Magyarország, 1913. július (20. évfolyam, 154-180. szám)
1913-07-01 / 154. szám
BUDAPEST, 1913. JULIUS 1. KEDD XX. ÉVFOLYAM 154. SZÁM Szerkesztőség és kiadóhivatal 3 Rákóczi-ut 38. Előfizetési ár 3 negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fellép Főszerkesztő: Holló Lajos. Hirdetések milliméter számítással tlszabás szerint " Tisztelettel kérjük vidéki előfizetőinket, hogy az illető postahivataloknál az előfizetés megújítása iránt szíveskedjenek lehetőleg gyorsan intézkednihogy a lap küldése fennakadást ne szenvedjen A kisebbség uralma. Budapest, június 30. A kormánypárt most azzal van elfoglalva, hogy örül az aradi győzelemnek. Igaz, hogy reá nézve életkérdés is volt az aradi választás. A munkapárti kormányrendszer a kegyelemdöfést kapta volna meg, ha Tisza most elbukik Aradon. Ezért kellett a munkapárti kortesfegyvertár minden eszközét a végsőig kihasználni, hogy az aradi mandátumot most még ez egyszer kicsikarják Tisza számára. Mert azzal tisztában lehetünk, hogy Arad ez alkalommal utóljára választotta meg Tisza Istvánt képviselőjéül. Aradon éppen olyan nagy a Tisza-gyűlölet, mint bárhol másutt az országban. A közlakosság kilencztizedrésze a leghevesebben ellene van Tiszának és kormányrendszerének, úgy hogy titkos szavazás esetén még jelöltségre sem vállalkozott volna Aradon Magyarország ezidőszerinti miniszterelnöke. Az aradi választás csak egy újabb bizonyítéka annak, hogy a mostani választói rendszer nem alkalmas a nemzet hangulatának, érzelmének, akaratának a kifejezésére. Aradon is az történt, hogy egy törpe kisebbség, a lakosság 3—4 százaléka, adott képviselőt a túlnyomó többség ellenében. Arad városa is kénytelen volt osztozkodni az egész ország, az egész mostani magyar alkotmányosságnak a sorsában, amely szerint a kisebbség benne a döntő tényező, amely elkobozza, kisajátítja, bitorolja a többség jogait. A rendszer hazugságához hozzátartozik, hogy ennek a kisebbségi uralomnak a megteremtője, fönntartója és haszonélvezője hirdeti magát a „többségi elv“ legfanatikusabb bajnokának. Az aradi választásból is csak azt látjuk, hogy egész politikai életünknek, sőt nemzeti létünknek a legfőbb, a leglényegesebb, az alapvető kérdése a választói jog. Csakis ennek a demokratikus reformjával és tisztaságának biztosításával lehet megszüntetni ezt a kisebbségi uralmat, amely nemzeti életünknek ijesztő gyöngesége és romlásunknak legfőbb kútfeje. Csakis ezzel a kisebbségi uralommal lehet megmagyarázni nemzetünk mostani szánandó és veszedelmes helyzetét. Ez az oka, amiért most a magyar nemzetnek semmi tekintélye, semmi befolyása nincs olyan időkben, amikor legnagyobb szükösége volna a tekintélyre és a befolyásra. Nagy átalakulások vannak folyamatban bent az országban, annak társadalmi és gazdasági életében és nagy átalakulások mennek végbe kinn a nagy világban, körülöttünk, közvetlen szomszédságunkban. Életérdeke volna a nemzetnek, hogy ezeknek az átalakulásoknak az irányát bent és kint magára nézve kedvezően befolyásolja és éppen ezekben az időkben van teljesen kiszolgáltatva a nemzet az idegen hatalomnak és az idegen érdekeknek. A történelem, úgy látszik, próbára akarja tenni a magyar nemzetet, hogy képes-e a modern kor szellemének megfelelő belső átalakulásra, olyanra, amely megteremti a nemzeti államon belül a demokratikus társadalmat és ezáltal képessé teszi őt arra, hogy a körülötte végbemenő nagy nemzetközi bonyodalmak közepette helyét megállhassa. Ennek a nehéz, kettős problémának a nemzet csak úgy tudna megfelelni, ha képes volna minden erejét kihasználni és koncentrálni. Ehelyett a végzet olyan uralmat bocsát az országra, amely maga a széthúzás, a gyűlölködés, a végsőig vitt és elkeseredett pártoskodás. Maga a nemzet, annak nagy tömege igenis képes volna e nagy problémák megoldására, de mit ér, ha akarata nemcsak hogy nem érvényesülhet, de még kifejezésre sem juthat, mert egy törpe kisebbség a nemzeti akaratot és a nemzeti erőt magának kisajátította ? Így azután arra vagyunk kárhoztatva, hogy nyitott szemmel, de összekötött kézzel, tehetetlenül rohanjunk a veszededelembe. Látjuk, hogy belső konszolidáczió helyett hogyan züllik, hogyan pusztul ennek a nemzetnek minden erkölcsi és anyagi értéke, és látjuk, hogy az elbizakodott, ostoba hatalom hogyan halmozza fel határainkon a gyűlöletet és a bosszúvágyat ellenünk azokért a vétkekért, amelyeket ő követett el. Amikor legziláltabbak vagyunk belsőleg, akkor szaporítja meg a felettünk uralkodó hatalom legjobban a külső ellenségeinket. A írta: Henri Lave dán. A társaság ebéd után a széles verandára vonult, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerpartra és mindenféle napi események pertraktálásával szórakozott. Az egyik vendég nagyon elítélő módon nyilatkozott a rendőrök brutalitásairól és főleg azt kifogásolta, hogy ott, ahol a polgárok közbiztonsága leginkább veszélyeztetve van, a legtöbb esetben nem lehet rendőrt látni, mert rendesen megkésve érkezik a tett színhelyére. — Nagyjában igazat adok önnek,— vágtam közte én, — mert a rendőrök legtöbbnyire nincsenek magasztos hivatásuk tudatában, sőt gyakran vissza is élnek a hivatalos hatalommal és így általában nem tarthatnak jogos igényt a polgárság rokonszenvére. De vannak köztük kivételek is és ha megajándékoznak szíves figyelmükkel, elmondok önöknek egy érdekes történetet. — Kérjük, — sőt köszönettel is vesszük, hangzott felém minden oldalról. — Nos tehát falusi birtokom kertésze, egy t Ullmann nevű elzászi ember, régebben rendőr volt. Ötvennyolcz éve ellenére még elég fiatalosnak látszott. Régi foglalkozásában valóságos réme volt az apacsoknak és csavargóknak, ma pedig gyenge növényeket plántál és hatalmas, durva kézéivel, — amelyekkel régebben a banditákat vasalta meg, — ma gondosan egyenesíti fel a vihar által levert virágszárakat. A virágok ápolása megenyhítette durva lelkületét és gyakran mondogatja, hogy új hivatásában, — hála Istennek, — kellemesebb illatokban van része. Egy reggelen a veteményes kertben találkoztam vele, miikor a viharvert málnabokrokat öntözgette. Felgyúrt ingujja alól feltűnően bontakozott ki izmos, hatalmas karja és napsütött arczán a megelégedett rég mosolya vonult át és dúdolgatásából következtetve jó hangulatban lehetett, amit különben az is bizonyít, hogy engem,meglátva, azonnal közlékeny lett: — Kilencz év óta szolgálom már a nagyságos urat és mondhatom, hogy itt nagyon boldognak érzem magamat... sokkal boldogabbnak, mint azelőtt voltam... Tessék elhinni, hogy rettenetes a rendőri hivatás! Ha elfogjuk, megbilincseljük és lezárjuk a gonosztevőket, még mindig nincsenek eléggé megbüntetve... Étt sokkal szigorúbb büntetést rónék rájuk : besorolhatnám rendőröknek----csak egypár hónapra... ez is elég volna nekik !... Igye, nagyságos uram, mikor így maga előtt lát, kék kötényemmel, az öntözőkannámmal, akkor elégedett külsőm után azt gondolhatná, hogy az egész életem simán, minden zökkenő és baj nélkül folyt le... Pedig olyan kellemetlenségek, bajok és szerencsétlenségek értek, annyiszor megtaposott az élet, hogy egész regényt lehetne írni róla... . Nagyon fiatalon nősültem l és már. Házasságunk első időszakában nagy fáradságunkba került a mindennapi kenyeret megkeresni.... Később még nagyobb szerencsétlenség tört ránk... volt egy vásott, rossz gyermekünk, aki végképpen elkeserítette életünk minden napját. A sok gazság közül, amelyeket bánatunkra elkövetett, csupán a legborzasztóbbat akarom nagyságos uramnak elmondani, ha ugyan kegyes lesz meghalgatni. — Csak beszéljen, Jean, szívesen- hallgatón!, — válaszoltam kiváncsi érdeklődéssé!. — Ezelőtt tizenkét évvel történt... egy gyönyörű, csillagfényes, holdvilágos nyári éjszakán. Éppen a Bois de Boulogne-ban Passy felé tettem meg körutamat egy korzikai pajtásommal, akinek olyan finomodott Hallása volt, hogy még a hangyák lépéseit is meghallotta. Olykor-olykor egy bérkocsi gurult el mellettünk és az ablakokon át megfigyeltettük a csókolódzó fiatal párokat... Nem csoda, mert olyan bűvös és varázslatos volt az éjszaka, mintha az egész természet csak szerelemről suttogna... Hirtelen éles, harsány sikoltás szakítja meg az áitatos csendet. ■— Segítség! Gyilkos! —hangzott alig h harmincz lépésnyi távolságban tőlünk. Hosszú, gyors léptekkel siettünk a Hang iránya felé és egy emberre bukkantunk, aki egyelegánsan öltözött fiatalember mellén térdelt és kezeivel fojtogatta. A fiatalember kétségtelenül valami mulatislágbó tért Hazafelé, miikor a bandita útjában LaRuok mai száma 39 oldal