Magyarország, 1910. november (17. évfolyam, 259-284. szám)

1910-11-01 / 259. szám

L BUDAPEST, 1910. NOVEMBER 1. KEDD XVII. ÉVFOLYAM*^59^ SZÁM. "­­ ■ ---------=­—..... .....................................................1 11 ....._____________________— Előfizetési ár: negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő:­­ Szerkesztőség és kiadóhivatal s Teréz-karut 59. sz Egyes szám­ára helyben és vidéken 10 fillér. HÍO 1­­ Ó Lajos: Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. A horvát kudarcz. Irta: Baza Barna. Budapest, október 31. A horvátországi választások nem si­kerültek Khuennek. Nem kapott több­séget. A nagy hódító, akinek Magyar­­ország engedelmesen a lábaihoz feküdt, diadalútjában megakadt egy kissé. Magyarországot játszva, mosolyogva győzte le, s a kis Horvátországgal nem boldogult. Hja, ez a nagy hódítók végzete ! Szo­limán császár országokon gázolt ke­resztül, s világverő útjában megállította a kis Szigetvár. Napóleon letippra Poroszországot, Ausztriát, s a gyenge Spanyolországgal nem tudott semmire se menni. Akár a híres hőcsábítók, akiknek a nagyvilág büszke urihölgyei nem tudnak ellenállni, s aztán akad egy ártatlan falusi libácska, akit a csábítás művészetének összes fegyvereivel se bírnak meghódítani. Ám az elbizakodott Khuennek, aki elkábította, magáévá tette nagy Ma­gyarországot, az egyszerű kis horvát leányzó a szeme közé nevet. Szomorít ez bizony. Vége a győzhetetlenség, az ellenállhatatlanság nimbuszának! S kétszeressé teszi a póruljárt hó­dító tragikumát, hogy éppen Horvátor­szágban történt az eset. Az ő őshazájá­ban, az ő első szerelménél, ahol a hódításnak azt a spec­iális módszerét évtizedeken át olyan mesés sikerrel alkalmazta. Hiszen horvát rendszernek neveztük a Khuen-féle kormányzati rendszert, s horvát mintájú választások­nak az ő választásait. És lám: a horvát választási szisztéma Magyarországon teljes diadalt aratott, Horvátországban pedig hatalmasan megbukott. Úgy lát­szik, névváltoztatásra lesz szükség : ezentúl magyar rendszernek kell hívni a Khuen féle választási eljárást. És ha eddig mi kiabáltuk oda nagy fennen Khuen grófnak, hogy: nem vagyunk Horvátországban, itt ilyet nem tűrünk ! — ezentúl teljes­­joggal kiálthatják majd a horvátok: ez nem Magyaror­szág, itt ne erőszakoskodjék, menjen a magyarok közé, ha pénzzel és szu­­ronynyal akar magának többséget sze­rezni ! De hát mi történt Horvátországban ? Hogy eshetett ez a súlyos kudarc­a az eddig csalhatatlan Khuen-féle mód­szernek ? Nem volt elég csendőr, katona? Dehogy­is neni ! Hiszen ahogy a hiva­talos csapatkirendeléseket olvastuk, minden választóra két katona esett Hor­vátországban. Vagy pénz nem volt elég? No már az nem ismeri Kiment, aki felteszi róla, hogy ő elegendő pénz nélkül nekimegy egy választásnak. Volt biz­ott pénz bő­ven, jutott annyi egy kerületre, mint­ Magyarországon. S volt bor is, pálinka is. A mutik­zió, amivel háborúba ment Tomasics, teljes és tökéletes volt, az ellen nem lehet kifogás. Mi hát az oka, hogy se pálinka, se pénz, se szurony nem tudott kellő több­tonna a hegyes nyárson kellemes sistergéssel pirult; az őrmester nagy szakértelemmel , oda­adó gonddal forgatta. A másik csendőr, a két­csillagos, nem sokat törődött a szalonnapirí­­tással. Szép, barna fiú volt, piros, gyermek­ded arc­c­al. Mozdulatlanul tartotta a nyár­sat a tűz fölött. Nagy, fekete szeme nyugta­lanul követte a lángok izgalmas árnyjátékát a kőkoc­kás falon. Észre sem vette, hogy a vacsorája nagy füstöléssel a­­tűzbe fordult az alattomosan kiégett nyársról. Az őrmester rá­­rivalt, de már késő volt. — Hallja, Nyíri, ha szolgálatban van és szalonnát süt, a szalonnasütésre gondoljon s ne a kislétai virágszálakra. Mert ha a sza­lonnája odaég, éhesen marad. Ha pedig éhes, nem végezhet pontos szolgálatot. Hogy a szol­gálat hátrányt ne szenvedjen, most az egy­szer megosztom magával az enyimet. Dorgáló, kioktató beszédével igen meg volt elégedve az őrmester úr. Szép,­ rózsásra sült szalonnadarabját kettévágta s egyik felét rá­­kényszeritette a fiúra. Szótlanul ettek s na­gyokat húztak a tüzes, melegítő pálinkával telt bütykösből. Megtörülték a bicskát és cziga­­rettát sodortak. Az őrmester valami tréfás dalt dudolgatott a betegen is felkelő és urá­nak vacsorát főző menyecskéről. A kis káplár derülten, mindjobban fölragyogó szemmel hall­gatta, a dal végén csöndesen megszólalt: — Őrmester urnak alássan jelentem, kevés kis­ napig maradok a csendőrségnél. — Csak nem­­bolondult meg? — kérdezte őszinte meggyőződéssel az őrmester­­séget teremteni ? Ha ugyanolyan minő­ségben s ugyanolyan bőségben voltak meg a harcz eszközei ott is, mint Ma­gyarországon, az eredmény miért nem lett ott is ugyanaz? Csak egy helyes felelet van erre. S az mi ránk nagyon szomorú, nagyon meg­­szégyenítő: a horvát nép az idei vá­lasztáson erősebb volt, mint a magyar. Több volt benne a nemzeti öntudat, a kitartás, a lelkesedés és önzetlenség. Nem ijedt meg a szuronyoktól, pénzért, pálinkáért, nem adta el magát. Szava­zott a lelke, az érzése szerint s nem hódolt be It Khuen-féle választási esz­közöknek. Jót akarnak-e a horvátok, jogosul­­tak-e, helyesek-e, okosak-e az ő nem­zeti törekvéseik, arról én most nem szólok. Tény, hogy vannak vágyaik, vannak nemzeti törekvéseik, éppúgy, mint minekünk. Csakhogy a mi nem­zeti törekvéseink rögtön elhallgattak, amint csengeni kezdtek Khuen aranyai. A horvátok kitartottak az ő nemzeti vágyaik mellett, hiába gurult a pénz, hiába villogott a szurony, hiába folyt a pálinka. Bizony, bizony oda jutottunk ezeréves állami lét után, hogy irigykedve kell néznünk a horvátokra. Ha a magyarban lenne annyi lelki erő, annyi nemzeti öntudat, annyi önzetlen kitartás! Ha nem ijedne meg rögtön a hatalom ha­ragjától, ha nem adná el a meggyőző­dését, törekvését, hazája sorsát pénzért, haszonért, pálinkáért! Csak még ezen az idei választáson Nyíri buzgón piszkálta a tüzet és sűrűn kö­­hécselt, mint aki nyilatkozatra készül,­­rezán valami ártatlan, gyerekesen ravasz öröm árulta el, hogy számit szavainak meglepő hatására. ■— Bocsásson meg az őrmester ur, de ku­tyának való az ilyen szolgálat s nem urnák — kezdte szinte komikusan ágáló hangon. — Én pedig ar leszek. Tekintetes írnok úr a te­lekkönyvnél. Ha előbb nem, új esztendőre egész bizonyosan, így ígérte Juliskának a kereszt­apja, aki nagy ur, méltóságom ur Budapesten. — Hát akkor mi a ragyogó istennyiva ütött téged közénk kutyáskodni? —­ méltatlanko­dott az őrmester. — A méltóságos úr akarta, ő pedig csak tudja, mit tesz, — büszkélkedett a legény. — Azt mondta, hogy innen könnyebben megy a kinevezés. Meg nem is ülök otthon az öz­vegy anyám nyakán. Aztán meg nem is hozom hírbe a kis Juliskát. Az őrmester széles mosolyt rejtegetve vas­­tag bajusza alatt, érdeklődött a kis Juliska iránt. — A Juliska?... A Juliska... — dadogta a fiú rákvörös arczczal s látszott az erőlkö­dés, hogy valami igen nagyot, csodásan szé­pet akar mondani. — A Juliska egy rózsaszínű violaszál, egy hófehér galamb, aki most pesti kisasszony, de uj esztendő után tekintetes a­s­­szony lesz Torda városában... Lázas össze-visszasággal besürlt, szeme kü­lönös fényben ragyogott. Az Őrmester értel­metlenül bámult rá. Nyíri érezte, hogy ma­ Az álom vége. Irta: Tömöri Jenő. Vihart hozó, korai hóval fenyegető novemberi éjszaka lepte meg az erdő közepén a czirkáló csendőr­járőrt. A kézilámpa gyönge fénye alig pár lépésnyire tánczolt előre a fölfelé törő szűk ösvényen. Az őrmester — aradmegyei oláh fiú lévén — felváltva magyarul és oláhul káromkodott, amint megbotlott valamelyik ki­álló gyökérben, vagy arczába csapott a szá­raz ág. Hangját elnyelte a széltől rázott fa­­sudarak recsegő zúgása, mégis csak akkor ha­gyott fel a különböző szenteknek tarka glé­­dába való szedésével, mikor egy mohás szikla­tömegen ütődött meg lámpásának fénye. Lesz már éjjeli szállás, elérték a Géczy-vár romjait. Megvárta hátrább jövő társai s óvatosan kúsztak előre a kövek között, keresve az épen maradt pinczébe levezető lépcsőt. A fény elől nagy, kövér baglyok rebbentek föl ijedt hu­hogással s össze-vissza szárnyaló denevérek­től kellett elhóditaniok a tágas, boltozatos pinczeüreget. Rendes, szinte tisztán tartott helyiség volt. Az erdőőrök gondozták, akiket gyakran szorított ide a hirtelen kerekedő vi­har. Egyik sarokban frissen hordott széna kí­nálkozott pompás fekhelyül. A pincze elején felhalmozott száraz galycsomónak csak éppen alá kellett gyújtani. Csakhamar lobogó tűz­­nyelvek fantasztikus árnya tánczolt a hideg fénynyel csillogó kőfalon. A csendőrök a tűz köré telepedtek. A sza­■ ■ —............­­. *- -“'li . mbmOES*--- —«V ■«■■■ i n i ■ ' i 11 .1. wmwm» Lapunk mai száma 32 oldal.

Next