Magyarország, 1911. október (18. évfolyam, 233-258. szám)
1911-10-01 / 233. szám
2 nyakába kellett vennie, de egy se tette ezt lelkesedéssel, egy se örült a szálgaságának. A munkapárt az első példája ennek a természetellenes elfajulásnak. Nagyon hangosak, nagyon lelkesek, nagyon lármásan készülnek az erőszakra. Igen büszkék, igen elbizakodottak, igen lenézik az ellenzék harczát. Mire büszkék ? Mivel dicsekesznek ? Nézzenek csak vissza az eredetükre. Jusson csak eszükbe, hogyan jutottak a kormányhatalomhoz. Pirulniok kellene miatta, ha tudnának még pirulni. Lehet-e a történelmet letagadni ? Nem igaz-e, hogy a függetlenségi párt- nak kínálták ugyanazt a kormányhatalmat, amelynek a birtokában most olyan czégéresen tobzódik a munkapárt ? A függetlenségi párt eldobta a kínált hatalmat. Eldobta, mert ahogy kínálták, úgy jó magyar ember nem fogadhatta el. Szennyes volt az a hatalom. Be volt szennyezve, meg volt előre bélyegezve a nemzet roppant megterhelésével, a nemzet jogainak hitvány elárulásával. Csak ilyen aljas áron lehetett megkapni: a függetlenségi párt tehát eldobta magától. S azt az eldobott hatalmat azon szenynyesen, azon megbélyegzetten felkapta a munkapárt, mint ahogy az útszéli koldus felkapja a sárba dobott piszkostusdarabot. Jött a lesben álló kalandor- csapat, amelyet becsületes, tiszta váasztáson a felháborodott nemzet haragja űzött ki a parlamentből, s éhes mohósággal harapott bele a szennyes ételbe. Törődött is ő azzal, hogy milyen árt kell érte fizetni, hogy milyen gonosz feltételekhez kötötték az elnyerését. Az árt a nemzet fizeti, a feltételek a nemzetet sújtják. Mit bánják ők, ha belepusztul is a nemzet, csak ők addig kövérre hízzanak a hatalom kosztján. Senkik és semmik voltak, üreskezű szerencselovagok voltak, akik tiszta arnssnumi ддииијв választási harczban meg se merték próbálni, hogy a nemzettől bizalmat, mandátumot kérjenek. Földnélküli Jánosok voltak, akik egy rongyos mandátumot nem tudtak szerezni a maguk erejéből. A Jeszenszky pénze tette úrrá őket. S ezek a Jeszenszky-csemeték most úgy henczegnek, mintha ők igazi nemzeti akarat képviselői volnának. Ezek, akik addig élnek, míg Ausztriának szüksége van rájuk. Ha Ausztriának nem kellenek, félredobja őket, s akkor egyetlenegy se juthat be közülök az ország törvényhozásába. Mint 1906 ban volt. Ha újra rájuk szorul, ez a csapat nyomban szolgálatkészen újra előáll. Zsold fejében kapják a hatalmat, a kormánypénzen vett mandátumokat, s ezért híven teljesítik osztrák szolgálatadójuk minden parancsát. Azért kíméletlenek, vakmerőek és henczegek. A függetlenségi pártnak köszönhetik, hogy hatalomra jutottak. Ha a függetlenségi párt el nem dobja a megkínált hatalmat, akkor ők ma is hatalom nélkül, mandátum nélkül lézengenek szerte az országban. S hálából most marják és üldözik a függetlenségi pártot. Fogaik közt a függetlenségi párt által eldobott hatalom konczával kiabálják a függetlenségi párt felé, hogy ... hatalomra vágyik ! Undorító látvány. Ők akarják érvényesíteni a többségi jogokat, akiknek a többsége a korrupcziónak legpiszkosabb fertőjéből született. Miért nem érvényesítették a többségi akaratot a készfizetés ügyében ? Miért nem merték akkor Bécsnek mutogatni azokat az öklöket, amiket most olyan fenyegetve ráznak az ellenzék felé ? Miért csak akkor kell a többség akaratának érvényesülni, mikor egy pénzen vásárolt szolgalelkű többség osztrák parancsra minden jövedelméből ki akarja fosztani a nemzetet? A nemzet ítéletéről beszélnek? Arról az ítéletről, amit a múlt választáson hozott a nemzet? Azt akarják erőszakkal végrehajtani ? Az az ítélet nem érvényes, mert a bíró, aki az ítéletet hozta, megy a 11 vesztegetve. Jeszenszky a megmondhatója, hogy mennyibe került az az ítélet. Ilyen ítéletnek a végrehajtását minden eszközzel meg kell akadályozni. A nemzet ítélt? Látjuk, hogy ítélt. Alig van nap, hogy a bíróság meg ne büntessen egy-két munkapárti kortest vesztegetés miatt. Tegnap egy papot, ma egy községi bírót ítélnek el, mert vesztegetett a tavalyi választáson. Pedig tudjuk, hogy minden tízezer vesztegetőből egy-kettő kerül csak a bíróság kezére. Ilyen volt az „értelmiség“ „vezető“ működése. Ilyen volt a nemzet tavalyi ítélete. Mért nem adtunk be peticziókat ? Mert nem igazoltuk a vesztegetéseket a kúria előtt? Azért, mert rossz a törvény. Mert olyan drága az eljárás, hogy csak Rotschild adhat be peticziót, vagy az, akinek Jeszenszky fizeti a költségeit. A vesztegetések fertőjéből fakadt mocsárvirág, az Ausztria kegyelméből élősködő munkapárti többség nagyon hangos, nagyon öntudatos, nagyon elbizakodott. Bízik Ausztria segítségében, bízik Jeszenszky kiapadhatatlan kasszájában. A homlokán ott ég bűnös vállalkozásának, szennyes származásának szégyenbélyege, de ő hangos kiabálással, felemelt főveljár, s elvetemült vakmerőséggel készül az erőszakos törvénytiprásra. Kár úgy henczegni. Nincs olyan hangos lárma, amely túlkiabálná gonosz vállalkozásuk roppant gyalázatát. Hiába emelgetik az öklüket, mindenki látja homlokukon a bélyeget, mindenki tudja, hogy nem a nemzet törvényhozói, de az osztrák akarat felfogadott szolgái. Ha van erkölcsi törvény, mely az a költő. Irta : Lázár István. Megiszonyodott a világ romlottságától. Szakított az emberekkel, kik nem értették meg az ő igazságát, és felbujdosott egy őserdőbe. — Mit keresel itt, ember? — mordult rá az oroszlán. — Ne nevezz engem embernek... Én az ég fia vagyok... — feledte a költő. A tigris rá akart rohanni, hogy megölje. De a költő szelíd, nyugodt szóval kérlelte: — Ne ölj meg engem, a tigris. Nem ellenséges szándékkal jöttem.... — Hát mit keresel itt? — dörmögte , a medve. — Nekem a szemet... a szemét! — károgta a holló. — Majd én elosztom! — bömbölte az oroszlán. — Előbb hallgassuk meg az ég fia beszédét... ! Felelte pedig a költő: : — Ne bántsatok engem, hiszen én azért jöttem, hogy megtanítsalak titeket a dalra... — Tudjuk, tudjuk! — Csörögte a szarka. Az énekes madarak nagy lármát ütöttek. Csak a csalogány nem voltellensége. — Dalolj! biztatta csicseregve. — És miről szól la te dalod? — tudakolta az oroszlán. — Az igazságról... — Hm... — hörögte a tigris. — Csak az erősebb joga az igazság.../ — Nincs is igazság...— vélte a bagoly, mint tudóshoz illik. ' — De van... az legyen igazsága... — vetette közbe a majom, s már úgy megszokásból is elfintorította a képét. — Van igazság... kezdtea költő. — Hát hol az igazság, de megmondd, mert ha nem, csak egy igazság lesz a földöm !az, hogy megeszlek... — mondta az oroszlán. Nem ijedt meg a költő. _— Te azt szeretnéd,hogy azt mondjam, nálad van az igazság... De én nem vagyok Hízelgő. Tudd meg, ó Oroszlán, hogy minden teremtett lény lelkében ott szunnyadozik az igazság... És dalt mondott az igazságról, gyönyörű, verses éneket. Lehajtott fővel Hallgatta a kegyetlen tigris... Dalt mondott az igazságról, gyönyörű verses éneket s csengő rímeivel, dalának lüktető ritmusával, hangja forróságával, szava igazságával, éneke bűbájával az erdő minden lényét merengésbe, álmodozásba, mámorba ringatta. A fák sóhajtoztak, mint mikor tavasza álmot látnak; az ámuló patak csendes mormogása is megszűnt s még az elvénhedt, érzéketlen kövek szive is megrezdült a varázsénekre, mely hol susogva, mint a legszelídebb szellő, hol ujongva, mint a diadalmas hadi , kürt, hol zokogva, mint a bukott angyalok siráma, hol dörögve, mint a haragos égzengés, majd pedig, mint egy mélységes, fenséges, millió fájdalmú sóhajtás, szállt végig az erdőn... . Elhallgatott a költő, De пеш Halt , meg örökszép dala. A sziklák ezerszeresen visszhangozták; a szellők utána susogták; a patak utána mormolta. Nem szállt el a dal lelke. Beleröppent az állatok szívébe, mint egy édesen fájó, kedvesen borongó, szend-bus érzés, mert, ó, az állatok megértették a költőt...Összeverődött a cserfa két legnagyobb ága, mint két tapsoló kar. A tölgyfa koszorút hullatott a költő fejére. A csalogány édes, tirádád himnuszt zengett hozzá; a kegyetlen tigris sírva ment elébe s a kezét csókolgatta; a holló meg fekete szárnyával szeretetteljesen verdeste a vállát; a farkas pedig, aki előbb legjobban üvöltött, mert legékesebb vala, mint hűséges barát, telepedett a lábához. Hozzáment az oroszlán is. Mellső végtagját, királyi kezét odanyujtván, mély, meghatott hangon monda: — Ég fia, én, mint Isten kegyelméből való uralkodója a rengeteg erdőknek, köszönjük! És azt hiszem, hogy királyi szavam hű alattvalóim hódolatát is tolmácsolja. Büszkén szoktok veled jobbat, mert te is király vagy, királya a dalnak és a művészetnek... Megrázta a kezét, Hogy a költő csontjai csak úgy ropogtak bele. És folytatta, mint egy nagylelkű műbarát: — Ne menj vissza az emberek közé, akik’nem értették meg a te tiszta lelkedet, ó ég fia! : Maradj az én birodalmamban, mint örökös vendég... . ■ . Lelkesült éljenzés tört ki. A medve orditozott a legharsányabb örömmel. A költő szólni sem tudott a nagy meghatottságról, hogy ime, azok értik meg, akiket az emberi 4 . . .i. * /. . .. ' » .. JSAGYAKORSZA» Budapest, 1911. vasárnap, október 1.