Magyarország, 1911. augusztus (18. évfolyam, 180-206. szám)

1911-08-01 / 180. szám

MAGYARORSZÁG XVIII. ÉVFOLYAM 180. SZÁM. BUDAPEST, 1911. AUGUSZTUS 1. KEDD ElSfixetési ér • negyedén-1­7 korona, egén évre 88 korona tgfM oxéro éra helyben és vidéken 10 fillér. FfiazerkeestA: Holló Lajos. , Perkesztfiaég­ée kiadóhivatal­­ Teréz-komt 19 na BirditiMk milliméter in­anttut­ dljiubb «érint Lehetetlenség. Irta: Busa Barna. Budapest, július 31. Magyarország közéletén hosszú idő óta szinte kizárólag ez az egy szó uralkodik : lehetetlenség. Ez me­red szembe a nemzetnek minden poli­tikai és gazdasági törekvésével. Ez a felelet minden kívánságra, amely egy lépéssel előbbre akarja vinni a nemzet ügyét. Ez bénítja meg szárnyalásunkat, ez fagyasztja meg lelkesedésünket, ez áll útjába minden legkisebb nemzeti haladásunknak. Akármi követelést vet fel az élet s a haladás törvénye. Önálló vámterület, önálló bank, készfizetés, magyar ve­­vényszó, magyar századnyelv, magyar jelvény, —■ a kishitűek, az ámitók s a fizetett szolgák csoportja rögtön kórus­ban zengi rá a reménytelenség, a két­ségbeesés ítéletét: lehetetlen, le­hetetlen. Nálunk minden lehetetlen. Ami min­­­den más nemzetnél magától értetődő, természetes dolog, az nálunk mind el nem érhető lehetetlenség. Politikai éle­tünk a lehetetlenségek kimeríthetetlen gyűjteménye. Bizalmasan meg­vallják, nyíltan elmondják azok, akik engedel­mesen szolgálják Ausztria akaratát, hi­­szen jó volna, helyes volna minden, amit ti követeltek, hiszen mi is vágyunk azokra, de mit csináljunk, ha egyszer látjuk, hogy lehetetlen ? Lehetetlenség. Érdekes egy szó ez. Minél több erő, öntudat és bá­torság van egy nemzetben, annál keve­sebbet fordul elő a szótárában. Minél gyengébb, gyávább, hitványabb egy nemzet, annál jobban tele van vele az élete, Napóleon ismerni se akarta ezt a szót,­­ a magyar közélet vezetői, úgy látszik, maholnap már egyebet se fognak ismerni, mint ezt az egy szót. Mi vagyunk az ezer lehetetlenség országa. Minálunk a többségi politiká­nak ez a szó a legfőbb argumentuma, íme, most is, hogy a nemzet jogainak elismerését, érvényesülését kezdi emle­getni az ellenzék, milyen indulatosan kiabálja beszédben, sajtóban a munka­párt : hallgassatok, ne követeljétek,­­ lehetetlen, mert nem engedi a király! A világ nemzetei szédítő sebességgel haladnak előre a fejlődés útján. Körül­tünk apró országok csodáit mutatják a nemzeti emelkedésnek. Az egész föld­kerekségből mintha csak ez a mi sze­rencsétlen, elátkozott országunk lenne mozdulatlan. Szemünkkel látjuk, milyen bátor, kitartó, következetes munkával szerzi meg magának minden nemzet a gazdasági, politikai, kulturális haladás eszközeit s feltételeit. Mi állunk egy helyben, mi gyarmata vagyunk Ausztriá­nak, a mi népünk Amerikába vándorol, mert nálunk a szabad, önálló gazdasági s műveltségi fejlődés feltételeit meg­szerezni lehetetlenség. Az a nemzet, amely ezer esztendővel ezelőtt mint ellenállhatatlan vihar tört nyugat felé, amely vakmerő bátorság­gal kalandozta be egész Európát, most elvénülve, gyáva tehetetlenségben ül otthon, s mikor meg kellene szereznie, vagy legalább megközelítenie fejlődé­sének eszközeit, a gazdasági önállósá­got, a nemzeti hadsereget, nyomorult rezignáczióval csak azt motyogja: lehe­tetlen, lehetetlen! Igazán lehetetlen ? Igazán nem érhe­tünk el semmit? Igazán az a végze­tünk, hogy ne szerezhessünk meg sem­mit, ami természetes alapja minden más nemzet fejlődésének, s míg körültünk zúgva robog az emberiség fejlődése, mi elsorvadjunk itt szégyenletes, moz­dulatlan tespedésben? Lehetetlen? Hát próbáltuk már? Pró­báltuk erősen, elszántan és kitartóan követelni azt, ami minket jog szerint megillet ? Próbáltunk valaha csak egy évtizedig is kitartani követelésünk mel­lett ? Norvégia huszonöt esztendőn át vá­lasztott következetesen függetlenségi többséget, huszonöt évig tartott ki az elfoglalt álláspontja mellett, s nem mondta az első öt év után: nem értem el semmit, látom, hogy lehetetlen, ab­bahagyom a küzdelmet. És Bécs nem tíz esztendeje erőszak A Pozzo di Borgo-eset. Irtó: Káln­oki Bede Béla. A nap már ott fürdött a tenger peremén,­­és a narancsfák árnyéka már majdnem olyan hosszú volt, mint a narancsfák maguk. Az esthajnali szellő hozta a hazatérő aratók tele­­torka­dalát, meg a széna illatát és a tenger lehelletét. A nagy, árnyas kert egy elhagyott padján, valami ötszáz év óta rombadőlt ká­polna folyondáros tövében ült egy asszony. Az asszony nem volt szép és az asszony nem volt fiatal. De az asszony nem volt csúnya, és az asszony öreg sem volt. Az asszony érett ten kívánatos volt, körülbelül olyan, mint aminő a pirozi rózsa, mielőtt a szirmait kezdi hullatni: senki sem csodálja, de mindenki szí­vesen tűzi a keblére és füröszti az érzékeit az illatában. Ilyen volt az a­­zony. Ssifdisztott ilyen. Amint ott ült a fehér kerti padon,­­a fehér kerti ruhájában, a karvastagságú fo­lyondárok tövében, a nyitott és százszor ol­vasott levelével az ölében. A levelet az ura írta, az ura, aki távol volt, olyan nagyon­ távol, hogy nemcsak a kilométerek százai vá­lasztották el tőle. A levélben ez állott: «Kedves Aliceom! A Margutti-kormány, hála Istennek, meg­bukott és most Papadopuli erőlködik azon, hogy kabinetet alakítson. Nagyon természe­­tbes, hogy most — bármennyire szeretnék is nem— jöhetek haza. Papadopuli azt akarja, hogy tárczát vállaljak, vagy legalább is poli­tikai államtitkárságot. Nekem, az igazat meg­vallva, nincsen túlságosan nagy kedvem az egészhez, mert a kis Ettore kormányát csak olyan átmeneti, száznapos kabinetnek tartom,­­ és nem igen látom be, hogy miért járassam le magamat időnap előtt. De hát most persze rendkívül el vagyok foglalva. Jóformán csak akkor lehetek a magamé, amikor alszom. Pe­dig keveset alszom. Ilyen időkben kevés idő jut az ilyesmire. Hát akkor még hogy jusson egy kis hazautazásra! Pedig már alig várom, hogy mélyen, szerelmesen nézzek a nedves két szemedbe, kis Aliceom, kis pajtásom, te!... Csitt!... Csengettek... biztosan megint valami miniszterjelölt keres fel, hogy kapa­­c­itáljon... persze, jó volna egy Pozzo di Borgo a reakczionárius kabinetben... Tényleg: Giuseppe, di Rocca Giovanet fe­­kíiti, a külügyért, in spe! Isten veled, fiam, , számtalanszor csókol szerető férjed: Francesco, akit most ez a csúnya politika tart távol tőled». «A csúnya politika», — ismételgette Alice asszony fennhangon, a «csúnya politika!» A csúnya politikát pedig úgy hívják, mint engem: Alice! Mert Alice az oka az egésznek! Alice... Az egész kabinet-kérdésből egy betű sem igaz... Papadopuli sem bolond egészen, hogy Francesko-':... nem, ezerszer is nem. Visconti- Venostáék válnak, Alice most Rómában van a kiállítás miatt, egyedül csak ő lehet­­a­z oka annak, hogy nem jön haza. Mert abból, amit ír, is sajnos, egy betű nem­ sok, de any­­nyit sem hiszek. Nem. Nem tudok hinni. Nem lehet hinnem a történtek után. A történtek! a vadászat ott a Campagnában! Az a csók, amit a bokrok közt a szemem láttára váltot­­t­­ak­. Istenem... ! Azután meg az a Cesaré­­vel­ vívott vértelen pisztoly párbaj a politika­ miatt! A politikát akkor is Alicenek hívták, az bizonyos... Pozzo di Borgone idáig ért a reflexióval. BaT-"" '■ .................. ..... . •_____imuragl amikor csikorgott a kavics a kertben, és meghajolt előtte egy fiatal, alig harminczöt­ éves, sudárnövésü ember. — Csókolom a kezét, grófnő! — Isten hozta, Visconti-Venesta! Üljön mellém, vagy menjünk inkább­ a házba, már esteledik... — Ahogyan parancsolja... — Menjünk, azt hiszem, a gépész már be­kapcsolta a villanyt a lakóházba! És mentek. Lassan, zavarodottan mentsek, mint akik érzik kölcsönösen, hogy valami vi­harfelhő úszik közöttük és hogy ki kell be­szélniük magukat.­­Már pedig ez a «kibeszé­­lés» nagyon, de nagyon kínos valami lesz. Ezt érezték, ezt tudták: a megcsalt férj, meg a megcsalt asszony várjon mit mondhatnak egy­másnak? ! Némán mentek a kastélyig, csak az as­­­szony csipegetett itt-ott virágot, hogy vala­miképp palástolja a feszélyezettségét. Ami­kor a házba értek, egy térdnadrágos inas felbicczentette a villanyt és a következő perczben már szemben ültek egymással Vis­­conti­ Venosta, meg Alice di Pozzo di Borgo! Csend, csak az inas gummisarkú, halk lépte hallatszott a posztóval bevont szőnyeges pad­lón, amint leeresztette a rolettákat. Ahogy kilépett a borotvált arcra az ajtón, a férfi köhintett vagy kettőt. Azután feszengett egy félpillanatig a székén és utóbb elkezdett be­szélni. Ezt beszélte: — Asszonyom! Én válók a feleségemtől és­­ azt hiszem, nem titok ön előtt, hogy miért : válók, helyesebben: kiért vá!d­^Fájda!maz-­ kinos, ez a perez nagyon, d^'15T*»&^ esni ■ rajta mindkettőnknek: én az­ ön ura miatt vá­lók az én feleségemtől... ' /.*­­ Lapunk mai száma 28 oldal

Next