Magyarország, 1913. december (20. évfolyam, 284-308. szám)
1913-12-25 / 304. szám
48 Éjfél a tanyán. Téli rege. (Emlékeimből.) Irta: Daróki Antal. Mikor vasfejű és aczélszivü édesapám tajtékkő dühvel kimondta rám a szentencziáid, hogy ha a vándor komédiások közé keveredem, akkor «sohase lépjem át többé a haza küszöbét», el voltam rá készülve, hogy keserű napok, nagy nyomorúságok várnak rám, de a színészet iránti vágy olyan szenvedélyesen lobogott lelkemben, hogy elhatározásomtól a világ minden kincsével sem lehetett volna megtántorítani. Drága, jó anyám zokogva csomagolta öszsze holmijaimat, apám tudta nélkül néhány forintocskát, egy kis elemózsiát is csempészett a kufferembe, Panna néni pedig, az én jóságos, öreg szoptatós dajkám, — aki születésemtől kezdve a családunknak hűséges igavonó cselédje maradt, — kezeit tördelve sápitozott: — Jézus, Mária, szent József, mennyei ház lakat, mi lesz a drága Anti Ifjurból? Komédiás! Kitekerik kézit, lábát, hátracsavarják a derekát, kötélen tánczoltatják! Hogy ezt vénségemre meg kellett érni! Ellágyultam egy pillanatra, de mikor holmijaim már össze voltak csomagolva és a deres bajusza Mitru kocsis meghatott hangon jelentette, hogy befogta a lovakat, keményen odaléptem édesapám elé és búcsúzóul kezet akartam csókolni. Az öreg elhárította magától fiúi tiszteletem őszinte kifejezését, elfordult — talán azért, hogy kényeit elrejthesse, — és a fogai közt dörmögte: — Menj, Isten hírével... sohase is lássalak! Anyám és Panna néni siránkozásai közt Mitru leczdpelte a fekete bőrkuffert a kocsiba, én felültem a hátulsó ülésre, Mitru a lovak közé csapott, még egy búcsúpillantás, azután kihajtottunk a kapun, az apai házból, a jólétből, a kényelemből, az ismeretlen nyomorúság felé. Annyi lélek még maradt édesapámban eltévelyedett fia iránt, hogy a saját kocsiján eletetett a legközelebbi vasúti állomásig Félegyházáig, de azt szigorúan meghagyta Mitrunak, hogy ott tegyen le, ne törődjön többet velem, bízzon a sorsomra és igyekezzen a kocsival estalkonyatig Szentesre visszamenni ." A derék Mitru becsületesen végrehajtotta a parancsot, a félegyházi vasúti állomáson letett a kofferrel együtt és mikor elbucsuztam tőle, elővette mándlija zsebéből a tarka keszkenőjét, megoldotta az összekötött csücskét, kiszorongatott belőle két darab ezüst húszast és szégyenkezve, pironkodva nyújtotta felém. — Ne tessen haragudni, Urfi, ha útravalónak megkínálom ezzel a hitvány két huszasocskával — Isten látja lelkemet, hogy ez minden pénzem, de azért jó szívvel adom, használja egészséggel, amikor legnagyobb szüksége lesz rá... Aztán írjon vagy egyszer , nekünk levelet... Nembírta tovább, megcsuklotta hangja, két nehéz könycsepp hullott alá barázdás, viharvert arcsán, lehajolt hozzám és kezet akart csókolni. A meghatottságtól remegve, némán állottam a jóságos, ha cseléd előtt, hirtelen viszszakaptam kezemet, hogy csókját elháríthassam, azután önkéntelenül, az érzelmektől elragadtatva reszkető kezeim közé kaptam dérlepte fejét és forró csókjaimmal halmoztam el becsületes homlokát. . .— Ez a magáé Mitru bácsi... ez az édes, jó anyámé, ez pedig a Panna nénié! — igy osztogattam csókjaimat, sűrű könyzápor között. Azután végsőit. Magamra maradt?"!],egyedül, árván a-'rügy világban. összes kv-esem tizenhét éves ifjúságom és sziámi akaratom volt, hogy édesapámnak csak azért is megmutatom, hogy ember lesz belőlem és nem hozok szégyent a családra. Tudtam, éreztem, hogy nehéz napok várnak rám, de hogy olyan kálváriát, olyan tövises utat kell majd végigjárnom, mint amilyent mnészkedésem első esztendeje tartogatott számomra, arról halvány sejtelmem sem volt. Azt hittem, hogy könnyelmű kedélyemés vérmérsékletem mindenen átsegít, de keservesen csalódtam, mert az első utam Szegeden át Török-Kanizsára vezetett Pály Gyula nyomorúságos, kis vándortársulatához, amely többnyire a család tagjaiból alakult. Az igazgató Pály Gyula, — ugyan ki emlékezik ma már nevére, — kitűnő eredeti komikus volt, de köhécselt lés betegeskedett szegény. A felesége Miksay Ida volt és a drámai hősnők szerepkörét töltötte be, anyja, az öreg Miksayné komika lés anyaszerepeket játszott; fiatalabb leánya: Miksay Józsa, —■ aki mindkét fülére nagyot hallott — naiva és népszinmű énekesnő volt egy személyben, ■ a két Miksay fia közül pedig a 16 éves Emil a fiatal sihedereket, a 12 éves Jóska pedig a kisbirókat, kántorokat, népséget és katonaságot játszotta. Ott volt még Bódi János, a déli termetű, érdekes fekete arcélú és hollófekete hajú, tehetséges szerelmes színész, akire azonban nagy ritkán lehetett számítani, mert sokkal jobban szerette az italt, mint a művészetet. A népszínműénekes és minden egyéb Chován Sándor, a komoly törekvésű, de csekély tehetségű, Debreczenből megszökött diák volt, Győré Katicza segédszínésznő és az én csekélységem egészítette ki ezt a díszes kompániát, mely váltakozó szerencsével járta be a Bácska nagyobb és kisebb községeit. Kanizsáról Zentára, Zentáról Adára és Adóról Pádé községbe vetődtünk rövid néhány hét alatt, elképzelhetetlen nyomorúságok és nélkülözések közt. Mikor Padára érkeztünk, az igénytelen kis szerb faluba, szinte megdöbbentem, hogy mi keresni valója van itt a magyar színészetnek, ahol a jegyzőn, papon, néhány tanítón és gazdasági tiszten kívül alig akadt ember, aki a magyar szót megértette volna. Egyik előadásunk a másik után maradt el a nagyérdemű közönség teljes részvétlensége miatt és amíg a direktor úr becses famíliája bőségesen táplálkozott az ajándékba kapott csirkéiken, kacsákon és egyéb élelmiszereken, addig nekünk a szemünk is koppant, az állunk is leesett a sok koplalástól. Ehhez járult még az is, hogy minden ruhámból teljesen kifogytam, mert amim volt, amit hazulról elhoztam, azt a trupp elsőrendű tagjai elkérték tőlem kölcsön, mikor herczegeket és grófokat alakítottak, azzal a kézzelfogható híveléssel, hogy nekem,, aki csak inasokat játszottam, nincs szükségem a ruhákra, hiszen a hagyományos, kopott, zöld ’libériát úgyis a garderóbból kapom, amelyben ezenkívül még néhány foszlányos zsinórzatú hajdú-dolmány és az öreg Miksayné elnyűtt szoknyáiból készült magyar történeti díszruha volt, hamis, keskeny aranyzsinórzattal. Noha Győré Katicza iránt táplált, szívem mélyén gondosan elrejtett szerelmem már szenvedélyes lánggal lobogott, mégis elhatárítoztam, hogy elmenekülök az ijesztő nyomorúság elől, mely lelkemnek szárnyát szegte és neki indulok a nagy világnak, szerencsét próbálni. November vége felé járt az idő, mikor egy ködös, zimankós hajnalon búcsút vettem a kapufélfától házháztartozásom hátrahagyásával. Utam a Katicza ablaka alatt vezetett el. A drága angyal, — aki mindig részvéttel buzdított, — még boldog hajnali árát pihente, mikor én neki indultam gyalogosan a felfagyott, délsepte országútnak. Az ablaka alatt egy mély sóhajtással elbúcsúztam elő színházi ideálomtól, azután nekivágtam az életnek. A hidegtől és éhségtől kergetve, gyors menetelésben még aznap este eljutottam Szanádra. A faluvégi kovácsműhelyben víganle- bogott a tűz és a« éles«-i széles váku -nezátök , izma kovácsmester, ingujjra vetkőzve forgatta házaim, s kezében a pörölyt. Be menj k? Ne menjek? , ezen .tanakod- . tam. Valahol fekvőhelyet kell találnom, különben megvesz az Isten hidege. Bementem. A mester gyanakodva fogadott, szép égő, kérő szavaimra a kezembe nyomott egy pár rozzkrajcrárt, azután a plébános .Úrhoz utasított, aki — mint mondta — a főutcáén lakik, a templom tövében. Szégyenpirban légő arczcal kopogtattam be a plébános ajtaján, nem mondhatnám, hogy szívesen ereszkedett velem szóba, de mikor könybelábadt szemekkel meleg éjjeli vaczokért könyörögtem a ház akármelyik zugában, mégis megkérdezte, hogy miért nem fordulok inkább a nagy vendéglőshöz, aki néhány hatosért még külön szobát is adna. Néhány hatos?! Ha nékem néhány hatosom volna, még a királyival sem cseréltem volna fel szegénységemet. Végre megértette sanyarú helyzetemet és mikorra a gazdasszony feltálalta a párolgó vacsorát, az asztalához is meghívott és poharazás mellett megindultan hallgatta végig rövid múltam hlosszú kálváriáját. Azután részvéttel,tes, meleg hangon vigasztalt, biztatott és jóakaratúlag tanácsolta, hogy menjek bassza a családi puha és meleg fészekbe. Agyat vettetett az irodája bőrdivánján, de majd kisült a szemem, mikor — mielőtt aludni tért volna, — gondosan elzárta az Íróasztala fiókját, mintha féltette volna tőlem a benne elhelyezett néhány forintját; sőt mikor «nyugodalmas jó éjszakát» kívánva, hálószobájába visszavonult, még az elválasztó sajtót is bezárta maga mögött, nehogy az éj folyamán rátámadhassak és kirabolhassam. A fáradtságtól és hidegtől elgyötörve, csakhamar mélyen elaludtam és mikor hajnalban megerősödve felébredtem, derék vendéglátóm már szintén talpon volt, megkínált jófajta szilvóriummal, ellátott meleg kávéval, néhány ezüst hatossal, azután Isten nevében útnak bocsátott. Mikor kiéltem a háboritott, felfagyott országútra és a hajnali hideg szellő fájdalmasan csapdosta arczomat, valami kimondhatatlan, gyötrő honvágy vett, erőt rújtam. Elfogott a kétely homályos, bizonytalan göröm iránt és valami iugy vonzott -'hazafelé,- a,.szülei házhoz,’ a muskátlis ablakokhoz, a melegen sütött szoba és még melegebb anyai karok' felé. De a csípős reggeli szellő szüntelenül fülembe süvöltet be - édes.apám.- kemény szavait és ez megaczélozta • .daczosságomat -és megduzzasztotta lankadó ,akaraterőmet. Tovább, tovább a tövis1©. után, mely vagy a dicsőséghez, vagy a végleges zülléshez vezet. Sok viszontagság,nélkülözés ,és megalázás után, három nap alatt eljutottamNagyszentmiklósra Szuper Károly színtársulatához, ahol bár nem volt, éppen, szükség, rám, a direktor szívesen fogadott.. Ez a társulat már sokkal jobb és nevesebb tagokból állott. Szuper maga kitűnő komikus, a felesége kellemes társalgási színésznő volt. Tamássy József (később a Népszínház nagynevű művésze) a népszínműénekes szerepköre mellett hősöket is játszott; Tímár Jancsi, az aranyos kedélyű bonvivant mindenre felhasználható volt; a csodaszépságú Láng Irma (aki később Tamásés első felesége lett), volt a drámai színésznőnk; Várnay Fábián a biurleszk komikus, és neje, a széphangú, temperamentumos énekesnő sántán hasznos tagjai voltak a társulatnak, de azért a vegyes ajkú és nemzetiségű közönség gyéren látogatta az előadásokat és gyakran megtörtént, hogy az általános közöny miatt hetenkint csak két előadást tarthattunk, szombaton és vasárnap, így bizony szűken került hozzánk az aprópénz és nélkülözésekben itt sem volt hiányunk. Én söpörtem reggelenkint a színháztermet, este kitisztítottam és megtöltöttem a petróleumámpásokat, éjszaka írtam színlapokat (mert akkor nyomtatott színlapok csak a nagyobb városokban voltak) és mindezekért kaptam esténkint két hatost, de csak akkor, ha megtartottuk az előadást. Ha nem volt előadás, nem volt akcidencia sem. Itt ért bennünket a nagy nyomorúság közepette karácsony szent ünnepe. Az egész világ az ünnepre készült, természetes tehát, hw£y*azegész héten egyébenegy előadást sem tarthattunk. . . .." A házakban felgyuttjája a karácsonyfákat ésón, mint a gazdátlan kutya., borús hangú MAGYARORSZÁG Budapest, 1913. csütörtök, deczember 25.