a jól ismert kedves arczvonásokon. Fájdalmas meglepetésemet nem titkolhattam el. Alig ismertem a régi Claudiusra! Milyen bánat pusztíthatott rajta, hogy most a réginek csak árnyékát láttam magam előtt? Sötét, nagy szemei titokzatos lázban égnek... egész teste egy megtört romhalmaz... Fonnyadt ajkain fanyar a mosoly, beesett arcza sápadt, mint a kréta. ... Mintha halálos sebből vérezne, úgy összezsugorodott a széken... erőtlenül... fáradtan ... kimerülve az élettel folytatott nagy és nehéz küzdelemben. Kínos várakozásban, némán tekintettem rá, aki reménytelenül, testi vagy lelki kintel gyötörtem hallgatagon bámult a kandalló lobogó lángjaira. Hosszú szünet után érezvén meglepetésemet — végre megszólalt: — Ugye, megváltoztam?... Bizony, nagyon megváltoztam... úgy érzem, nemsokára már el is jutok a véghez! Kiváncsi voltam a végzetes drámára, melynek Claudius — meggyőződésem szerint — nemes és hősies áldozatául esett és baráti részvétem még fokozódott iránta. Mivé lett ez az ember, akinek duzzadó erejét, lángoló lelkesedését és magasztos eszményeit oly gyakran megbámultam? A művészet leghivatottabb képviselőjét, kiváló teremtő, alkotó erejét és leghősiesebb előharczosát vesztette el benne. Harczias írásaiban Claudius mély meggyőződéssel, minden megalkuvás és ingadozás nélkül védelmezte saját művészi álláspontját, mely a miliő pontos leírása mellett a lelki állapotok gondos tanulmányozását is követelte, úgy hogy a látszólag két ellentétes irány egymásba olvadva, egymást kiegészítse. És az új iskola megalapításának győzelme volt íróművészetének legszebb jutalma... Egyszerre azonban megingott bátor lelkének egyensúlya... éles megfigyelőképessége csökkent... megbénult... Hatalmas szenvedély lobbant fel lelkében; olyan őrületes szerelem, aminőre ezt a művészetbe olvadt, szigorúan fegyelmezett gondolkozó jellemet senki se hitte volna képesnek. És Claudius nemcsak szeretett, hanem viszont is szerették... Egy év óta férje volt Mara Vanninak, annak az izzó, álmatag aszszonynak, aki a kölcsönös nagy szerelemben kereste és találta a két egyenlő léleknek egyetlen és magasztos életczélját. Kínos hallgatásomban mindezt hirtelen átgondoltam és végre kénytelen voltam magamban a kérdést föltenni: vájjon ez a nő okozta-e szegény barátom lelki és testi pusztulását? Claudius egy ideig küzködött magában, végre megszólalt: — Hiszed-e, hogy az erkölcsi alapon nyugvó, magasabb szellemi és lelki közösségen érlelődött szerelem hirtelen elpusztulhat, elenyészhet egy nem várt, újabb lelki megrázkódtatás által? A sajátságos kérdés meglepett és nyugtalanított. Nem válaszoltam rá, de igyekeztem a mögötte rejlő, titkos gondolatot kifürkészni. Lapunk mai száma 24 oldal.