Magyarország, 1911. március (18. évfolyam, 51-76. szám)

1911-03-01 / 51. szám

, és nem méltányosak, az mellékes. Az Ausztria és Magyarország közötti vi­szony nem az igazságon és méltányos­­ságon alapszik, hanem az erősebbnek a viszonyán a gyöngébbhez. Ezt a vi­szonyt maguk a magyar „államférfiak“ állították föl, amikor elvül kimondot­ták, hogy Magyarország azért nem kö­vetelheti a maga jogainak érvényesí­tését Ausztriával szemben, mert nincs elég ereje azok érvényesítésé­hez. Nem lehet csodálkozni, hogy Ausztria ennek a tételnek levonja a legvégső és legszélsőbb konzek­­venc­iáit is. Ennek folytán nem haj­landó lemondani Magyarországgal szem­ben a megkárosításnak és kizsák­mányolásnak egyetlen eddig élvezett módjáról sem, tehát arról sem, mely a hadsereg és haditengerészet részére való szállítások révén évenként milliók­kal és milliókkal károsította Magyar­­országot és gazdagította — jogtalanul — Ausztriát. Ők tehát a Montecuccoli és Hieronymi közötti egyezményt el nem ismerik, és bizonyára lesz gond­juk rá, és meg is fogják találni a mó­dot arra, hogy annak érvényesítését meghiúsítsák. Mert a magyar államférfiak „gyön­­geségi“ teóriájának csak ez lehet a logikai konzekvencziája. Mindenütt, ahol az erély a puhasággal, a hatalmi és kizsákmányolási vágy a kishitűséggel és szolgalelk­űséggel, találkozik az előb­binek kell győznie. Nem lehet az más­ként éppen az alatt a kormány alatt, amely a puhaságból, kishitűségből és szolgalelkűségből politikai rendszert csinált és arra építette föl a maga nyomorúságos exisztencziáját. Itének, hogy nincsen veszedelemben a kegyel­mes, csak így magunk között, fiúsan mulatunk.­­A czigány hallgatókat játszik, belecsendül a társalgás halk muzsikája, a fiatalság vidám nevetése. Nagy­ ezüsttálc­ákon hordozzák kö­rül a pezsgőt, a poharak diszkrét kocczintása ritmikusan zeng bele a jókedv harmonikus, lágy zajába. A rokon fiúk közül azok, akik ér­demesek akartak lenni,a «házi fiú» elnevezésre, készségesen sürgölődnek a vendégek között. A girandoleok ötágú karján meg-meghajólnak a lángnyelvek, amint mellettük elsiet egy-egy jelmezes alak, nyomában két-három gavallér­ral. A terem hatalmas tükrében visszaverődve ismétlődik meg a színes, szép képnek minden mozdulása. A buffet-asztalon diszkrét pusztí­tás nyomai látszanak, de még nagyon sok tál teljesen érintetlen. Minden asztal egy-egy kü­lön kis parlament s mintha csupa élet­művész ülne körül, akik meg tudják érteni minden pil­lanatnak szépségét, akikben megvan a képes­ség, hogy élvezettel szürcsöljék a tova­illanó perczek varázsát: zsongó, meleg hangulat árad el körülöttük. Később aztán a Nagymama a rokokó­­lányka felé int a tekintetével s mind a ket­ten a szalon felé tartanak. A kis gésa nyom­ban utánuk indul s pár percz múlva az egész tömeg. Mindenki tudja, hogy valami ké­szül. Körben állanak a vendégek, a középen a Nagymama egy dalba kezd. Visszafojtott lé­­­legzettel hallgatja mindenki a tüneményes asszonyt, akinek hite-neve, amíg csak magyar szív dobog ezen a magyar földön, halhatatlan marad. Aztán tovább játssza híres szerepének egyik jelenetét. Mártát, az unokáját, a rokokó­­lányka személyesíti, a kis gésa pedig a zon­gora mellett ül, mert csakhamar odáig ér a­­ jelenet, mikor a Nagymama és unokája a pa­ ,­lotásba kezdenek. Mindenkinek lágy megindít?­s lássa! fogódik el a szíve, amíg nézik a gra­­pziózus tánc­ot, amelynek nincsen a világon párja... Utána falrengető taps.) A háziúr­­a nagymamához siet, mély tisz­telettel csókolja meg a kezét''• Végtelenül há­lásak vagyunk, édes Lujza néni! A czigány csárdásba kezd, Kukoricza Jancsi elkapja a Nagymamát, hogy egy gyönyörűséges csárdást lelten vele. A czi­gány köré tömörülnek a párok. Daliás legé­nyek, délezeg huszárok ropják a­ csárdást szépséges, tamburás spanyol nőkkel, czigány­­lányokkal, fehérhajú rokokó-hölgyekkel, gé­sákkal. Az Ezüstpáva jelmez ezüstszínű tollai meg-meglengenek, a Bieder­may­er aranyhálós fejecske ritmikusan mozdul a zene ütemére, a görög nő derülten tárgyal egy magas, szőke úriemberrel s a bizánczi császárné klasszikus ajka mosolyra nyílik,­­ mert észreveszi messziről, hogy az ura­t a kapitány, rajongással nézi. A kapitány (a tömegen keresztül a fe­leségéhez jut): Nagyon szép ma, édes! (hal­kan odasugja neki): Maga a legszebb... Egy marquise: Csak tegye jóvá a bű­nét, capitain, amiért úgy kurizál jobbra-balra, mint egy legényember! A kapitány (hallatlanná teszi a mondot­takat): Ugy­e, hogy nagyon jól néz ki a fe­leségem? (Az egész ház zeng a táncától, a garde des dames-oknak szeretettel pihen a szeme a maguk vérén, közben egy-egy szót váltanak, de folyton a tánczolókat nézik. Kukoricza Jancsi (egymásba font ka­rokkal nézi a tánczos párokat, s mosolyogva szól a mellette álló japáni hölgyhöz): Nézd ezeket a bolondokat, hogyan izzadnak in­gyen! Én legalább pénzért tánczolok, ha eny­­nyire kifárasztom magamat, mint ők teszik... Nem mondom, hogy egy-két fordulót nem lát­nék szívesen, ha véletlenül (Körösházy Ilona) lennék, de mint Kukoricza János csak nem kapaszkodhatok bele a férfiakba? Gyönyörű kép lenne, mondhatom... (Közben simogatja a szőke parókáját s egy-egy mosolynál, me­leg tekintettel viszonozza a leányok és asz­­szonyok feléje sugárzó tekintetét.) A társaság egy része a szalonba gyülekezik­, s miután a Nagymama elment már, a figyelem központja teljesen Kukoricza Já­nos. Beszél nekik csodás közvetlenséggel, megtalálja mindenkivel szemben a hangot­­ művészkezekkel, művészetté fejlődött hozzá­értéssel játszik hallgatóinak érzéseivel. Egy­szerre csak odamegy a zongorához és megüt egy-két hangot. Arra kérik, hogy énekeljen. Körülnéz, fiúsan meghúzza a vállát, aztán azt­­ mondja: így, ennek a kis társaságnak szíve­sen, de a többiek csak hadd mulassanak kü­lön. Jó lesz úgy? A kegyelmes asszony: Nagyon jó lesz! H Hadd irigyeljenek bennünket, hogy csak ne­künk énekelsz! Valaki gyorsan be­terem­tett egy pár czi­­gányt a bandából és akkor kezdődött a mu­­latás java. Kukoricza Jancsi mulatott. Ahogyan a világon senki más nem tud mulatni! Húzatta a czigánynyal a nótáit és mikor dúdolgatni kezdte neki, hogy mit húzzon, ráijesztett: — Vigyázz, mert meghalsz! Tudod a «Ba­log örzsét»? Na hát, húzd csak, de úgy vi­gyázz a telkedre, hogy az az én nótám! — És énekelte melegen, szívbe simuló hangon, érzéssel átitatva, hogy belecsordult a konya annak, aki hallgatta. Aztán a vidám nóták következtek, beleragyogott mindenkinek az arcza, a kegyelmes úgy ringatta a fejét hozzá ,mintha tegnap lett volna húszesztendős. M­A.OYA BOKSZ AO Budapest, 1911. szerda, márczius 1. A helyzet. •— Saját tudósítónktól. •—* Budapest, február 28. Csütörtökön újra kezdődnek a parlamenti ta­nácskozások. A függetlenségi párt tagjai újult erővel fognak résztvenni az újra meginduló vitában. Egy-két hetet még a b­a­n­k­j­a­v­a­s­l­a­t rész­letes letárgyalása vesz igénybe. Most kezdő­dik tulajdonképp a kormány által beterjesz­tett törvényjavaslat részletes tárgyalása. Mindjárt az első szakasznál nagyobb vita fog megindulni a bankstatutumnak nem módosí­tott szakaszai felett. A bankjavaslat után az újonczjavas­­lat kerül tárgyalásra, amelyen a nagy kato­nai terhek kérdései fognak a parlamenti vi­tába belevonatni. Az ellenzék tagjai a delegációban erős ellen­állást fejtenek ki a súlyos katonai megterhe­lések ellen, de a munkapárti delegátusok min­den követeléshez hozzájárulnak s igy az el­lenzék inkább a parlamentben veszi fel a ka­tonai követelések körül a küzdelmet. * Ma már az osztrákok által támogatott konfliktus elvesztette nagyobb jelentősé­gét. A N. Fr. Presse maga is csak komédiá­­zásnak minősíti a keresztény-szoczialista osz­trák delegátusok kirohanását. Az osztrákok különben maguk sem tekintik a maguk elhatározását valamely komoly je­lentőségűnek, csupán demonstrác­iónak kíván­ják a dolgot tekinteni.­­ A magyar delegáció az osztrákok határoza­taival szemben természetesen ragaszkodik el­foglalt álláspontjához és követeli, hogy az ipari megrendelések a kvóta arányában Ma­gyarországon történjenek. Komédiázás ? A «N. Fr. Pr.» mai estilapjában még a követ­kezőket írja az osztrákok viselkedéséről: Semmi sem alkalmasabb az állam tekintélyének és méltóságának a megingatására, mint az a bohózat, melyet tegnap az osztrák delegáczióban előadtak. Ami itt történt, az osztrák parlamentárizmu°t azzal a veszedelem­mel fenyegeti, hogy a közönség mindjobban el fog szokni attól, hogy ezt a parlamentarizmust komolyan vegye. Senki sem érti, hogy ilyen dolgok hogy is történhetnek. A czikk ezután említést tesz arról a megállapodásról, melyet Monte­uccoli ten­gerészeti parancsnok a magyar kereskedelmi mi­niszterrel kötött és így folytatja: Alig lehet elvitatni, hogy Ausztriával meg­szegték a szerződést, de miért nem törődött az osztrák kereskedelmi miniszter is, épp úgy, mint a magyar kereskedelmi miniszter idejében a szí lá­tások felosztásával. Csak nagyon kevés elővigyá­zat kellett volna hozzá és ezt a meglepetést kikerül­hették volna. Az osztrák delegáczióban a tengeré­szet parancsnokának képviselője kétségbe vonja a januári jegyzőkönyv szerződésszerű jellegét és ki­jelenti, hogy csak elvi összeállításról volt szó, a magyar delegáczióban pedig azt monda a tenge­részeti parancsnok képviselője, hogy a szerződés lényegét nem­­szabad érinteni. És ehhez a lényeg­hez bizonyára hozzá tartozik a harminc­ millió ér­tékű hajómuníc­ió óriási szállítása. A legszebb a dologban az, hogy most mind a két fél meg van elégedve. Az osztrák delegáczió úgy tesz, mintha megnyerte volna a tengeri csatát, a magyar de­­legáczió pedig egészen bizonyosan tudja, hogy a tengeri csatát nem vesztette el. Ilyen komédiára nem szabad a parlamentarizmusnak lesülyednie. A bécsi lapokból. A bécsi lapok ma élénken kommentálják a hadi­tengerészeti szállításoknak a delegácziókban el­hangzott vitáját A «N. F­r. Presse» írja: A Magyarországgal való új megállapodást sem az osztrák kormány, sem az osztrák delegáczió nem ismerte el és a tengerészeti parancsnokság kép­viselője ki is jelentette, hogy ez a jegyzőkönyv pusztán elvi megvitatása volt a felosztási modus­­nak, amelynek az volt a czélja, hogy bebizo­nyítsa, hogy a magyar kvóta fedezhető a ma­gyar iparnál eszközölt megrendelésekkel. Ez az aktus tehát nem olyan megállapodás, amely az 1906-ik évi egyezményt érinthetné. E szerint té­

Next