Magyarország, 1913. december (20. évfolyam, 284-308. szám)

1913-12-25 / 304. szám

48 Éjfél a tanyán. Téli rege. (Emlékeimből.) Irta: Dar­óki Antal. Mikor vasfejű és aczélszivü édesapám taj­tékkő dühvel kimondta rám a szentencziáid, hogy ha a vándor komédiások közé keveredem, akkor «sohase lépjem át többé a haza küszö­bét», el voltam rá készülve, hogy keserű na­pok, nagy nyomorúságok várnak rám, de a színészet iránti vágy olyan szenvedélyesen lobogott lelkemben, hogy elhatározásomtól a világ minden kincsével sem lehetett volna megtántorítani. Drága, jó anyám zokogva csomagolta ösz­­sze holmijaimat, apám tudta nélkül néhány forintocskát, egy kis elemózsiát is csempészett a kufferembe, Panna néni pedig, az én jósá­gos, öreg szoptatós dajkám, — aki születé­semtől kezdve a családunknak hűséges iga­vonó cselédje maradt, — kezeit tördelve sá­pi­tozott: — Jézus, Mária, szent József, mennyei ház lakat, mi lesz a drága Anti Ifjurból? Komé­diás! Kitekerik kézit, lábát, hátracsavarják a derekát, kötélen tánczoltatják! Hogy ezt vén­­ségemre meg kellett érni! Ellágyultam egy pillanatra, de mikor hol­mijaim már össze voltak csomagolva és a deres bajusza Mitru kocsis meghatott han­gon jelentette, hogy befogta a lovakat, ke­ményen odaléptem édesapám elé és búcsú­zóul kezet akartam csókolni. Az öreg elhá­rította magától fiúi tiszteletem őszinte kife­jezés­ét, elfordult — talán azért, hogy ké­nyeit elrejthesse, — és a fogai közt dör­­mögte:­­ — Menj, Isten hírével... sohase is lás­salak! Anyám és Panna néni siránkozásai közt Mitru leczdpelte a fekete bőrkuffert a ko­csiba, én felültem a hátulsó ülésre, Mitru a lovak közé csapott, még egy búcsúpillantás, azután kihajtottunk a kapun, az apai házból, a jólétből, a kényelemből, az ismeretlen nyo­morúság felé. Annyi lélek még maradt édesapámban elté­­velyedett fia iránt, hogy a saját kocsiján el­etetett a legközelebbi vasúti állomásig Fél­­egyházáig, de azt szigorúan meghagyta Mit­­runak, hogy ott tegyen le, ne törődjön töb­bet velem, bízzon a sorsomra és igyekezzen a kocsival estalkonyatig Szentesre vissza­menni ." A derék Mitru becsületesen végrehajtotta a parancsot, a félegyházi vasúti állomáson le­tett a kofferrel együtt és mikor elbucsuzt­­am­ tőle, elővette mándlija zsebéből a tarka keszkenőjét, megoldotta az összekötött csücs­két, kiszorongatott belőle két darab ezüst hú­szast és szégyenkezve, pironkodva nyújtotta felém. — Ne tessen haragudni, Urfi, ha útravaló­­nak megkínálom ezzel a hitvány két husza­­socskával — Isten látja lelkemet, hogy ez­­ minden pénzem, de azért jó szívvel adom, használja egészséggel, amikor legnagyobb szüksége lesz rá... Aztán írjon vagy egy­szer , nekünk levelet.­.. Nem­­bírta tovább, megcsuklott­­a hangja, két nehéz könycsepp hullott alá barázdás, vi­harvert arcsán, lehajolt hozzám és kezet akart csókolni. A meghatottságtól remegve, némán állot­tam a jóságos, ha cseléd előtt, hirtelen visz­­szakaptam kezemet, hogy csókját elhárít­hassam, azután önkéntelenül, az érzelmektől elragadtatva reszkető kezeim közé kaptam dérlepte fejét és forró csókjaimmal halmoz­tam­­ el becsületes homlokát. . .— Ez a magáé Mitru bácsi... ez az édes, jó anyámé, ez pedig a Panna nénié! — igy osztogattam csókjaimat, sűrű könyzápor kö­zött. Az­u­tán­ végsőit. Magamra maradt?­"!],egye­dül, árván a-'rügy világban. összes kv-esem tizenhét éves ifjúságom és sziámi akara­tom volt, hogy édesapámnak csak azért is­­ megmutatom, hogy ember lesz belőlem és nem hozok szégyent a családra. Tudtam, éreztem, hogy nehéz napok vár­nak rám, de hogy olyan kálváriát, olyan tövi­ses utat kell majd végigjárnom, mint amilyent mnészkedésem első esztendeje tartogatott számomra, arról halvány sejtelmem sem volt. Azt hittem, hogy könnyelmű kedélyem­­és vér­­mérsékletem mindenen átsegít, de keserve­sen csalódtam, mert az első utam Szegeden át Török-Kanizsára vezetett Pály Gyula nyomorúságos, kis vándortársulatához, amely többnyire a család tagjaiból alakult. Az igaz­gató Pály Gyula, — ugyan ki emlékezik ma már nevére, — kitűnő eredeti komikus volt, de köhécselt lés betegeskedett szegény. A felesége Miksay Ida volt és a drámai hősnők szerepkörét töltötte be, anyja, az öreg M­i­k­s­a­y­n­é komika lés anyaszerepeket ját­szott; fiatalabb leánya: Miksay Józsa, —■ aki mindkét fülére nagyot hallott­ — naiva és népszinmű énekesnő volt egy személyben, ■ a két Miksay fia közül pedig a 16 éves Emil a fiatal sihedereket, a 12 éves Jóska pedig a kisbirókat, kántorokat, népséget és katona­ságot játszotta. Ott volt még Bódi János, a déli termetű, érdekes fekete arcélú és holló­fekete hajú, tehetséges szerelmes színész, a­kire azonban nagy ritkán lehetett számítani, mert sokkal jobban szerette az italt, mint a művészetet. A népszínműénekes és minden egyéb Chován Sándor, a komoly törekvésű, de csekély tehetségű, Debreczenből megszö­kött diák volt, Győré Katicza segédszínésznő és az én csekélységem egészítette ki ezt a díszes kompániát, mely váltakozó szerencsé­vel járta be a Bácska nagyobb és kisebb köz­ségeit. Kanizsáról Zentára, Zentáról Adára és Adó­ról Pádé községbe vetődtünk rövid néhány hét alatt, elképzelhetetlen nyomorúságok és nélkülözések közt. Mikor Padára érkeztünk, az igénytelen kis szerb faluba, szinte meg­döbbentem, hogy mi keresni valója van itt a magyar színészetnek, ahol a jegyzőn, papon, néhány tanítón és gazdasági tiszten kívül alig akadt ember, aki a magyar szót megér­tette volna. Egyik előadásunk a másik u­tán maradt el a nagyérdemű közönség teljes rész­­vétlensége miatt és amíg a direktor úr be­cses famíliája bőségesen táplálkozott az aján­dékba kapott csirkéiken, kacsákon és egyéb élelmiszereken, addig nekünk a szemünk is koppant, az állunk is leesett a sok kopla­lástól. Ehhez járult még az is, hogy minden ru­hámból teljesen kifogytam, mert amim volt, amit hazulról elhoztam, azt a trupp első­rendű tagjai elkérték tőlem kölcsön, mikor herczegeket és grófokat alakítottak, azzal a kézzelfogható h­íveléssel, hogy nekem,, aki csak inasokat játszottam, nincs szükségem a ruhákra, hiszen a hagyományos, kopott, zöld ’libériát úgyis a garderóbból kapom, amelyben ezenkívül még néhány foszlányos zsinórzatú hajdú-dolmány és az öreg Miksayné elnyűtt szoknyáiból készült magyar történeti dísz­ruha volt, hamis, keskeny aranyzsinórzattal. Noha Győré Katicza iránt táplált, szívem mélyén gondosan elrejtett szerelmem már szenvedélyes lánggal lobogott, mégis elhatá­­r­ítoztam, hogy elmenekülök az ijesztő nyomo­rúság elől, mely lelkemnek szárnyát szegte és neki indulok a nagy világnak, szerencsét próbálni. November vége felé járt az idő, mikor egy ködös, zimankós hajnalon búcsút vettem a kapufélfától házháztartozásom hátrahagyásá­val. Utam a Katicza ablaka alatt vezetett el. A drága angyal, — aki mindig részvéttel buz­dított, — még boldog hajnali á­rát pihente, mikor én neki indultam gyalogosan a felfa­gyott, délsepte országútnak. Az ablaka alatt egy mély sóhajtással elbúcsúztam el­ő szín­házi ideálomtól, azután neki­vágtam az élet­nek. A hidegtől és éhségtől kergetve, gyors me­netelésben még aznap este eljutottam Sza­­nádra. A faluvégi kovácsműhelyben vígan­­le-­ bogott a­ tűz és a« éles«-i széles váku -nezátök , izma kovácsm­ester, ingujjra­ vetkőzve for­gatta házaim­, s kezében a pörölyt. Be menj k? Ne menjek? , ezen .tanakod- . tam. Valahol fekvőhelyet kell találnom­,­ kü­lönben megvesz az Isten hidege. Bementem. A mester gyanakodva fogadott, szép égő, kérő szavaimra a kezembe nyomott egy pár rozzkrajcrárt, azután a plébános .Úr­hoz utasított, aki — mint mondta —­ a fő­utcáén lakik, a templom tövében. Szégyenpirban légő arczc­al kopogtattam be a plébános ajtaján, nem mondhatnám, hogy szívesen ereszkedett velem szóba, de mikor könybelábadt szemekkel meleg éjjeli vaczokért könyörögtem a ház akármelyik zugában, mégis megkérdezte, hogy miért nem fordulok inkább a nagy vendéglőshöz, aki néhány hatosért még külön szobát is adna. Néh­ány hatos?! Ha nékem néhány hatosom volna, még a királyival sem cseréltem volna fel szegénységemet. Végre megértette sanyarú helyzetemet és mikorra a gazdasszony feltálalta a párolgó vacsorát, az asztalához is meghívott és po­harazás mellett megindultan hallgatta végig rövid múltam hlosszú kálváriáját. Azután rész­véttel,t­es, meleg h­angon vigasztalt, biztatott és jóakaratúlag tanácsolta, hogy menjek b­as­sza a családi puha és meleg fészekbe. Agyat vettetett az irodája bőrdivánján, de majd kisült a szemem, mikor — mielőtt aludni tért volna, — gondosan elzárta az Íróasztala fiókját, mintha féltette volna tőlem a benne elhelyezett néhány forintját; sőt mikor «nyu­godalmas jó éjszakát» kívánva, hálószobájába visszavonult, még az elválasztó saj­tót is be­zárta maga mögött, nehogy az éj folyamán rátámadhass­ak és kirabolhassam. A fáradtságtól és hidegtől elgyötörve, csak­hamar mélyen elaludtam és mikor hajnalban megerősödve felébredtem, derék vendéglátóm már szintén talpon volt, megkínált jófajta szilvóriummal, ellátott meleg kávéval, néhány ezüst hatossal, azután Isten nevében útnak bocsátott. Mikor kiéltem a háboritott, felfagyott or­szágútra és a hajnali hideg szellő fájdalmasan csapdosta arczomat, valami­ kimondhatatlan, gyötrő honvágy vett, erőt rújtam. Elfogott­ a kétely homályos, bizonytalan göröm iránt és valami iugy vonzott -'hazafelé,- a,.szülei­ házhoz,’ a muskátlis ablakokhoz, a melegen sütött szoba és még melegebb anyai karok' felé. De a csípős reggeli szellő szüntelenül fü­lembe süvöltet be - édes.­apám.- kemény szavait és ez megaczélozta • .daczosságomat -és meg­­duzzasztotta lankadó ,akaraterőmet. Tovább, tovább a tövis1©. után, mely vagy a dicsőséghez, vagy a­ végleges zülléshez vezet. Sok viszontagság,­­nélkülöz­és ,és megalázás után, három nap­ alatt­ eljutottam­­Nagyszent­­miklósra Szuper Károly színtársulatához, ahol bár­ nem volt, éppen, szükség, rám, a di­rektor szívesen fogadott.. Ez a társulat már sokkal jobb és nevesebb tagokból állott. Szu­per maga kitűnő komikus, a felesége kellemes társalgási színésznő volt. Tam­ássy József­ (később a Népszínház nagynevű művésze) a népszínműénekes szerepköre mellett hősöket is játszott; Tímár Jancsi, az aranyos kedélyű bonvivant mindenre felhasználható volt; a csodaszéps­ágú Láng Irma (aki később Tamásés első felesége lett), volt a drámai színésznőnk; Vá­r­n­a­y Fábián a biurleszk komikus, és neje, a széphangú, temperamentumos énekesnő sán­tán hasznos tagjai voltak a­ társulatnak, de azért a vegyes ajkú és nemzetiségű közönség gyéren látogatta az előadásokat és gyakran megtörtént, hogy az általános közöny miatt hetenkint csak két előadást tarthattunk, szom­baton és vasárnap, így bizony szűken került hozzánk az aprópénz és nélkülözésekben itt sem volt hiányunk. Én söpörtem reggelenkint a színháztermet, este kitisztítottam és meg­töltöttem a petróleumámpásokat, éjszaka ír­tam színlapokat (mert akkor nyomtatott szín­­lapok csak a nagyobb városokban voltak) és mindezekért kaptam esténkint két­ hatost, de csak akkor, ha megtartottuk az­ előadást. Ha nem volt előadás, nem volt akcidencia sem. Itt ért bennünket a nagy nyomorúság­ köze­pette karácsony szent ünnepe. Az egész vi­lág az ünnepre készült, természetes tehát, hw£y*az­­egész héten egy­ébenegy előadást sem tarthattunk. . . .." A házakban felgyu­t­­tjája a karácsonyfákat és­­ón, mint a gazdátlan kutya., borús hangú­ MAGYARORSZÁG Budapest, 1913. csütörtök, deczember 25.

Next