Magyarország, 1911. augusztus (18. évfolyam, 180-206. szám)
1911-08-01 / 180. szám
MAGYARORSZÁG XVIII. ÉVFOLYAM 180. SZÁM. BUDAPEST, 1911. AUGUSZTUS 1. KEDD ElSfixetési ér • negyedén-17 korona, egén évre 88 korona tgfM oxéro éra helyben és vidéken 10 fillér. FfiazerkeestA: Holló Lajos. , Perkesztfiaégée kiadóhivatal Teréz-komt 19 na BirditiMk milliméter inanttut dljiubb «érint Lehetetlenség. Irta: Busa Barna. Budapest, július 31. Magyarország közéletén hosszú idő óta szinte kizárólag ez az egy szó uralkodik : lehetetlenség. Ez mered szembe a nemzetnek minden politikai és gazdasági törekvésével. Ez a felelet minden kívánságra, amely egy lépéssel előbbre akarja vinni a nemzet ügyét. Ez bénítja meg szárnyalásunkat, ez fagyasztja meg lelkesedésünket, ez áll útjába minden legkisebb nemzeti haladásunknak. Akármi követelést vet fel az élet s a haladás törvénye. Önálló vámterület, önálló bank, készfizetés, magyar vevényszó, magyar századnyelv, magyar jelvény, —■ a kishitűek, az ámitók s a fizetett szolgák csoportja rögtön kórusban zengi rá a reménytelenség, a kétségbeesés ítéletét: lehetetlen, lehetetlen. Nálunk minden lehetetlen. Ami minden más nemzetnél magától értetődő, természetes dolog, az nálunk mind el nem érhető lehetetlenség. Politikai életünk a lehetetlenségek kimeríthetetlen gyűjteménye. Bizalmasan megvallják, nyíltan elmondják azok, akik engedelmesen szolgálják Ausztria akaratát, hiszen jó volna, helyes volna minden, amit ti követeltek, hiszen mi is vágyunk azokra, de mit csináljunk, ha egyszer látjuk, hogy lehetetlen ? Lehetetlenség. Érdekes egy szó ez. Minél több erő, öntudat és bátorság van egy nemzetben, annál kevesebbet fordul elő a szótárában. Minél gyengébb, gyávább, hitványabb egy nemzet, annál jobban tele van vele az élete, Napóleon ismerni se akarta ezt a szót, a magyar közélet vezetői, úgy látszik, maholnap már egyebet se fognak ismerni, mint ezt az egy szót. Mi vagyunk az ezer lehetetlenség országa. Minálunk a többségi politikának ez a szó a legfőbb argumentuma, íme, most is, hogy a nemzet jogainak elismerését, érvényesülését kezdi emlegetni az ellenzék, milyen indulatosan kiabálja beszédben, sajtóban a munkapárt : hallgassatok, ne követeljétek, lehetetlen, mert nem engedi a király! A világ nemzetei szédítő sebességgel haladnak előre a fejlődés útján. Körültünk apró országok csodáit mutatják a nemzeti emelkedésnek. Az egész földkerekségből mintha csak ez a mi szerencsétlen, elátkozott országunk lenne mozdulatlan. Szemünkkel látjuk, milyen bátor, kitartó, következetes munkával szerzi meg magának minden nemzet a gazdasági, politikai, kulturális haladás eszközeit s feltételeit. Mi állunk egy helyben, mi gyarmata vagyunk Ausztriának, a mi népünk Amerikába vándorol, mert nálunk a szabad, önálló gazdasági s műveltségi fejlődés feltételeit megszerezni lehetetlenség. Az a nemzet, amely ezer esztendővel ezelőtt mint ellenállhatatlan vihar tört nyugat felé, amely vakmerő bátorsággal kalandozta be egész Európát, most elvénülve, gyáva tehetetlenségben ül otthon, s mikor meg kellene szereznie, vagy legalább megközelítenie fejlődésének eszközeit, a gazdasági önállóságot, a nemzeti hadsereget, nyomorult rezignáczióval csak azt motyogja: lehetetlen, lehetetlen! Igazán lehetetlen ? Igazán nem érhetünk el semmit? Igazán az a végzetünk, hogy ne szerezhessünk meg semmit, ami természetes alapja minden más nemzet fejlődésének, s míg körültünk zúgva robog az emberiség fejlődése, mi elsorvadjunk itt szégyenletes, mozdulatlan tespedésben? Lehetetlen? Hát próbáltuk már? Próbáltuk erősen, elszántan és kitartóan követelni azt, ami minket jog szerint megillet ? Próbáltunk valaha csak egy évtizedig is kitartani követelésünk mellett ? Norvégia huszonöt esztendőn át választott következetesen függetlenségi többséget, huszonöt évig tartott ki az elfoglalt álláspontja mellett, s nem mondta az első öt év után: nem értem el semmit, látom, hogy lehetetlen, abbahagyom a küzdelmet. És Bécs nem tíz esztendeje erőszak A Pozzo di Borgo-eset. Irtó: Kálnoki Bede Béla. A nap már ott fürdött a tenger peremén,és a narancsfák árnyéka már majdnem olyan hosszú volt, mint a narancsfák maguk. Az esthajnali szellő hozta a hazatérő aratók teletorkadalát, meg a széna illatát és a tenger lehelletét. A nagy, árnyas kert egy elhagyott padján, valami ötszáz év óta rombadőlt kápolna folyondáros tövében ült egy asszony. Az asszony nem volt szép és az asszony nem volt fiatal. De az asszony nem volt csúnya, és az asszony öreg sem volt. Az asszony érett ten kívánatos volt, körülbelül olyan, mint aminő a pirozi rózsa, mielőtt a szirmait kezdi hullatni: senki sem csodálja, de mindenki szívesen tűzi a keblére és füröszti az érzékeit az illatában. Ilyen volt az azony. Ssifdisztott ilyen. Amint ott ült a fehér kerti padon,a fehér kerti ruhájában, a karvastagságú folyondárok tövében, a nyitott és százszor olvasott levelével az ölében. A levelet az ura írta, az ura, aki távol volt, olyan nagyon távol, hogy nemcsak a kilométerek százai választották el tőle. A levélben ez állott: «Kedves Aliceom! A Margutti-kormány, hála Istennek, megbukott és most Papadopuli erőlködik azon, hogy kabinetet alakítson. Nagyon természetbes, hogy most — bármennyire szeretnék is nem— jöhetek haza. Papadopuli azt akarja, hogy tárczát vállaljak, vagy legalább is politikai államtitkárságot. Nekem, az igazat megvallva, nincsen túlságosan nagy kedvem az egészhez, mert a kis Ettore kormányát csak olyan átmeneti, száznapos kabinetnek tartom, és nem igen látom be, hogy miért járassam le magamat időnap előtt. De hát most persze rendkívül el vagyok foglalva. Jóformán csak akkor lehetek a magamé, amikor alszom. Pedig keveset alszom. Ilyen időkben kevés idő jut az ilyesmire. Hát akkor még hogy jusson egy kis hazautazásra! Pedig már alig várom, hogy mélyen, szerelmesen nézzek a nedves két szemedbe, kis Aliceom, kis pajtásom, te!... Csitt!... Csengettek... biztosan megint valami miniszterjelölt keres fel, hogy kapacitáljon... persze, jó volna egy Pozzo di Borgo a reakczionárius kabinetben... Tényleg: Giuseppe, di Rocca Giovanet fekíiti, a külügyért, in spe! Isten veled, fiam, , számtalanszor csókol szerető férjed: Francesco, akit most ez a csúnya politika tart távol tőled». «A csúnya politika», — ismételgette Alice asszony fennhangon, a «csúnya politika!» A csúnya politikát pedig úgy hívják, mint engem: Alice! Mert Alice az oka az egésznek! Alice... Az egész kabinet-kérdésből egy betű sem igaz... Papadopuli sem bolond egészen, hogy Francesko-':... nem, ezerszer is nem. Visconti- Venostáék válnak, Alice most Rómában van a kiállítás miatt, egyedül csak ő lehetaz oka annak, hogy nem jön haza. Mert abból, amit ír, is sajnos, egy betű nem sok, de anynyit sem hiszek. Nem. Nem tudok hinni. Nem lehet hinnem a történtek után. A történtek! a vadászat ott a Campagnában! Az a csók, amit a bokrok közt a szemem láttára váltottak. Istenem... ! Azután meg az a Cesarével vívott vértelen pisztoly párbaj a politika miatt! A politikát akkor is Alicenek hívták, az bizonyos... Pozzo di Borgone idáig ért a reflexióval. BaT-"" '■ .................. ..... . •_____imuragl amikor csikorgott a kavics a kertben, és meghajolt előtte egy fiatal, alig harminczöt éves, sudárnövésü ember. — Csókolom a kezét, grófnő! — Isten hozta, Visconti-Venesta! Üljön mellém, vagy menjünk inkább a házba, már esteledik... — Ahogyan parancsolja... — Menjünk, azt hiszem, a gépész már bekapcsolta a villanyt a lakóházba! És mentek. Lassan, zavarodottan mentsek, mint akik érzik kölcsönösen, hogy valami viharfelhő úszik közöttük és hogy ki kell beszélniük magukat.Már pedig ez a «kibeszélés» nagyon, de nagyon kínos valami lesz. Ezt érezték, ezt tudták: a megcsalt férj, meg a megcsalt asszony várjon mit mondhatnak egymásnak? ! Némán mentek a kastélyig, csak az asszony csipegetett itt-ott virágot, hogy valamiképp palástolja a feszélyezettségét. Amikor a házba értek, egy térdnadrágos inas felbicczentette a villanyt és a következő perczben már szemben ültek egymással Visconti Venosta, meg Alice di Pozzo di Borgo! Csend, csak az inas gummisarkú, halk lépte hallatszott a posztóval bevont szőnyeges padlón, amint leeresztette a rolettákat. Ahogy kilépett a borotvált arcra az ajtón, a férfi köhintett vagy kettőt. Azután feszengett egy félpillanatig a székén és utóbb elkezdett beszélni. Ezt beszélte: — Asszonyom! Én válók a feleségemtől és azt hiszem, nem titok ön előtt, hogy miért : válók, helyesebben: kiért vá!d^Fájda!maz- kinos, ez a perez nagyon, d^'15T*»&^ esni ■ rajta mindkettőnknek: én az ön ura miatt válók az én feleségemtől... ' /.* Lapunk mai száma 28 oldal