Magyarország, 1914. április (21. évfolyam, 80-104. szám)

1914-04-10 / 88. szám

MAGYARORSZÁG BuuJp.c­.­, 1011. péntek, április 10. téről ilyen cégéres gazságok derültek ki; ezek után is uralmon maradhatott volna. S hogy itt a közerkölcs és köztisztesség nyílt arculcsapásával mégis kormányon ma­radt a panamisták megbélyegzett szövetsége, sőt csak ezután merészkedett még a legdur­vább erőszakosságokra, azt itt mindenki a hármas szövetségi politika nyomásának tu­lajdonította. Mert azt jól tudja a magyarság, hogy Ferenc József a tisztesség dolgában végtele­nül érzékeny s nem tűr maga körül semmit, ami a tisztességgel csak a legtávolabbról is ellenkezik. Ha tehát most mégis megtartotta az uralmon ezt a köztisztességgel olyan éles ellentétbe került pártot, az nem történhetett máskép, mint magasabb külpolitikai tekin­tetek kényszere alatt. Így támadt az a hit a magyarságban, hogy nem csak Bécs, hanem főkép Berlin tartja Tiszát. Ez a hit egyrészt nagy erőssége lett Tiszának s a munkapártnak, mert érezni kezdte mindenki, hogy igen magas hatal­mak állnak a háta mögött s így kevés kilá­tása van az ellene vívott küzdelemnek, de másrészt elkeseredést s ellenszenvet keltett a magyarokban a hármasszövetség ellen, mert ezt okolták azért, hogy a munkapárt erőszakosságait tűrniök kell. Csak megerősítette ezt a hitet a román paktumtárgyalás, amelytől állami egységét féltette a magyar nemzet, s amelyről már valósággal köztudattá lett, hogy berlini kí­vánságra, hármasszövetségi célok érdeké­ben történik. Így fordult a magyarság elkeseredése a hármasszövetség, helyesebben a német szö­vetség ellen, s így támadtak fokozatosan azok a hármasszövetségellenes jelenségek Magyarországon, amelyek most úgy meg­riasztották a német közvéleményt. Igaz-e, hogy a német befolyás tartja uralmon a panamás és erőszakos munka­párti kormányrendszert, afelől most nem vitatkozunk. De az bizonyos, hogy a ma­gyarságban ez a hit él, s egyre jobban erő­fátyol nem volt egészen sima, hanem borsó­­nagyságú fekete pettyek ékeskedtek rajta. A nézőtéren ülő gimnáziumi tanárok egyike fel­fedezte előadás közben a szépséghibát és a leg­hatásosabb jelenetben önkéntelenül hangosan elszólta magát, hogy életében még soha sem látott ripacsos szer­ecsent. Ezt a kijelentést a közönség általános kacagása követte és Komá­romi Lajos, a klaszik­us drámai színész, aki az előadásban Jágót játszotta, az öltözőben elke­­seredeten kifakadt: — Mit csináljunk akkor mi, szegény fa­lusi kom­édiások, ha a nagy Molnár Gyuri is igy ripacskodik ? Ez volt tehát a „ripacs" szó valódi eredete, mely azután a színészek között csakhamar köz­használatossá lett, amíg végre Szigeti a „Csó­kon szerzett vőlegény"-ben szállóigévé avatta. Szoros értelemben falusi, vagy daltársulati szí­nészt jelent, aki rikító, ízléstelen ruházatban, ápolatlan hosszú hajával, borostás szakállával, valamint kontárkodó, túlzó színpadiaskodásá­­val különbözik a rendezés mesterségét komo­lyan vevő színésztől. A ripacsokról és ripacskodásaikról kötete­ket lehetne írni, azonban én itt csak néhány jel­lemző vonásra és esetre akarok rámutatni. A régi magyar színészet ripacskodásait, ízléstelen és szertelen szóficamodásait a német színészet­től örökölte és hosszú időn át, a magyar színé­szet csecsemőkorában, a mai ripacskodást „kasperlizésnek" nevezték, a német Kasperi szó után, ami körülbelül egyenlő fogalom a magyar Paprika Jancsival. A magyar szülészet első fejlődési korában ugyanis a komikusok nem a jellemzésre, a ke­dély világából eredő, természetes, közvetlen hu­morra helyezték a fősúlyt, hanem inkább a test- és nyelvficamitásokra, groteszk mozdula­tokra és képtelennél képtelenebb arctorzitásra­ födik. Mert máskép nem tudják elképzelni, hogy a magyar király uralmon tartana egy közismerten panamista társaságot. Ha Németországban észrevették már a magyarság hármasszövetség-ellenes hangou­latát, nem ártana, ha ennek a hangulatnak az okai felől is érdeklődnének s nem hajll­gatnának feltétlenül a panamisták kormán­­yának lipserezéseire. Akkor megértenék, hogy a magyarságnak nagy és jogos oka van az elkeseredésre s hogy mégis máskép kell bánni ezzel a nemzettel, ha a hármasszövet­séghez való hűségben meg akarják tartani, r ' v­m ' No, hanem Albániát, azt mesésen meg­alkották. Egészen osztrák mintára. Nem is lenne osztrák alkotás, ha egyik része nem támadná s nem ütné a másikat. Megcsinálni az országot, aztán az ország részeit összen veszíteni egymással, föluszítani, hogy mar­ják, tépjék, verjék egymást í a kész az osz­trák mintájú állam. Ilyenre sikerült az a szerencsétlen Al­bánia is. Nem hiába, hogy Ausztria terem­tette, de olyan is egészen, mint Ausztria. A görög üti az albánt, az albán a törököt, a török a görögöt, s a szegény V­ilmos király, vagy fejedelem, vagy ő maga se tudja, hogy micsoda, nagy riadtan nézi ezt az összegaba­lyodott népséget s tűnődik, hogy mit csináli­jon velük. Irkái Bécsbe, hogy küldjenek neki segít­séget, sereget, amivel összemarakodott né­peit széjjel tudja választani. Jön a felelet Bécsből, hogy bár a saját marakodó nációik közt bírnának rendet csinálni, nem hogy ő rajta segíthessenek. És itt jön a kacagtató’ isteni színjáték. Itt jön szegény Berchtold halálos tragikuma. Fogja magát jó Vilmos fejedelem s ir egy alázatos levelet — a román királynak. Hogy segítsen rajta, békítse őt össze a görögök­kel, mert máskép nem tud boldogulni. Ausztria alkotása, Ausztria pártfogolja, Ausztria tulajdon gyermeke Románia segít­­ségét kéri bajaiban. íme, az osztrák tekin-A hatvanas évek legnagyobb ripacsa kétségte­lenül Várnai Fábián, egy szikár termetű, moz­gékony testű, fürge lábú, rendkívül agilis ko­mikus, aki a külső hatás kedvéért nemcsak idomtalan nagyságú orrokat ragasztott magá­nak deákflastromból, hanem meghosszabbított kasírozott füleket is használt, a cipőit kitol­­dotta, hogy lábai hosszabbaknak látszassanak és a keztjüi­e hosszú strimfliszárat varratott, úgy hogy mikor lehúzta, a keziyü szára leg­alább is egy résnyi volt. Különböző rikító szinű­ parókáit úgy készíttette, hogy azoknak a felső része egy gummizsinór segélyével mozgatható volt és mikor szerepe szerint dühbe gurult, vagy valamitől megijedt, meghúzta a ruházata alá rejtett gummizsinórt és akkor — a karzat legnagyobb gyönyörűségére — úgy látszott, mintha ijedtében a hajaszálai ég felé meredtek volna. Volt még egy különös trükkje, amelyet utána a régi komikusok éveken át gyakoroltak. A hatvanas évek naiv közönségének ízlése sze­rint a színpadon minden házassággal végződő vígjátékot, bohózatot és népszínművet énekkel és tánccal kellett végezni. Várnai Fábián az ilyen alkalmaknál mindig az előtérbe, egészen a rivaldáig tolakodott, eszeveszett lábficamitá­­sokkal ugrált és táncolt és úgy intézte, hogy függöny legördültével párjával a függönyön kí­vül maradt, mintha az merő véletlenségből tör­­tént volna. Noha ez a színészi fogás majdnem minden énekes darabnál megismétlődött, a naiv publikum éppen úgy mulatott rajta, éppen úgy tombolt harsogó jó kedvében, mintha életében először látta volna. A régi színészetnek egy szintén régi ripacs­­szokása abból állt, hogy ha a társulatnak a da­rabhoz megfelelő szám­i személyzete nem volt, akkor a hiányzó szereplőt levéllel pótolták. Ez ped­ig újty történt, hogy a szalonban, vagy as­­télyt íme a nagyhatalmi állás. Nem rsak az ellensége, az idegenek sem adnak rá semmit, de a saját magzatai kénytelenek pártfogásért más, kis országokhoz fordulni. Mint mikor a tönkremenő földbirtokos cse­­­lédje a szomszéd parasztgazdához megy egy kis kenyeret kérni kölcsön. Pompás egy alkotás, világraszóló siker, valóban ez a derék Albánia. Eyet igazán csak Ausztria alkothatott. Ilyen idétlen gye­­reket csakugyan nem hozhatott világra más, mint a szerencsétlen, nyavalyás osztrák diplomácia. Állami életet nem is kezdett még élni ez a kis torzszülött, de a szülőanyjától örökölt osztrák betegség, a belső marakodás, már teljes erővel pusztít benne. S az osztrák „nagyhatalom­ busán szemlélheti egyetlen alkotásának, egyetlen sikerének korai háni­doklását.­­ .. f < •­ t Tisza István kerületbeosztási rendelete, amely valami hihetetlen vakmerőséggel és szemérmetlenséggel kobozza el a magyarság jogait, s égbekiáltó igazságtalanságokat kö­­vet el a magyarság rovására, egyre erőseb­ben kezdi megmozgatni a magyar közönség­get, különösen a magyar városokat. S ez nem a sajtó izgatásának következő­­ménye, mert a sajtónak eddig módjában se volt alaposan kimutatni a beosztás véres, igazságtalanságait s valósággal magyarül­­­döző célzatát. De maguk a jogaikban s igaz­ságukban durván megsértett városok zudull­nak föl az ellenük s bennük a magyarság ell­len elkövetett merénylet miatt. Eger, Hajdúböszörmény tiltakozott már, az ellen, hogy Tisza egyszerűen elvette ön­­álló képviselőküldési jogát. S még több­ más gyar város is készül erős tiltakozásra. Nem­ is csoda, mert valóságos öngyilkosság lenne, ha ezt a lefokozásukat, a nemzetiségi váro­­sok mellett való háttérbe szorításukat szó nélkül tűrnék.­­Vagy nézheti azt magyar ember felhá­borodás és elkeseredés nélkül, amit a két erdőn levelet csempésztek az asztalra, vagy egy­ fatönkre, ahol a főszereplő monológizálása köz­ben véletlenül ráakadt és a levélből olvasta ki azt, amit a hiányzó szereplőnek szóval kellett volna elmondania. Innen datálódik az a ripacs­­éknál még ma is dívó szokás, hogy amikor az igazgató kétségbe van esve, mert a darabhoz nincs elegendő személyzete, a rendező azzal vigasztalja meg: — Sebaj, majd beadjuk levélben.' Hogy a férfiszerepeket nőkkel és nőszerepe­ket férfiakkal játszották el, nem tartozott a rit­kaságok közé, így például megtörtént velem is, hogy a „Peleskei nótárius“-ban, nőszereplő hiányában, el kellett játszanom Tóti Dorka bo­szorkány szerepét, egy másik társulatnál pedig, férfiszereplő hiányában, a „Falu rosszabban Feledi Gáspár szerepét Feledinének keresztelték el és nővel játszatták. Az a ripacs-szokás pedig, hogy a híres „Lumpáciusz Vagabundusz" című bohózatban a három burleszk komikus szerepet nőkkel ját­szatták el, még a hetvenes években is gyakori volt és tisztán emlékszem, hogy 1876-ban a kassai színpadon Lászyné Etelka, a híres drá­mai hősnő, játszotta a részeges csizmadiát* Gerő Lina, a kitűnő naiva (most a Nemzet Szín­ház tagja), alakította Czérna szabó szerepét, a szentimentális asztaloslegényt pedig Róth Etelka, a széph­angú koloratúr-énekesnő (most az Opera tagja) játszotta, a közönség tomboló tapsai mellett. Jó öreg Bács Károly direktor uram bajuszát és szakállát mindig fekete bun­dadarabokból vágta ki és fekete cérnával kö­tötte a füle mögé, a „Női harc" című francia vígjátékban pedig az elegáns Montrichárd bá­rót magyar szabású vitorlavászon-nadrágban játszotta és magyar csizmáját úgy alakította át lovagl­ócsizmának, hogy, a felső szárára sárga

Next