Magyarország, 1911. február (18. évfolyam, 27-50. szám)
1911-02-01 / 27. szám
BUDAPEST, 1911. FEBRUÁR 1. SZERDA XVI. ÉVFOLYAM « 27. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatali Teréz-körut 19 Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: \ -«B Holló Lajos. hirdeténnk milliméter ezembassiai díjszabás szerint. & réslátó. Irja: Búza Barna. Budapest, január 31., a munkapárt Deák Ferencre megint beszédet tartott Aradon. Szólott a bankvitáról és az obstrukczióról, — ellenben nem szólt a létszámemelésről. Ez már neki régi szokása. A létszámemelésről csak Bécsben szeret beszélni, így hozza ezt magával az önzetlen munkapárti hazaszeretet. Aradon Tisza megint mint a nagy ijesztő mutatkozott be. A nemzet Nagy Ijesztője, aki örökösen szörnyű veszedelmek rémképeit festi az ország elé, s Isten nevére kéri a nemzetet, hogy ne mozduljon, ne ellenkezzék, hódoljon meg mindenben Ausztria előtt, mert égszakadás-földindulás következik, ha Bécs haragjában össze találja vonni a szemöldökét. Csupa rémes jóslat, csupa jeremiási jajveszékelés volt most is az egész ember. Az Isten szerelméért, csak ne piszszenjünk Bécs ellen. Az Isten szerelméért, csak ne ragaszkodjunk semmiféle jogunk érvényesüléséhez ! Az Isten szerelméért, csak adjunk meg sietve szó nélkül mindent, amit Bécs követel tőlünk. Mert másképp végünk van. (Egy esztendő óta minden beszédében „az Isten szerelméért“ csalogatja a munkapártba az embereket. Pedig nem is az Isten szerelméért megy az egész dolog, hanem a császár szerelméért.) De hát egyéb veszedelmet nem lát itt Tisza István, csak azt, ami a nemzet makacssága miatt Bécs felől zúdulhat ránk ? Hiszen, az Isten szerelméért, koldusbotrajut ez a nemzet, ha a tengeri nagyhatalom őrületének a költségeit is fizetnie kell. Az Isten szerelméért, hát lehet egy ilyen pusztuló, kivándorlásban elvérző országra nyugodt lélekkel rárakni százmilliós katonai terheket? És az Isten szerelméért, hát örökre az lesz már a sorsunk, hogy minden jogunk csak papiroson élhet, s amint életre akarjuk hivni, nyomban eltűnik, mint az árnyék ? Az Isten szerelméért, hát a fennen hirdetett készfizetésről s a katonai büntető eljárás magyar nyelvéről is egyszerűen lemond a munkapárt, s van ábrázata ilyen gyalázattal a nemzet elé állani ? Az Isten szerelméért se szólott ezekről a Nagy Ijesztő. Ellenben sűrűn emlegette a nemzet ítéletét, döntését, akaratát, amely persze a választáson világosan a közös bank mellett nyilatkozott meg. Ám szerinte is a nemzet akarata a közös banknak megfelelő módozatok mellett való fentartása volt. Igen, igen, megfelelő módozatok mellett, vagyis a készfizetés tényleges megkezdése mellett. Ez volt a munkapárt programmja, ez volt Tisza István szerint is a nemzet akarata. „Készfizetés, vagy a halál!“ — ezt szavalta Aradon a munkapárt vándor apostola. No hát mért nem teljesedik a nemzet akarata ? Miért nem alkalmazkodik a munkapárt a nemzet döntéséhez ? Miféle parlamentarizmus az, ahol a nemzet tervez és Ausztria végez ? Vagy „az Isten szerelméért“ erről is hallgatnunk kell, mert különben elmúlik a világ? És mikor íme a készfizetés kérdésében is előttünk van parlamenti alkotmányunk teljes csődje, akkor elkezd jajveszékelni a nagy Rémlátó, hogy (az Istenért), ne obstruáljon az ellenzék, mert ezzel megsérti a parlamentarizmust, pedig „a magyar parlamentarizmus közös kincsünk, legdrágább kincse a magyar nemzetnek, és a magyar nemzet fönnmaradásának, szabad haladásának, függetlenségének egyedüli záloga“. Szent Isten, hát most jött ez az ember a holdvilágból, hogy ilyeneket beszél ? Az országot akarja bolondítani, vagy igazán félrebeszél ? Hát az elmúlt öt esztendő tanulságai után normális elmével mondhat valaki olyat, hogy ez a mi mai parlamentarizmusunk a nemzet függetlenségének egyedüli záloga ? Öt esztendő óta rúgja fel Bécs lépten-nyomon a magyar parlamenti alkotmányt, öt esztendeje tör ki mindig azonnal alkotmányválság, mihelyt a parlament a nemzeti jogok egy parányát érvényesíteni akarja. Mig azt sza- Luczifer. Irta: Lázár István. I. Hová mása? A sikátoron nagy ordítással tört be a hideg Januári szél. Elkárhozott lelkek sírtak a hangjában. Dühödten esett a kicsi külvárosi ház rozoga ablakának s megrázta vad erővel, Hogy az ablaküvegek csak úgy zörögtek. — Milyen szél van! — szólalt meg a költő. Ceruzáját a telekt papírlapra tette, aztán fölállott, az ablakhoz ment s letekintett azutczára, amelyen farsangi tánczot jártak a Hófelhők. — Hideg van... — felelte l a szép szőke asszony s egy pillanatra abbahagyta rá varrást. Félig fölemelkedett a széken és ő is kinézett a hóviharba, majd meg visszaroskadt, fölsóhajtott és parányi, fáradt lábával ismét megindította a gépet — Pedig el kell mennem... — mondta a költő, a felesége felé fordulva, — el kell mennem ... A kis varrógép berregése megszűnt. Az aszszony kérdően emelte tekintetét az urára: — Hová mész? Hangja szomorú volt. Nagy, világoskék szeme megsötétedett, mint a tenger vize, mikor vihar van kerekedőben. — A szerkesztőségbe megyek... — mondta a költő bizonyos büszke szomorúsággal, aztán tovább nézte, merengve nézte a hófelhők imbolygó tánczát. Az asszony pedig megint elindította a gépet. Dús aranyhajjal borított fejét a fehér vászon fölé hajtotta. Homlokán egy pici táncz jelent meg s a szeme még sötétebbre kékült, mert dús aranyhajtól borított fejében megszületett a gyanú, hogy az az ember nem mond igazat, hogy az az ember nem a szerkesztőségbe megy, hanem valahová ... máshová ... tán a kedveséhez! Urára lopta tekintetét ,az aranyhajkoronia alól és rajta felejtette. Az ember arcra gondtelt s mégisélénk, fáradt, hideg s mégis mosolyba hajló volt, szeme pedig valami halk lángolással siklott el az ütött-kopott házak fölött, a város felé, hol azok a nagy paloták vannak; hol fény és pompa övezi a gazdagokat; hol a nagy lapok redakcziós világot teremtenek s hol száz-, meg százezer láthatatlan kereszt alatt, a munka keresztje alatt roskadoz száz-, meg százezer ember... Az alkonyat varázsa megejtette a szegény poéta lelkét. Álmok tüzében égett az arcza, halovány tűzben, bakány fényben, mint odakünn azok a kicsi lámpák, miket a siető lámpagyújtók a hosszú kanóczczal életre keltettek, mint odakünn azok a kicsi lámpák, amik olyan remegve, olyan szomorúan küzködnek az alászakadó sötétséggel... Álmodott. Csengőbongó versekről, boldogságról, dicsőségről álmodozott a lelke; az asszony pedig, amint ott a gép mellett kuczorgott, figyelte sötéten, előrenyujtott nyakkal s márványfehér homlokán finom redőcskék támadtak, mert azt hitte, hogy az ura olyan lágy érzéssel, olyan halkepedéssel a kedvesére gondol... Hangosan és szaporán kezdett lélegzeni s egyszer megszólalt, valami fojtott indulattól reszkető hangon: — Hová mész? Föleszmélt, megrezzent az ember. Álmai megszakadtak. Megborzongott alig észrevehetően. Szinte élesen felelte: — Mondtam már, édesem.. . A szerkesztőségbe megyek... — Miért? — hangzott a kérdés emeltebb tónusban. Bántotta a férje hangja. A gépet ismét megállította s fejecskéjét könyökével megtámasztva, a kihívás bizonyos nemével tekintett az urára. —■ Miért? — mondta a költő, — miért? Mit tudom én, hogy miért? Valami odahúz. Valamit érzek... Talán megjelent a Vénus álma... — Micsoda? !— A Vénusz álffi®. —■ Mi az? Vers? — Persze, hogy vers... Csend lett megint. A költő kedvetlen volt. Az asszony durczás. — Hiába mész... Úgyis Hiába mész... — Lehet... — Hát akkor minek mész? —■ Hátha elfogadták azt a verset? Meg, kérdezem, hogy mi van vele? Ha itthon ülök éhen veszünk. Se kenyér, se fa, se szén. A gyermek mindjárt fölébred és hiába magyarázzuk neki, hogy mi az a nincs. Gyöngy Lapunk mai száma 32 oldal.