Magyarország, 1911. február (18. évfolyam, 27-50. szám)

1911-02-01 / 27. szám

BUDAPEST, 1911. FEBRUÁR 1. SZERDA XVI. ÉVFOLYAM « 27. SZÁM. Szerkesztőség és kiadóhivatali­­ Teréz-körut 19 Előfizetési ár­a negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: \ -«B Holló Laj­o­s. hirdeténnk milliméter ezemb­assiai díjszabás szerint. & réslátó. Irja: Búza Barna. Budapest, január 31., a munkapárt Deák Ferencre megint beszédet tartott Aradon. Szólott a bank­­vitáról és az obstrukczióról, — ellen­ben nem szólt a létszámemelésről. Ez már neki régi szokása. A létszámeme­lésről csak Bécsben szeret beszélni, így hozza ezt magával az önzetlen munkapárti hazaszeretet. Aradon Tisza megint mint a nagy ijesztő mutatkozott be. A nemzet Nagy Ijesztője, aki örökösen szörnyű vesze­delmek rémképeit festi az ország elé, s Isten nevére kéri a nemzetet, hogy ne mozduljon, ne ellenkezzék, hódoljon meg mindenben Ausztria előtt, mert égszakadás-földindulás következik, ha Bécs haragjában össze találja vonni a szemöldökét. Csupa rémes jóslat, csupa jeremiási ja­j­veszékelés volt most is az egész em­ber. Az Isten szerelméért, csak ne pisz­­szenjünk Bécs ellen. Az Isten szerelméért, csak ne ragaszkodjunk semmiféle jogunk érvényesüléséhez ! Az Isten szerelméért, csak adjunk meg sietve szó nélkül min­dent, amit Bécs követel tőlünk. Mert másképp végünk van. (Egy esztendő óta minden beszédében „az Isten sze­­relméért“ csalogatja a munkapártba az embereket. Pedig nem is az Isten sze­relméért megy az egész dolog, hanem a császár szerelméért.) De hát egyéb veszedelmet nem lát itt Tisza István, csak azt, ami a nem­zet makacssága miatt Bécs felől zúdul­hat ránk ? Hiszen, az Isten szerelméért, koldusbotra­­jut ez a nemzet, ha a ten­geri nagyhatalom őrületének a költsé­geit is fizetnie kell. Az Isten szerel­méért, hát lehet egy ilyen pusztuló, kivándorlásban elvérző országra nyu­godt lélekkel rárakni százmilliós kato­nai terheket? És az Isten szerelméért, hát örökre az lesz már a sorsunk, hogy minden jogunk csak papiroson élhet, s amint életre akarjuk hivni, nyomban eltűnik, mint az árnyék ? Az Isten sze­relméért, hát a fennen hirdetett kész­fizetésről s a katonai büntető eljárás magyar nyelvéről is egyszerűen lemond a munkapárt, s van ábrázata ilyen gyalázattal a nemzet elé állani ? Az Isten szerelméért se szólott ezek­ről a Nagy Ijesztő. Ellenben sűrűn em­legette a nemzet ítéletét, döntését, aka­ratát, amely persze a választáson vi­lágosan a közös bank mellett nyilatko­zott meg. Ám szerinte is a nemzet aka­rata a közös banknak megfelelő módozatok mellett való fen­tartása volt. Igen, igen, megfelelő módozatok mellett, vagyis a kész­fizetés tényleges megkez­dése mellett. Ez volt a munka­párt programmja, ez volt Tisza István­­ szerint is a nemzet akarata. „Készfize­tés, vagy a halál!“ — ezt szavalta Aradon a munkapárt vándor apostola. No hát mért nem teljesedik a nemzet akarata ? Miért nem alkalmazkodik a munkapárt a nemzet döntéséhez ? Miféle parlamentarizmus az, ahol a nemzet tervez és Ausztria végez ? Vagy „az Isten szerelméért“ erről is hallgatnunk kell, mert különben elmúlik a világ? És mikor íme a készfizetés kérdésé­ben is előttünk van parlamenti alkot­mányunk teljes csődje, akkor elkezd jajveszékelni a nagy Rémlátó, hogy (az Istenért), ne obstruáljon az ellenzék, mert ezzel megsérti a parlamentarizmust, pedig „a magyar parlamentarizmus kö­zös kincsünk, legdrágább kincse a ma­gyar nemzetnek, és a magyar nemzet fönnmaradásának, szabad haladásának, függetlenségének egyedüli záloga“. Szent Isten, hát most jött ez az em­ber a holdvilágból, hogy ilyeneket be­szél ? Az országot akarja bolondítani, vagy igazán félrebeszél ? Hát az elmúlt öt esztendő tanulságai után normális­ elmével mondhat valaki olyat, hogy ez a mi mai parlamentarizmusunk a nemzet függetlenségének egyedüli zá­loga ? Öt esztendő óta rúgja fel Bécs lép­­ten-nyomon a magyar parlamenti al­kotmányt, öt esztendeje tör ki mindig azonnal alkotmányválság, mihelyt a parlament a nemzeti jogok egy pará­nyát érvényesíteni akarja. Mig azt sza- Luczifer. Irta: Lázár István. I. Hová mása? A sikátoron nagy ordítással tört be a hideg Januári szél. Elkárhozott lelkek sírtak a hang­jában. Dühödten esett a kicsi külvárosi ház rozoga ablakának s megrázta vad erővel, Hogy az ablaküvegek csak úgy zörögtek. — Milyen szél van! — szólalt meg a költő. Ceruzáját a telek­t papírlapra tette, aztán fölállott, az ablakhoz ment s letekintett az­­ut­­czára, amelyen farsangi tánczot jártak a Hó­­felhők. — Hideg van... — felelte l a szép szőke asszony s egy pillanatra abbahagyta rá var­rást. Félig fölemelkedett a széken és ő is kinézett a hóviharba, majd meg visszaroska­dt, fölsóhajtott és parányi, fáradt lábával ismét megindította a gépet — Pedig el kell mennem... — mondta a költő, a felesége felé fordulva, — el kell men­nem ... A kis varrógép berregése megszűnt. Az asz­­szony kérdően emelte tekintetét az urára: — Hová mész? Hangja szomorú volt. Nagy, világoskék szeme megsötétedett, mint a tenger vize, mikor vi­har van kerekedőben. — A szerkesztőségbe megyek... — mondta a költő bizonyos büszke szomorúsággal, aztán tovább nézte, merengve nézte a hófelhők im­bolygó tánczát. Az asszony pedig megint elindította a gépet. Dús aranyhajjal borított fejét a fehér vászon fölé hajtotta. Homlokán egy pic­i táncz je­lent meg s a szeme­ még sötétebbre kékült, mert dús aranyhajtól borított fejében meg­született a gyanú, hogy az az ember nem mond igazat, hogy az az ember nem a szer­kesztőségbe megy, hanem valahová ... más­hová ... tán a kedveséhez! Urára lopta tekintetét ,az aranyhajkoronia alól és rajta felejtette. Az ember arcra gond­telt s mégis­­élénk, fáradt, hideg s mégis mo­solyba hajló volt, szeme pedig valami halk lángolással siklott el az ütött-kopott házak fölött, a város felé, hol azok a nagy paloták vannak; hol fény és pompa övezi a gazdago­kat; hol a nagy lapok redakcziós világot te­remtenek s hol száz-, meg százezer láthatatlan kereszt alatt, a munka keresztje alatt roska­­doz száz-, meg százezer ember... Az alkonyat varázsa megejtette a szegény poéta lelkét. Álmok tüzében égett az arcza, halovány tűzben, bak­ány fényben, mint oda­­künn azok a kicsi lámpák, miket a siető lámpa­­gyújtók a hosszú kanóczczal életre keltettek, mint odakünn azok a kicsi lámpák, amik olyan remegve, olyan szomorúan küzködnek az alá­szakadó sötétséggel... Álmodott. Csengő­bongó versekről, boldogságról, dicsőségről ál­­modozott a lelke; az asszony pedig, amint ott a gép mellett kuczorgott, figyelte sötéten, előrenyujtott nyakkal s márványfehér homlo­kán finom redőcskék támadtak, mert azt hitte, hogy az ura olyan lágy érzéssel, olyan halk­epedéssel a kedvesére gondol... Hangosan és szaporán kezdett lélegzeni s egyszer megszólalt, valami fojtott indulattól reszkető hangon: — Hová mész? Föleszmélt, megrezzent az ember. Álmai megszakadtak. Megborzongott alig észrevehe­­­tően. Szinte élesen felelte: — Mondtam már, édesem.. . A szerkesztő­ségbe megyek... — Miért? — hangzott a kérdés emeltebb tónusban. Bántotta a férje hangja. A gépet ismét megállította s fejecskéjét könyökével megtámasztva, a kihívás bizonyos nemével te­kintett az urára. —■ Miért? — mondta a költő, — miért? Mit tudom én, hogy miért? Valami o­dahúz. Valamit érzek... Talán megjelent a V­é­n­u­s­­ álma... — Micsoda? !— A Vénusz álffi®. —■ Mi az? Vers? — Persze, hogy vers... Csend lett megint. A költő kedvetlen volt. Az asszony durczás. — Hiába mész... Úgyis Hiába mész... — Lehet... — Hát akkor minek mész? —■ Hátha elfogadták azt a verset? Meg, kérdezem, hogy mi van vele? Ha itthon ülök éhen veszünk. Se kenyér, se fa, se szén. A gyermek mindjárt fölébred és hiába magya­rázzuk neki, hogy mi az a nincs. Gyöngy Lapunk mai száma 32 oldal.

Next