Magyarország, 1913. november (20. évfolyam, 259-283. szám)

1913-11-01 / 259. szám

BUDAPEST, 1913. NOVEMBER 1. SZOMBAT , XX. ÉVFOLYAM 259. SZÁM Előfizetési ár : negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szám ára helyzbesi és vidéken 10 fillér. Főszerkesztő: Holló Lajos. _z­erkesztőség és kiadóhivatal a Rákóczi-ut 38. sx Hirdetései?: milliméter számítással díjszabás szerint. r­ obbanás a hatalom tetőpontjáról. Budapest, október 31. A tegnapi képviselőházi ülés hatása alatt az egész ország megkönnyebbülve lélegzik föl. Érzi a nemzet agyonnyo­mott, agyonpresszionált közvéleménye, hogy a munkapárti rémuralom tegnap gyógyíthatatlan sebet kapott, amelybe rövid idő alatt okvetlenül bele kell pusz­­tulnia. Ez az, ami a csüggedést biza­lommá változtatja át, ami az embere­ket felvillanyozza, ami új életre tá­masztja a kihalt vágyat, és elhamvadt reményt. Most már könnyebb elviselni a munkapárti rendszer gyötrő nyomá­sát, könnyebb eltűrni a szégyent, ame­lyet a nemzetre hozott és hoz, amikor tu­djuk, hogy ennek a rendszernek a napjai meg vannak számlálva. A munkapárt részén is érzik a lesújtó vereséget, amely őket vezérestül érte, amely kirántotta alóluk az erkölcs, a tisztesség gyékényét és odadobta őket a gyalázatnak és megvetésnek. Ott az­zal iparkodnak ellensúlyozni a katasz­trofális csatavesztés hatását, hogy rá­fogják az ellenzékre, hogy föladta eddigi elvi és taktikai alapját, amikor bement a fegyveres őrökkel megrakott és önké­nyes házszabályokkal agyonnyomorí­­tott képviselőházba. Csakhogy a köz­vélemény tisztán látja a tegnapi ülés lefolyásából azt, hogy az ellenzék sem­mit sem adott föl abból az elvi ál­láspontjából, hogy a kaszárnyává alja­­sított képviselőház érdemleges munká­jában nem vesz részt és az önkénye­sen és törvénytelenül megalkotott új házszabályok érvényét el nem ismeri. • Az ellenzék tegnapi hatalmas győ­zelmének egyik éppen nem utolsó je­lentőségű eleme éppen az volt, hogy amikor megjelent a képviselőhá­zban és szörnyűséges csapásait gyors egymás­utánban mérte Tiszára és embereire, úgy hogy azok súlya alatt alapjaiban megingott az egész rendszer . Ugyan­akkor teljes sikerrel, szembeötlően dom­borította ki azt az álláspontját, hogy a Tiszáék képviselőházát parlament­nek nem tekinti, annak el nem ismeri. Az ellenzék egy pillanatra sem jutott abba a helyzetbe, hogy a Tisza-féle házszabályokhoz alkalmaz­kodni legyen kénytelen, sőt az evégből felállított csapdákat éppen arra hasz­nálta fel, hogy kézzelfoghatólag demon­strálja azt az elvi álláspontot, hogy az ellenzék még mindig a régi, a törvé­nyes házszabályok alapján áll. Hiába tesz hát úgy a munkapárt, mintha «örülne» az ellenzék bemenete­lének, mert örömre igazán semmi oka sincs. Ha ma, a tegnapi izgalmaktól csillapultan, meghiggadva végig tekin­tünk a tegnapi ülés eseményein, meg kell állapítanunk, hogy aligha volt még példa a parlamentarizmus történetében, amikor ilyen borzalmas dolgokat vág­tak a­ kormány és a többség fejéhez, anélkül, hogy ezeknek módjukban lett volna a kegyetlen támadás ellen véde­kezni. Hogy csak a főbb dolgokat em­lítsük, amikor Károlyi Mihály gróf azt vetheti a miniszterelnök szemére, hogy magát azzal a kormányférfiuval azonosította, aki bírói ítélet alapján «Európa legnagyobb panamistája» czi­­met és jelleget nyerte el; amikor And­rás­s­y Gyula gróf azt jelentheti ki, hogy a munkapárt korrupcziója akkora, hogy az a magyar becsülettel össze nem egyeztethető; amikor Vázsonyi azt konstatálhatta, hogy a munkapárti kor­mányok bűneiért, ha azokat köztisztvi­selő követte volna el, a b­ö­r­t­ö­n volna a méltó büntetés; amikor Rakovszky, kétszer egymásután azt vághatja a mi­niszterelnök szemébe, hogy inkor­rekt volt, és a miniszterelnöknek erre szava sincs (mert nem lehet), és ami­kor az egész Campagne azzal a méla akkorddal végződik, hogy a miniszter­­elnök beismeri, hogy első aradi vá­lasztása költségeit a sópanama és já­tékbank pénzével megtöltött pártkassza, második aradi választása költségeit pe­dig az utólag megkárosított aradi pol­gárok fizették ki, hát akkor azt kell konstatálnunk, hogy erről a kormány­ról és erről a többségről a tekintély és erkölcs köntösének utolsó foszlányai is le vannak tépve. Ez a tegnapi nap eredménye. És most már az a kérdés, hogy ez a kormány, kormányozhatja-e tovább az országot, és ez a «többség» uralkodhatik-e to­. I,.II ..... .... ... mm.. — A két torony. Irta: Lássál* István. I. Ősz volt, de még fényben ragyogott a táj. A faleveleknek még élénk zöld színe volt. A­­természet a vén asszonyok nyarát élte. Ezüst­hajszálai, a­a ökörnyálak csendesen libegtek a levegőben. — Igazán magam sem hittem, hogy időt szakíthatok. —­ mondta a pesti úr.­­— Egy nagy port viszek és igen sok dolgot ad... —■ Neked sem árt egy kis pihenés. Meglá­tod, milyen kellemes napokat töltünk! Kime­gyünk az erdőre ,és elvadászgatunk... Erős, magas termetű ember lépett a ven­déglő udvarára. A vendéglős eléje sietett, le­kapta sapkáját s igen különös hangon kö­szöntötte:­­— Alászolgája, kapitány úr! A kapitány félrevonta a vendéglőst az ud­­­var sarkába. — Ki ez az úr?­­—• kérdezte az ügyvéd a barátjától. — Micsoda kapitány? — Pszt! — suttogta a földbirtokos. — Meg ne hallja! Közelebb hajolt hoz­zá, félszeme a kanitál­­ingon volt, elfogultan magyarázta: —• ^Kérlek, ez egy rettenetes ember * . « Odakint lakik az erdő alatt egy toronyban... Senkivel sem érintkezik, csak egy törpe, néma szolgát tűr meg maga körül... Azt mondják, hogy szellemekkel czimborál!... Az ügyvéd elnevette magát: —­ Ugyan kérlek, csak nem hiszel az ilyen csacsiságokban? —. Pszt... kérlek... A nép aranyért sem menne az udvara környékére. Éjszakánkint iszonyú ebvonitás, sóhajtozás és siránkozás­­hallatszik a torony körül... —­ Micsoda torony? —• Az egész­ háza két különálló torony. Az egyik üres, a másikban ő lakik a néma tör­pével. Ha egyik-másik paraszt arra téved,­­káromkodni kezd és kilövöldöz a torony­ablakon. .. — Hm! — Nem igen hiszek az ilyen mende­mondák­­ban, de szavahihető emberek állítják, hogy különös alakú lényeket láttak éjszakánként a torony környékén. Néha olyan üvöltözés veri föl a hegyek alját, hogy a faluig is be­hallatszik. .. •—­ És­­a hatóság? — Nem bolygatja, s külömben is... A kapitány feléjük fordult. —­ Nézd a szemét!... Nagy, félelmetes szeme volt. Különös zöld fény lobogott benne. Széles, dudori homlo­kára sötét fürtökben hullt a haj. Hamuszina arczán mély barázdák húzódtak alá; kegyetlen ajkán, mely lefelé hajolt, mintha sírni akarna,­­gúnyos, rejtélyes mosoly ült. — No. Ugy­e? — Szfinksztember... A mendemondáknak azonban nem hiszlek. Az egész csak a nép fan­táziája. A «kapitány úr»-nak bizonyára oka van, hogy ilyen félelmetes színben tüntesse föl magát. De érdekes az ügy... Miből él? —■ Állítólag a nyugdíjából. Az ügyvéd gondolkozott. —­ Mivel foglalkozik?­­— Nem tudom. Talán szék­emet idéz... —­ Nagyon felcsigáztad a kíváncsiságomat. A végére járok! —­ Megőrültél?! —• Nem én. Csak látni akarom az­okat a szellemeket! Még úgy sem láttam... A kapitány egy távoli asztalka mellett le­telepedett. Egy üveg sört kért. Töltött a po­harába, de nem ivott. Czigarettára gyúj­tott s nagy zöldes szemével maga elé bár múlt. ? —­ Mit akarsz? —• suttogta a földbirtokos.­—­ Odamegyek és bemutatkozom. — Ne tedd! —■ Megteszem. És neki is megmondom,­ hogy mit akarok... — Bád lő! —­ Ne félj. Ha erre kerül, én hamarább lövök... — Pompás rózsa­damaszk fegyverére san­dított. A zsebében is volt egy Browning. És helyén volt a szive, mindenek fölött pedig nagyon izgatta a különös kaland. —­ Hallgass rám. Hagyj békét neki.. . — Nem. Gyere te is. — Én? Isten ments... Én nem szeretem­­ az eféléket... A misztikus embereket min­dig kerültem életemben... És te se menj! — Bizd rám. ■ • —­ Mi lesz a vadászattal ? Lapunk mai száma 34 oldal

Next