Magyarország, 1914. március (21. évfolyam, 53-79. szám)
1914-03-01 / 53. szám
Budapest, 1914 .vasárnap, március 1. MAGYARORSZÁG tende, amelyben a válság viharai zúgtak végig Európán, még ez az 1913-as év sem jelentett bajokat a gazdasági életében nagyszerűen fejlett Franciaországnak. Az ország világkereskedelmi tevékenysége mindjögtgne emelkedik és Julius Wilhems a párisi cisztrátimagyar kereskedelmi kamara titkárának a megállapításai szerint,diadalmasan megállja a német versenyt. Az elmúlt évben a 15 milliárd frankot meghaladta Franciaország külső kereskedelme, a jelentős behozatal az ország erős fogyasztóképességének a bizonysága, mindegyre emelkedő kivitele pedig ipara erejének és folytonos fellendüléseinek. A fényűzés cikkeinek az 1913-ik évben is megvolt a kelendőségük francia földön, a színháziaknak meg a mulatóhelyeknek a bevételei nem csökkentek és az elmúlt év takarékbetétei szintén nem maradtak mögötte más évek megtakarításainak. A gazdag ország mindegyre gazdagodik, tőkéinek fölöslegeit el is helyezi sokfelé, csak minekünk jut kevés ezekből a kincsekből, mink is odatartozunk azokhoz az országokhoz, amelyek elől e kincseket elzári a Caillaux miniszter hadüzenete. Ez a keményvezetű pénzügyminiszter azonban más fronton is hadakozik. Nemcsak a külföldnek küld üzeneteket, hanem a polgártársainak is, akikre új adókat készül kivetni. Amióta tagja a Doumergue-kabinetnek, a francia kamarában is, a szenátusban is, politikai gyűléseken is — legutóbb Mamersben — kijelentette, hogy Franciaország adórendszere reformra szorul, mert a mostani rend túlságosan megterheli a középosztályt és a szegényebb néposztályokat. A szenátusban összehasonlította Caillaux Franciaország adórendszerét Anglia adórendjével és a francia szenátorok előtt a két ország adórendszerének feltűnő különbségeit mutatta ki. A francia paraszt, akinek 4000 frank az évi jövedelme, körülbelül 160 frank adót fizet évenkívül; a francia köztisztviselő, akinek 4000 frank a fizetése, 1000 frank a jövedelme, értékpapírból eredő, az 5000 frank után 96 frankot fizet adóban, holott az ugyanilyen jövedelmű angol kisgazda meg köztisztviselő, adótól mentesek. A kereseti adó Angliában a 190 fonhanem azt mondja, hogy bő, bővebb, legbővebb. Honnan van ez? Nem állt-e három betűből valamikor ez a bő szó s nem maradt-e el belőle egy hang az idők folyamán? A boldogult napamasszonytól hallottam egyszer-másszor, ha nyáron kint időztünk a tanyán, amint tanítgatta a konyhára fogott tanyai leányzót: Bőr vízben mosd el az edényt, ne kíméld, mert van a kútban elég. Ha aztán mondtam nagyanyónak, hogy miért mondja a bőt bőrnek, azt felelte rá csodálkozva, hogy talán gyapjas a fülem ? Mert ő sohasem mondja a bőt bőrnek. Hiszen úgy van az magyarul, hogy bő, hát miért mondaná bőrnek. Nem mertem szólni. Nagyanyó családi neve Vankó volt, egyébként törzsökös idevalók. Egyszer régi írások között való turkálás alkalmával rá jutottam, hogy a Vankók csak valami kétszáz éve tartoznak ide. Az ezerhétszázas évek elején hozatta le a magisztrátus az első Vankót a nagyszombati főiskolából ide a felsővárosi, Szent György urunkról nevezett iskolába főtanítónak. Ahogy azonban ezt elmondtam otthon, nagyanyó a mélabús szép szőke szemeivel olyan szemrehányólag nézett rám, hogy többé nem mertem a szláv származást emlegetni, így a bőr dolgában is egy tekintetétől elakadt a szavam. Még esetleg úgy találná értelmezni, hogy magyar szavában kételkedek. Hallottam azonban azóta nem egyszer, hogy a feleségem mondta a böjt. Hogy bőrbiztos, vagyis a 4750 koronás évi jövedelmen túl kezdődik. Mit szóljunk mi az angol adótörvényekhez, amikor a magyar adótörvények 600, újabban 800 koronás összegben állapítják meg az adótól mentes létminimumot. A nagyjövedelmű polgárok Franciaországban kisebb adót fizetnek, mint Angliában. Erre vonatkozóan számos példát mozgósított a francia miniszter. Amikor tehát áldozatokat kívánunk az országtól, — mondotta Caillanx — ezeket az áldozatokat azoktól a polgároktól kell elsősorban kívánnunk, akiknek minálunk kedvezőbb az adóhelyzetük, mint más országokban. És a szenátusban Rib’ot lés mások is helyeselték a miniszter állásfoglalását és felhangzott a kívánság a progresszív jövedelmi adó megteremtésére, az igazi progresszivitás megteremtésére és akként, hogy a jobbmódúakat terhelje, az új idők igazságának a szellemében. Minálunk, a magyar adótörvények keretében, szintén van progresszív adó — de csupán a tisztviselőket, a megszabott fizetésű, körülbelül a legszegényebb társadalmi osztály tagjait terheli Ellenben nemcsak Franciaországban, máshol is, Németországban is, megvan a szándék a vagyonnak, a nagyobb jövedelemnek, az örökségnek az erős megadóztatására. Az ilyen szándék megvalósulhat, ha küzdelmek árán is, mégis csak könnyebben, az általános választójog országaiban. A francia pénzügyminiszter, amikor a jobbmódúak nagyobb adóterheit tervezi, ebben a szándékában ő is, a Doumergue-kabinet is, a népparlamentre támaszkodik, amelynek szülőforrása a demokrácia és amely a néptől kapja parancsait, hogy a széles néprétegek érdekében hozza meg a maga törvényeit. A demokratikus politika az állami jövedelmi források gyarapításának az okán is :bölcs politika. Mindezt jól tudja Caillaux miniszter, aki csatázik a demokratikus adóreformok további kiépítéséért. Ezt a nagyszerű csatáját a messzeségből nézzük forró érdeklődéssel és a demokrácia uj diadalában való rendületlen bizodalommal. . , A Wesselényi-i-Tisza-afftózási szerződések. — A meghunyászkodik Románia Szász Pál és a többi közéleti nagysigok méltó vezére, Tisza István gróf, tegnap a főrendiházban — lovagi jelleméhez teljesen illő — olyan burkolt kijelentést tett egy nálánál sok fejjel magasabban álló, sok, sok száz esztendővel idősebb’ főnemesi családból származó, jellembeli kiválóságokban őt messze fölülmúló igazi úrról, Wesselényi Miklós Báróról, hogy akik nem ismerték" a volt korona-; ezt eléggé ahhoz, hogy minden gyanún felül állónak tartsák, megdöbbenhettek és riadtan kérdezhették: HátWesselényi is? Wesselényi Miklósról is tud valamit ez a Tisza, amivel lefegyverezheti? Még sűrűbbre dagasztotta a homályt Tisza «lovagias» megjegyzése, amit a kérdezősködők előtttett: — Ha Wesselényi báró kiváncsi a dologra, amelyre céloztam, neki megmondom. Egy hosszú estén és egy hosszú éjszakán át gondolhatott mindenki, amit akart. Tisza beledobta a közvéleménybe lazít, hogy az ő érdeme, hogy Wesselényi báró nem támogatja most a korrupció kormányát- Ami annyit is jelenthet, hogy támogatná, ha Tisza úgy akarná. Goromba vágásvolt ez Wesselényi Ősz fejére azért, mert a főrendiház tegnapi ülésén azt a súlyos megállapítást szegezte a Tisza-kormány ellen, hogy a munkapárti rendszer a köztisztesség legelemibb Fogalmával is ellentétben áll, sőt megengedhetőnek tartja azt is, hogy félrevezesse a koronát. Ezt mondta, az egész nemzet szíve és meggyőződése szerint a nagy, Wesselényi Unokája és Tisza Lajos Unokája burkolt gyanúsítással felel. [Ám a becsület nem maradhat alul. Wesselényi Miklós báró a becsület őseitől örökegy kissé emeltebb hangon beszélni, mert nagy, apó, bár elég könnyedén ugrotta már át a nyolcadik ikszet, de a füle már meg sem szolgál úgy, mint húszéves korában. Hallom egyszer a hangosabb beszédben, hogy a feleségem nőm vére magyarázza: — Csak bőr vizben . . . — Ahán, — mondom hirtelen, — böjt mondtál, Mancika. Miért mondtál böjt bő he-lyett ? — Én ?— csodálkozik a Manci. — A kárítyán van a te eszed, mit tudsz te ahhoz, hogy mit mondtam én ? Soha az életben nem mondtam én a bő helyett azt, hogy bőj, hát hova beszélsz ? De most már a feleségem is azt mondta, hogy ő is hallotta a jó betűt. Igenis, úgy mondta a Manci, hogy bőj. De a Manci azt mondja, hogy inkább ne is beszéljünk annyit össze-vissza, mert sok beszédnek sok az alja: ő soha életében sem mondta azt, hogy bőj.. Jelentem ennélfogva elszomorodva, hogy bizony ezzel az ügygyel így állunk és nem máskép. Egyszer találtam az életben, némi utánjárással, egy famíliára, ahol a bő helyett még böjt mondanak, s nem hogy más hinné ezt el: még ők maguk sem akarják elhinni. Eredmény, mint demonstráció : a tudománynak tör viskes ujjai vannak, a jó reggelét neki . . . A hely ben mosd meg azt a húst. Bőrére ereszd azt a halat, majd ellövi magát. Mondom: Miért mondod a bő helyett, hogy bőj ? — Én ? — mondja az asszony, szintén csodálkozva. — Soha az életben nem mondtam azt, hogy bőj. — De hiszen hallottam elég jól. — Hát akkor rosszul hallottad. Talán csöng a füled. Melyik füled csöng? — A szélső, — mondom elkedvetlenedve, hogy már megint tréfára fordítják ezt a tudományos kérdést. Azóta aztán, ha nem is igen gyakran, de elég sokszor hallottam a szavában a bojt. — Na, — mondom, — most megint rajtakaptalak, hogy böjt mondtál. — Hát pedig én nem mondtam. Soha életemben nem mondtam. — Hát hiszen jól van, na. Ebből csak nem csinálunk lélekveszedelmet. Ha nem mondtad, hát nem mondtad. A múltkor azonban otthon vagyunk az ipamuramnál egy este. Mi, emberek, az asztal egyik sarkánál mulatjuk az időt azzal, hogy miként buktathatjuk meg egymást a krajcáros preferáns betűijében, ami igen mulatságos játék, mert aki veszít benne, azt még ráadásul ki is nevetik , az asszonyok pedig az asztal másik sarkán főznek elméletben. Otthon szokás