Magyarország, 1913. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1913-12-02 / 284. szám

BUDAPEST, 1913. DECZEMBER 2. KEDD XX. ÉVFOLYAM 281. SZÁM EL&fizetési ár s negyedévre 7 korona, egész évre 28 korona. Egyes szára ára helyben és éirtékem 10 fillér. Főszerkesztő Holló Lajos Szerkesztüség és kiadóhivatal 3 Rákóczi-ut 38. sz Errdetéseis milliméter az A Tiltással difszabás azeriat. A A «MAGYARORSZÁG» az államvasutak ál­lomásairól a kormány törvény téten ren­deletül folytán ma is ki van tiltva. Kérjük olvasóinkat, "Hogy utazás előtt a városi lapelárusítóknál­ szerezzék be­­ fi­sunkat. Nem használ a fegyver! Irts: Busa Barna. Budapest, dec­ember 1. Fegyveres katonai őrség kisérte fel Bécsbe a magyar képviselőházi többség delegátusait. A bácsi rendőrséget moz­gósítani kell, mikor a magyar delegá­­cziós ülést tart. Kívül az utczán rend­­ezők serege, bent a Magyar Házban fegyveres palotaőrök, Így tartja tanács­kozásait a magyar országgyűlés közös­­ügyi bizottsága. • Minek az a nagy fegyveres védeke­zés ? Mitől félnek Tisza és Lukács em­berei? Életükre tör talán a bécsi nép?­­Vagy a nyolcz ellenzéki delegátus akarja megtámadni testi épségüket? Bizony, egészen hiábavaló dolog a szuronyoknak és kardoknak ez a nagy­szabású felvonultatása! Se czélja, se értéke nincs. Ami ellen jó a szurony, attól nincs okuk félni: testi támadást nem akar intézni ellenük senki. Amitől pedig fél­nek, az erkölcsi támadástól, attól a vi­lág minden szuronya se védi meg őket. A szurony jó arra, hogy embereket halomra öljenek vele, de ha ennek a világnak minden hatalmát felvonultat­ják is védelmükre Tiszáék, ha mindent legázolnak, mindent bilincsbe vernek, és még ha a születő gondolatot is bele­fojtják az emberekbe, a panamák szé­­lgyene még akkor is ott fog égni a hom­lokukon. Ez elől hiába futnak Bécsbe, hiába veszik körül magjukat hadseregekkel, hiába árad rájuk az Udvar fényének ragyogása, mégis látja és tudja egész a világ, hogy ez nem igazi tiszteletre­méltó népképviselet, hanem egy Sze­rencsé­sen orszá­g nyakára rák­apa­rko­­dott panamista bűnszövetség. Micsoda társaság! Üres volt a zse­bük, mikor Bécs szolgálatába fogadta őket s rájuk bizta Magyarország kor­mányát és pár hónap múlva negyven­­millió korona pihent a kasszájukban. A jó Isten — vagy tán inkább ördög —­ tudná megmondani, hogy honnan, miből került össze ilyen hirtelen ez a rengeteg vagyon. Azok után, amiket eddig megtudtunk, csak azt vehetjük egészen bizonyosra, hogy legnagyobb részét nem tisztességes­­módon szerez­ték. Nem csak Lukács a panamista. Ő volt a «szerző», de a szerzemény a párt­nak a tulajdona lett, a panamapénzt az egész párt kapta. S ma ez a társaság áll Bécsben a világ előtt, mint a magyar nemzet hivatalos képviselete. Akik pénzért árulnak ál­lami szerződéseket, bárói méltóságokat­, játékbank-engedélyeket. Akik a saját kasszájuk javára megzsarolják az ál­lammal szerződő vállalatokat, a kitün­tetésre vágyókat, a főpapokat, s min­denkit, akihez hozzáférhetnek. Akik nyíltan, szemérmetlenül hirdetik, hogy Magyarországot csak vesztegetésekkel, korrupc­ióval lehet kormányozni. Ezek vonultak fel díszruhákban a de­­legáczió megnyitására, ezek előtt haj­­longanak az udvari lakájok, ezek ülnek a magyar király asztalához. Meddig tarthat ez így ? Meddig lehet kigúnyolni, semmibe venni az erkölcs és a tisztesség törvényeit? Meddig lehet egy­ országot ezeknek a törvényeknek ellenére kormányozni ? Meddig rombol­hatnak és erőszakoskodhatnak a több­ségük jogán azok, akikről köztudomású, hogy panamák által szerezték a több­ségüket ? Vagy csak egy pár ezer szurony, egy pár milliónyi vesztegetésre való pénz, egy jól felfegyverzett, elszánt palotaőr­ség kell, s egy panamista csoport is időtlen­ időkig bitorolhatja egy ország felett a főhatalmat? Beszélhet akármilyen fennen Tisza István. Szavalhatja, hogy ő a rendcsi­nálás munkáját végzi, hogy becsületes küzdelmet folytat. Emlegetheti a par­lamenti elvet, a többségi jogot. Lenéz­heti, sértegetheti az ellenzéket, fitymál­hatja, Francziaországot és az egész vi­lágot. Palotaőrök fedezete alatt bele- Az özvegy. Irta: Pisrre Mills. A Szajna partján lankás dombok emelked­tek. Fényes világításban fürödtek az illatos növények. Észak felől, balról magas sziklafal védte meg a lábánál elterülő­ csendes falucs­kát a vihar pusztításai elől. Az alacsony há­zak úgy simultak a hegyes tornyú templom­ihoz, mint a kis csibék a védő anyai szár­nyak alá. A kastély mögött terült el a sár­i erdő; közben piros és sárga virágok tarkították a festői tájat. Desgrais bemutatta barátjának egész bir­tokát és most ott ülnek mind aketten a szé­les terra, szén, kényelmes karossz­ékekben hátradőlve.­­ — Ugy­e kedves Zugocska? — kérdezte némi önhittséggel a házi úr. — És milyen közel van Pak­shoz, alig egy órányira! Meglá­tod, hogy rövid időn háromszorosan felszö­kik az­ára! Nem mondom­, hogy el nem adnám, ha­ jó árat kínálnának érte. Hála Istennek, megszabadultam a képkereskedéstől! Ha az temper tíz évig egyebet sem lát, mint képe­ket, bizony beleun a művészetbe­ . — Csak tíz évig—sóhajtotta Massillon. — És máris dúsgazdag ember vagy! — Csak egyszerű földbirtokos! Az alsó ma­jorságot is megvettem a kastélyhoz, mert ott akarok gazdálkodni. — Én meg vért izzadok a tőzsdén, dolgo­zom, mint az ár­ az és mi az eredmény ? ............... ,■ ■ .. .. _ Semmi! A, semminél is kevesebb! Tiz, év alatt ... földbirtokos! Ki hitte volna ezt akkor, mikor Naveau apót a faképnél hagytuk, mert a fösvény vén ember nem akart havonként többet fizetni százötven franknál. — Naveau apó ravasz öreg­ember volt, — válaszolta Desgrais elgondolkozva, — de en­gem mégis a helyes útra vezetett. Emlék­­ezet-e még mindennapi oktató prédikáczióira: «Nincsenek rossz papírok, uraim, csak túl­­drága papírok vannak a világon!» Még most is hallom kenetteljes szavait: «És ha ma egé­szen értéktelen papírokat kínálnának, azo­kat is megvenném. ..» —­ Darabonként öt centimes-íért, — vá­gott közbe Massillon. — Igen, ez a bölcs­ség szép summa pénzt hozott az öregnek és ezek az elvek motoszt­­áltak mindig az én agyamban is. Csakhogy a tőzsdéhez jelentékenyebb tőke kell, ha ma­gasabbra akarunk emelkedni! És az inga­dozó kurzusok mindig féken tartják a vállal­kozó szellemet. Azért választottam inkább a kevés koc­kázatú képkereskedést, képek, raj­zok, metszetek, szobrok és egyéb lim-lomot. Kibéreltem a kis boltot a Rue Barsier-ben, a Boulevard és a Rue de Lopera közt. — Hát értesz te valamit a képekhez? — Éppen annyit, mint a harangontéshe®! Nem kell ahhoz érteni, az ember megszokja mint a fogfájást. Eleinte ócska ruhákkal akar­tam kereskedni, de az csekély jövedelemmel biztatott. A­­dőelv a kereskedésben: olcsón venni, drágán eladni és várni a könnyen hivő vevőre. Én tehát türelmesen várakoztam há­rom, hosszú éven át. Megkerestem a minden­napi kenyeremet és kényszerűségből képe­ket közvetítettem a nagyobb műkereskedők­nek, csakhogy valamiképpen megélhessek. A fejembe vettem, hogy a szerencsének egy­szer csak mégis el kell hozzám jönni... F­el­jött egy jóságos, Öreg asszony kép­ében. Éppen az üzletem előtt állottam, mikor az öreg asszony a Stue Versier felől közeledett. Lassú léptekkel, nehézkesen totyogott, hóna alatt egy nehéz csomagot szorongatva. Mint­ha valami benső érz­és sugalta volna, hogy a szerencsémet hozza, reményteljesen eléje siettem. — Talán rajzokat akar eladni, asszonyom? Ezt azért kérdeztem, mert láttam, hogy­ minden képkereskedés felé tekintgetett, mint­ha azt fontolgatná, hogy belépjen-e. Az öreg asszony hirtelen megszólításomtól megijedt és eleinte bizalmatlanul tekintett rám szú­rós szemeivel. De később megnyugodott, ba­rátságosan mosolygott és tisztelettudóan haj­longott előttem. Nagyon öreg volt szegény. Hirtelen átta­nulmányoztam külsejét, ez is az üzlethez tar­tozik szigorúan. Bele kell látni az eladók és vevők lelkébe. Nagyon egyszerű volt... mell­­tű nélkül, gyászruháiban, amelyet bizonyosan ajándékba kapott lés saját testéhez idomított át... Kalapján ócska fátyol, gyürödött, fe­kete virágok... Szegény, tehát pénzre van szüksége rés pedig sürgősben... . .Eltalálta, araló, rajzokat akarok eladni, szegény, boldogult férjem rajzait. Ő sokra becsülte és mások is nagyon dicsérték. Ez a­ Lapunk mai száma 24 oldal

Next