Magyarország, 1913. szeptember (20. évfolyam, 207-231. szám)

1913-09-02 / 207. szám

BUDAPEST, 1913. SZEPTEMBER 2. Előfizetési ár s negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyben és vidéken 10 fillér. I "«I....................——— KEDD XX. ÉVFOLYAM 307. SZÁM Főszerkesztő: Ikesztésért és kiadóhivatal 3 Rákóczi­ ut 38. sz Holló LajoS. I Hirdetések milliméter szémítéssal dí­­szab is szériát.­­ Szeptemberi remények. Budapest, szeptember 1. Szeptember hóhoz érkeztünk el, ami­kor nemcsak a gyermekvilág vonul be az iskolákba, hanem a politika is rend­szerint be szokott vonulni a fórumra. Az idei szeptember igen sivár kilátá­sok között köszöntött reánk. Lent a vi­déken a gazdák keseregnek a sok kicsi­rázott búza miatt. Kiterített ponyvákon, padlásokon, hambárokban száritgatják a nedves, nyers szemet, nehogy most kell­jen azt elvesztegetni. A kis gazda, aki rá van szorulva, hogy kicsiny termését értékesítse, nagy levo­násokat szenved a hibás minőség miatt. Úgy­hogy, aki teheti, menekül attól, hogy elakarított gabonáját most legyen kény­en eladni. Inkább vár, tartogatja készletét, az sajnálja, hogy Isten csapását még idékosan is kárára fordítsa a sok­an működő vidéki kapzsi piaczi uzsora,­zzel a tartózkodással és a nagyobb, nősebb gazdák okos számításával mégis sikerül majd az árakat kellé tartani és a megrongált termést hogy értékesíteni, az egy-két meleg nap most mégis vigasztalást nyújt a sanyargatott­­társadalomnak. Talán a kukoricza­­ mégsem megy úgy veszendőbe, lit évi esőzések miatt. A szá­lban már általában vége van, ványosan, egyes helyeken sike­­ermés egy részét úgy-ahogy sem­. A legtöbb helyen a szemek lehullottak, a megmaradt szemek pedig lerothadnak, vagy egressé válnak. Mindenki tudja, hogy mennyire szük­ségünk lett volna pedig egy-két évi jó termésre. Legalább ez segített volna a szörnyűséges gazdasági pusztuláson va­lamit enyhíteni. A megrendült ipart és kereskedelmet ez segített volna ugy­­ahogy életben tartani. Most már ez a ki­­látásunk is megsemmisült. A sok isten­csapás és kedvezőtlen időjárás már a jövő évi termés sikerét is koc­kára teszi. Ilyen sivár helyzetben fordul a magyar közönség szeme a politikai élet felé. Ha itt békés és tisztes, alkotmányos élet volna, ha szakítanánk azzal a meggondolatlan provokáló politikával kifelé is, akkor meg­indulna megint egy egészséges gazdasági áramlat az országban. Ilyen egy krízis után, amelyen most gazdasági életünk keresztül ment — sőt nem is ment keresztül, mert most is a maga teljességében benne van — eped­­ve várná az ország, hogy a műveit, gaz­dag külföldi államokkal újólag okos és becsületes gazdasági nexusba kerüljünk. Ausztriának nincs pénze, Németország­nak nincs pénze. Az egész világ kimegy Belgiumba, Hollandiába, Angliába, Fran­­cziaországba. Onnan hozzák be a termé­kenyítő pénzt. Főleg Francziaország a nagy tőkeszállító ország. Mindenki érzi, hogy azzal kellene már viszonyunkat megjavítani és a régi egészséges össze­köttetést felújítani. De addig, míg nálunk ilyen állapotok vannak, a franczia tőke meg nem moz­dul. Sem az állam, sem a főváros, sem magánosok franczia pénzhez nem juthat­nak. Azért kínlódik, vergődik itt minden üzlet, minden vállalat, mert a tőke­gazdag kulturállamok mereven elzárkóznak előlünk. Nem kellene pedig más, mint józan, objektív politika követése. Bent az or­szágban helyreállított alkotmányos uralom. Hiszen fegyveres parlamenttel, vagdal­­kozó katonatisztekkel és felfegyverzett katonákkal megszállt törvényhozással ma már senki szóba nem áll. Hát nincs annyi józan belátás és a nemzet sorsa iránt való lelkiismeretes aggodalom a mai kor­mányzatban, hogy ne nézze a maga lé­tét, hanem nézze a pusztuló ország nagy érdekeit ? Egy Tisza többre becsüli a saját fel­­fuvalkodott gőgjét, mint a milliók szen­vedését és nyomorát. De ha Tisza és bihari hívei így gon­dolkoznak is, miért nem jutnak jobb belátásra a tőle távolabb álló elfogulatlan emberek? Miért engedik hogy Tisza a maga eszeveszett politikájával pusztulásba rántsa az egész országot. A nemzetet nem engedik, hogy sorsa felett döntsön. Még a mai nyomorult választási rendszer mellett sem engedik, hogy választás elé vitessék a kérdés : hogy helyesli-e az ország Tisza politikáját? Hát még hogy egy igaz, demokratikus választói jog mellett nyilváníthassa meg, szabadon, minden terror és vesztegetés nélkül akaratát! Na még csak az kellene ! így szenvednek milliók egy miatt és egy politikai rendszer miatt. Mit hoz az ősz alig lehet előre megjósolni. Andrássy erélyes állásfoglalása és az ellenzék okos összefogása talán előre viszi az ország sorsát. Tömöríti mindazokat, kik ,a boldogság kapuja» írta: Paul Marguerite. Egy új­ ház lépcsőzetén állottam és ma­gam sem tudom, hogy kerültem oda. Lábaim belesüppedtek a lépcsőket takaró, puha plüs­­szőnyegekbe. Mérsékelten szabályozott, enyhe levegő czirógátta körül lázas homlokomat és a tompa színekben csillogó villamos lámpák halvány fénye megnyugtatóan hatott túlfe­szített idegzetemre... Megfékeztem gyors lép­teimet és igyekeztem gondolataimat rendes irányba terelni. Mit is akarok tulajdonképpen ? És mit ke­resek itt, az idegen helyen? Mint a tolvajt, osontam be észrevétlenül a portás lakása mel­lett, ahonnan kitűnő főzelék és húsnemű pom­pás illata csapott meg. Boldog emberek ül­tek csendes otthonukban, akiknek volt mi­ből éhségüket csillan­tani... És én ? Ismerek talán valakit a házban? Nem! Hát mit keresek itt ? Becsengessek, — csak úgy találomra, — valamelyik ajtón, hogy koholt mesével irgalomért és segélyért könyörögjek ? Istenemre, ezt nem tehetem!... Igaz, hogy szegény voltam és védtelenül kitéve a sors ezernyi csapásainak! Abban a pillanatban egy fillérrel sem rendelkeztem és azt sem tudtam, hol töltöm majd az éjszakát, reerte lelketlen házigazdám kidobott szerény lakásomból! Száműzött és hajléktalan vol­­t van, helyzetem kétségbeejtő, de azért úgy érzem, hogy nem fogyott még el minden energiám. Görcsösen belekapaszkodtam a gondolatba, hogy jó nevelésem és tudásom megmentenek a teljes elzállástól. És ez mentett meg a két­ségbeejtő öngyilkossági eszmétől, amelylyel még néhány pillanat előtt,­­ a Szajna part­ján bolyongva foglalkoztam. Az intelligens, tanult, huszonhét éves, életerős férfi, az éh­ségtől való félelmében, nem dobhatja el ma­gától könnyelműen a szebb reményekkel ke­csegtető életet. Nem ! És ezerszer nem ! De mit keresek itt,­­ ezen a lépcsőn ? Mi indított arra, hogy hivatlanul ide belépjek? Milyen kínos kellemetlenségnek tenném ki magamat, ha valamelyik lakás ajtaján, ar­­czátlanul becsengetnék ? Hirtelen megálltam és vissza akartam for­dulni. De a gondolat, hogy újra ott kóborol­jak ézel és irány nélkül az utczákon, meg­borzongatott ... Odakünn, a hideg, nedves, ködös levegőben a nyomor tanyázik. A kíméletlenül és érzé­ketlenül tovasiető emberek, a kocsik szédü­letes robogása, a fülsiketítő zaj­ lesújtóan ha­tottak idegzetemre... Nem, nem akarok ki­jutni az irgalmatlan emberek közé ... Itt, a homályos lépcsőn egy ideig bizton­ságban tereztem magamat... Lelki szemeim­­mel áthatoltam a zárt ajtókon. Láttam a ké­nyelmesen berendezett lakásokat, a vidáman fénylő villamos lámpákat és a kényelmesen elhelyezkedett, boldog embereket... De ezek­­az elégedett alakok hidegen te­kintenek rám, mintha azt mondanák: — Meg ne próbáld boldogságunkat za­varni !... Kimondhatatlan félelem vett erőt rajtam... Megértettem, hogy tennem kell valamit és elérkezett az idő, hogy valamire elhatározzam magamat!... De mire ? Kezem önkéntelen közeledett az egyik ajtó villamos gombjához, de mindjárt utána erőt­lenül lehanyatlott... Nem... az elegáns ház második emeletjén ugyan miféle jó várakoz­hatna rám ? Hátha inkább a mellette levő oldalajtón kísérletezném? Itt kétségtelenül egy félsüket, vén dáma lakik, akinek halálát a boldog örökösök már türelmetlenül lesik !... Menjünk feljebb egy emelettel!... Hirtelen kimondhatatlan remegés fogott ki... Egy lefelé menő, széles terjedelmű házaspár haladt el mellettem. Az asszony suhogó, puha selyemköpenybe volt burkolva, a férfi elegáns felöltőt és fé­nyes czilinderkalapot viselt... Mint a pávák, olyan büszkén és mereven haladtak el mellet­tem ... Beláttam, hogy hiába könyörögnék hozzzájuk irgalomért!... Elcsüggedve, bátortalanul vánszorogtam fel a negyedik emeletre s ugyanakkor haladt föl mellettem a kivilágított lift, amelyben egy karcsú termetű, fiatal nő éles körvonalai látszottak. A lift. .— rövid zökkenéssel,­­ az ötödik­­emeleten megállt. Lapunk mai száma 24 oldal

Next