Magyarország, 1913. június (20. évfolyam, 129-153. szám)

1913-06-01 / 129. szám

BUDAPEST, 1013. JÚNIUS 1. VASÁRNAP XX. ÉVFOLYAM 129. SZÁM —■■ 11 ...• ■ ' ~ —......... 1 •­­ ..... | ' ................... . Előfizetési ára negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Főszerkesztő: Ikesztőség és kiadóhivatal | Rákóczi-ut 38, ez Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. | Holló L­aj­o­s* | Hirdetések milliméter számítással díjszabás szerint. Új czélok, új törekvések. Irta: Holló Lajos. . Budapest, május 31. Ez a most letárgyalt rettenetes eset be­világít a mi fenékig romlott közállapo­tainkba. Természetes, hogy eddig is volt pártkassza és eddig is volt korrupc­ió. De éppen az kellett, hogy ez a romlott­ság a végletekig fokoztassék, hogy végre általános felzúdulást keltsen. Csakis így lehet remélni, hogy harczba szálljon vele az egész magyar közvéle­mény és segítsen azt kiirtani és elpusz­títani gyökerestől. Hiszen egy nemzetnek pusztulását kell, hogy jelentse, ha egész közélete csak er­kölcsi romlásra van alapítva. A parlamen­tet nem a nemzet küldi ki, hanem annak összealakítását a bankok és nagyvállala­tok finanszírozzák. Így megeshetik, hogy a bécsi bank és egyes érdekeikkel hozzá, vagy a kormány­hoz hozzáfűzött bankok és nagy vállalatok ötévenként összeteszik a 30—40 milliót. (Micsoda semmi pénz az az ő érdekeik­hez képest!) és vásárolnak maguknak­ képviselőházat. Egy miniszter eskü alatt tett vallomása azt mondja, hogy a miniszterelnök 500 ezer koronát fogadott el „letétbe“ azért, hogy a letevő főrendiházi tag legyen.­­ Miután ez nem sikerült, a pénzt vissza-­­ fizették.­­ Más tanú­eskü alatt olyan vallomást tesz, hogy több „ellenzéki“ képviselő mandátumait is megfizették. Tehát a kormány tagjai nyíltan han­goztatják, hogy a parlamenti tagsággal üzérkedés folyik, hogy százezreket fizet­nek be a főrendiházi tagsági helyekért. Viszont milliók harczba dobásával vásá­rolnak megbízott embereik számára kép­viselőségeket. Még gyalázatosabb dolog az, amit örökösen „mentségül“ emlegetnek, hogy több emberüket ellenzéki álarcz alatt is beválasztották a képviselőházba. Mert az „ellenzéki“ képviselő támogatása azt je­lenti, hogy akinek választását megfizették, azzal rendelkezni is akarnak. Ez már a romlottságnak olyan mér­téke, amely minden képzeletet felülmúl. Nem csoda, ha Vadász Lipóttól már egy milliót kértek a „választói“. Ez a szuper- lativus, ez a végletekig való hajtás öli meg azután a gyalázatosságokra alapított kormányzati rendszert. Azt hiszik, hogy csak az ilyen „vá­lasztók“ szemtelenkednek. Akinek a pénz a kezén megfordul, az mind kap­­zsiskodik­. A főkertesek, kortesek mérhetet­lenül arczátlanok. Jól is teszik : az ilyen összezsarolt és összeharácsolt pénzt nem kell kímélni. Szedjék szét, lopják szét, sikkasz­szák el, aki hol éri. Gazemberség­­ természetesen, aki egyáltalán lélekvásárló­­ nemzetellenes munkára odaadja magát,­­ de legalább segít, hogy az ilyen alávaló korrupt rendszer az ő lopása és gazsága által is hamarább véget érjen. Meg kell különben adni, hogy ebben nem vártak a jó urak senkitől sem ki­­tanítást, mert a helyi nagyságok és nem helyi nagyságok ugyancsak értettek az ebül gyűlt pénz elherdálásához. Mi persze most tobzódunk. Nagy, nagy elégtétellel nézzük ezeknek a szörnyűsé­ges dolgoknak napfényre kerültét. Mert hiszen csak egyes részletek kisülése az új dolog. De az egész irtó hadjárat már a választások alkalmával ismeretes volt, hiszen ott vétettek csak az eszkö­zök foganatba. Ott használtattak fel az összeszedett megszámlálhatatlan milliók. Mi álltuk az élethalál-harczot a válasz­tások alkalmával. Derék, harczedzett embe­reink védelmezték az egyes kerületeket utolsó leheletükig. Lelküket, anyagi ere­jüket, idegeiket, tehetségüket mind az utolsó cseppig harczba vitték. De rátört az a gaz horda. Pénzzel, erőszakkal, becs­­telenséggekkel támadtak reájuk és úgy rabolták el tőlük mandátumaikat. Könnyű volt az egyes ember erejét leverni a közhatalomnak rettenetes fegy­vereivel és a finanszírozó bankok meg­számlálhatatlan millióival. Mennyien támadtak akkor bék­ünkes parlamenti harczainkért, amiért feltártuk ország-világ előtt ezeket az alávalóságo­­kat! Mennyien kifogásolták, hogy a par­­lam­entben is évekig a legszívósabb har­­czot folytattuk ennek a rendszernek az A fehér ökör. (Babilon történet.) Irta: Lázár Igreva . I. ■ Lágy, halvány-rózsaszín sáv emelkedett az­­ég­re, lent a föld narancssárga szint öltött egy­­egy piros csíkkal; messze, a hegyek és a dom­bok felé ibolyakékbe borult a világ. Az eme­letes függőkertek felől hűvös levegő áram­lott a pálmák, cziprusbokrok és fűszeres nö­vények bőddé illakával s az Euphrates mor­­mogása felhangzott, mint egy mély ima. Al­­konyodott hatalmas Babilon fölött. Nebükadnezár, a világ ura, a királyi pa­­lota ablakánál állott s az arany, ezüst és tűzvörös színfoltokra bámult, mik százféle ár­nyalatban váltakoztak. Sápadt és szomorú volt szentséges arcza, mint bármely földi halan­dóé; szemében valami, különös, beteg fény lángolt és idegesen ráncsigálta szép, göndö­rített szakállát, mintha ki akarná tépni. Mióta Karkamis mellett, az egyiptomiak el­len vívott, döntő csatában a koponyájára egy ütést kapott, azóta időnkint fejgörcsök kí­nozták, de két nap óta különösen nagy fáj­dalmai voltak. Nem evett, aludni sem tudott, s embert meg nem tűrt maga közelében, csak kedves feleségét, Amuhiát, kit a méd király, rózsás kertjéből emelt maga mellé a babilon­­trónra. De hol van most Amuhia is ? Nincs a függé­­skertben. Bizonyosan a lakosztályában­ tartóz­­kodak. Fölvette Nebukadnezát az aranycsen­­gtől, de meggondolta a dolgot, ő maga megy k­l el a gyönyörű királynéhoz, hogy agyának ne­­­­héz sajgását a mosolyával lecsillapítsa, í El is indult. A puha homályban karcsú,­­ pompás alakot látott a palota kapuja felé­­ surranni, és beteges lányú szemével is fölis­merte, hogy Amuhia királyné megy ki a ka­pun ... Hová megy ilyenkor, egyedül, s az ő tudta nélkül? Hová mehet? És miért húzódik úgy a fal mellé, palástba burkolva, hogy föl ne ismerjék? Nem volt féltékeny természetű Ne­­bukadnezár király, most mégis megdöbbent, hogy az arcza elfehéredett. . Jó atyaurának, Nabopolosszárnak a háre­mében egyszer asszonyi árulás történt, s ez most az eszébe jutott. Nagyot sajdult az agya, és sötéten szikrázó szemmel indult Amuhia királyné után... Amuhia az Euphrates partjára ment és csónakba ült. Nebukadnezár szétnézett, a part mellett egy szegény tutajos állott, aranypénzt vetett neki,­­hogy evezzen gyorsan a csónak után ! A hatalmas víz fölött csillagfényben ringott a fölfújt tömlőkre fektetett tutaj. Nebukad­­nezár a palástját az arczára vonta, némán, mozdulatlanul ült, csak­ nagy, beteg szeme reszketett haragos, zöldes fényben. A királyné kiszállt a csónakból s megindult Baál isten temploma felé, mely irtózatos tö­megével feketén és félelmetesen rajzolódott a szelíd-kék homályba. Nebukadnezár is a partra ugrott s követte feleségét a sóhajtozó cziprusok között. Az agya sajgóit, szédült, a halántéka ereket duzzasztott és dörzsöl­­gette a szemét, hogy nem valami nehéz ál­mot lát-e ? , Amuhia a templom alsó lépcsőzetéhez ért,­'* itt egy pillanatig szétnézett, azzal bement a nagy, nyitott bejárón,a­mit kétfélés szárnyas oroszlánok őriztek, és nekiindult az első eme­letnek. Nebukadnezár gondolt egyet, elsuhant a nagy fal alatt s a túlsó följárón indult ki magasba, mint egy lihegő démon. Baál isten óriás temploma hat emeletből állott, csupa egymáson emelkedő s egyre keskenyedő tornyokból, melyeket két oldalról harántan futó lépcsősor csatolt össze. Mikor Nebukadnezár a második emeletre ért, tudta már, hogy hová megy a felesége: föl, Baál isten titkos szentélyébe, mely a legfelső to­ronyban van! A szentélyben egy magasra vetett ágy ál, mellette egy aranyasztal... És éjjel senkinek sem szabad belépnie oda, csak annak az asszonynak, akit Baál kivá­lasztott. Éjjelenkint megj­elen az isten, le­­fekszik az ágyba és a szentélybe zárják vele a kiválasztott nőt, aki mindig csak jósnő lehet. Mit akar Baál ? Amuhia nem is babiloni asszony s nem is jósnő! A foga megcsikor­­dult Nebukadnezárnak, amikor az épületóriás egyik oldalán a felesége, a másikon meg­­ a negyedik emeletre ért. A rengeteg világ­város ott hevert, alattuk millió aranyával a millió nyomorával, ködbe vesző fáklyafényé­vel, dicsőségével és ezernyi bűnével. Az Euphrates mély mormogása alig hallatszott már, ahogy hömpölygő vize vitte az örmény tutajokat és a nagy kereskedelmi hajókat szerte, a világba.... A királyasszony meg-megállt, a hatodik­­­eme­let márványkönyöklőjéről a tátongó űrbe né­­z­ett, Babilon három- és négyemeletes palotái négyszögletes köveknek tűntek fel, lesülyedve­ ­. Lapunk mai száma AsAsiaL

Next