Magyarország, 1918. szeptember (25. évfolyam, 204-228. szám)

1918-09-01 / 204. szám

Budapest, 1918 vasárnap, szeptember 1 aAQYAKOftSZiB Az antant nem tárgyal a mai Németországgal Az antant föltétlenffit hisz a katonai elöntésben — Cecil lord kijelentései Stockholm, augusztus 31. Az „Allehanda“ és az „Aftonbladed“ hasábjain megjelent béke­­cikkekkel kapcsolatban, melyekről a Times stockholmi tudósítója azt hitte, hogy német ol­dalról sugalmazták, a Stockholms Tianingen tudósítója megkérte Róbert Cecil lordot, aki most Balfour külügyminisztert helyettesíti, hogy nyilatkozzék a skandináv közönség ré­szére. Róbert Cecil lord engedett a felszólítás­nak és ezeket jelentette ki: — Valótlan, hogy az antant vezető állam­férfion, — miként ezt a két lap állította — nem hisznek a német vereség lehetőségében. A né­metek gyakran hangoztatják azt a meggyőződé­süket, hogy egyik fél sem érheti el a katonai döntést. Ez kétségkívül áll Németországra, de az antantra nem. Foch tábornagy fényes ered­ményei és a kimeríthetetlen amerikai erősíté­sek állandó özönlése az antant kormányainak és katonai tanácsadóinak minden alapot meg­adnak a bizalomra. — Az antant nem akarja magát a német népen megbeszélni, vagy Német­ország jövendő létét és nemzeti virágzását megfettyegetni, de el va­n határozva annak kikényszerítésére, hogy Németország teljes elégtételt adjon a bűnökért, amelyeket el­követett, így elsősorban Belgiummal szem­ben.­­ Egyébként addig, amíg a német nép vilá­gosan nem mutatja, hogy elveti azt a fegyver­kezési és világhatalmi politikát, mely többek között a hallatlan katonai gépezet megteremté­sében, illetve ennek nyugodt tűrésében állott és amely Európa terrorizálását célozta, mondom, fanig a német nép nem mutatja, hogy elítéli ezt a politikát, addig az antant nem fogja ide­­jét vitatkozásokkal tölteni, melyek­ hiábavalók volnának, mert az ellentétek forrása megma­radna. ’A’ külügyminiszter helyettese ezután a követ­kezőket mondja nyilatkozatába:­’­ Anglia nem akarja a Háborút fölösleges módon meghosszabbítani, ha bármibe kerül is, híven kitart elvei mellett, amíg azok teljesen nem érvényesülnek. Bár Németországban van­nak elemek, amelyek tárgyalásokat kívánnak, d­e ezek ma szemmel láthatóan mégis azoknak az erőteljesebben fellépő elemeknek hatása alatt állanak, akik Freitag-Loringhofen tábornokkal együtt azon a nézeten vannak, hogy a történe­lem tanítása szerint az a politika, mely nem hatalmon épül föl, állandó sikereket sehol nem arathatott.­­ A tisztán hatalomra épülő politika azon­ban a tárgyalásokkal össze nem egyeztethető, még ha azok, akik az ilyen politikát támogat­ják, a legutóbbi események hatása alatt arra a meggyőződésre jutottak is, hogy okos dolog kissé elbújni és a tárgyalásra hajló elemeknek a színpadon helyt adni. A magasabb német kö­rök folytatnák a jövendő háborúról való elmél­kedéseiket és a hatalmi politika hívei csak egy pillanatra állnának félre, azonban egész ener­giájuk újabb háború előkészítésére irányulna. Robert Cecil ezután a békelehetőségeket fejte­geti és a tárgyaló Irak útján elérhető békéről a kö­­­­vetkezőket írja: — A németek — miként Morgenthau kon­stantinápolyi volt amerikai követ mondotta — látják, hogy Németország hibát követett el, amikor nem készült hosszú háborúra, de ezt a hibát nem fogják többé elkövetni, hanem legközelebb elegendő mennyiségű gyapotot és rezet fognak összegyűjteni, úgy hogy legalább is öt esztendős háborút viselhessenek, még ha tárgyalásokkal békét teremtenének is. Ez pe­dig a hatalom és a jog közötti végleges har­cot csak ■ elhalasztaná, ez nem volna egyéb, mint ideiglenes fegyverszünet. — E szembenálló álláspontok képviselői között megegyezés nem jöhet létre. Ezt látjuk Németországban is, ahol mély ellentét van a nagynémetek és a nép belát­ásos része között, amely megértette az idők szavát és visszauta­sította a középkori elveket, így Delbrück azt írja, hogy helytelen úton halad az a hazafi­­­ság, amely mindig a legveszedelmesebb ellen­sége a helyes nemzeti politikának, így tehát senki sem hozhatja meg előbb a békét, amíg nem üzen előbb hadat a nagynémeteknek. Nem lehet azt kívánni az angoloktól, — mondja Delbrück — hogy bízzanak békeaka­ratunk őszinteségében, ha egyidejűleg fentart­­juk a nagynémetekben a reményt, hogy titkos barátaik és bizalmasaik vagyunk. — Ilyen módon világos, hogy Németor­szágban két elem áll egymással szemben. Az egyik osztozik az antantnak az alldeutschokról Vallott nézetében, tehát be kell látni, hogy a szövetségesek nem köthetnek fegyverszünetet olyan emberek­kel, akik el­­vannak határozva becsvágya­ céljaikat megvalósítani, tekintet nélkül arra, hogy ez a német néptől és az­ egész világtól milyen áldozatokat követel.­­ A tények meggyőzőbbek a szavaknál, már­pedig a Németországban észlelhető tények arra mutatnak, hogy ahol csak lehetett, a nagy­németek elveit megvalósították.­­ Solf kijelentette, hogy Németország el­lenségei nem akarnak tárgyalásos békét. Hozzá kellett volna tennie, hogy addig nem akarják ezt, amíg a német politikát a középkori szellem vezeti. A középkori emberekkel való tárgyalások épp oly hatálytalanok és eredménytelenek, mint amilyenek a Napóleonnal folytatott tárgyalások voltak. Azzal a német nemzet­tel, amely megtisztul az alldeutschoktól és nemcsak szavakkal, hanem tettekkel is bi­zonyítja, hogy megbánja a múltban el­követett bűneit és hajlandó egészséges békés életet élni a nemzetek szövetségében, a szövetségesek becsületes békét köthetné­nek, de nem azokkal, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy a nemzeti politikának a ha­talmon kell alapulnia akik tagadják, hogy a jog lehessen a világrend alapja, ezekkel tárgyalásokat folytatni nem lehet. Hísk­or és Magor (Napkeleti történet) Írta: Lázár István­ ­, A vevők Még­­korán volt, a köd fel sem takaro­dott a pusztáról s már keresték. Balamirt — Ki az? — szólt ki a sátorból. — Teutár. , A vevü­k (vök) közül valaki volt, kiki holnap, Rika szerelméért nyeregbe pattan­-­ bak. — Mi jóban jársz, fecsemuram? Megrázták egymás kezét barátságokon. — Nagy, dologban jöttem. Balamir Teutár lovára pillantott.­­— Merre készülsz, hogy így megraktad­ azt a szép hókádat? — Csak idejöttem, bátyámuram. —­ mo­solygott a ferdeszemü Teutár s levette sas­itollas kucsmáját. — Elhoztam az ajándé­kot, mi az eladó leányok apját, illeti, ha jó szival fogadná... Az öreg bólintott. • — Nincs nekem nagy­ gazdagságom, — szerénykedett tovább. — Csak keveset hoz­hattam’... — Ha semmit sem hoztál volna, úgy­­is j­j szívvel látnálak. Ming-Ruth másodszü­löttje vagy! S meghajtotta magát eljötté tisztelettel Mik ! — Mit csinál a te szép leányod? s kérdezte Teutár. — Mosdik­ odabent az ezüstabroncsos sajtárban... Teutár sárga szeme megrezzent, levette a hóka terhét. . — Három gyönyörű bposzlánbör! « Heh­kendezett ‘Balar­ir apó. — Hol tetté! szert, 'rátok? — Ming-Ruth atyám ölte a vadállatok tanyáján s Eneth' anyám nekem adta. Balamir megköszönte. — S ezt a szikrázó követ is elhoztam megemlékezésül. Olyan a fényessége, mint a­ leányod szemének... — No, ennek megörvend! —•. mosoly­gott öreg Balamir. — Adjon neked Dani a f­elé is'.?^ szerencsét a futtatáson! A nap előbujt a puszta pereméből és a Dajk-mentét beragyogta. A szekeres­ sátrak felől lovasok tűntek feil, s vágtatva közeledtek! Balamir elmosolyodott. ‘ — Lesz nekem ma vesződségem, ha igy, gyűlnek a legények a leányvásárraKi az ott elöl? Teutár­ szeme megsötétedett — Ulpin, a­­Tatun-nemzetségből, — mor­mogta boszosan. Az öt lovas odaért — Jó reggelt! Leszálltak a paripákról, a kapját a földbe döfték, a sallangos kantárt ráhurkol­ták.­­s Mi jánatban, gigafifereg M­­­iralamir barátságosan, de mégsem úgy, mint Teutártól. — Öt ilyen legény! ! — Mina az öten egy ügyben sántikálunfó, — szólt Tilpin vidáman. —, Ha ki nem hají­tanának, elhoztuk a szerelem váltságdíját. Úgy gondoltuk, hogy mi leszünk az elsők.,, Teutár elnézett Ulpin fölött. — De nem mi leszünk az utolsók, —­ nevetett egy nagyvállú legény, — mert any­­inyian jönnek még, mint ahány szem van a mák fejlében! A lovakról leszedték az ipának járó aján­­dékot: menyét, nyest, evet, cobolypréme­ket, aranyszeges kardot, selymet, gyöngyöt és egy farkasbőrös drágaköntöst, ki-ki a­z■módja és ereje szerint Nagy részét Ulpin hozta, kinek egyébként hat aranycsészéje s hatvan négyágyas szekere és sok­­juha meg ökre volt... — Jöjjetek a vendégsátorba! Méhserrel szolgált Balamir kedves ven­dégeinek. — Azt sem tudom, hogy kinek kívánjak szerencsét, olyan szállegények vagytok. Mind az egésznek! Egyébként azé a szerencse, aki szemes, erős és bátor, iszom az egészsége­tekre! Rika bemosolygott a sátorfüggönyön, de még el sem kurjanthatták magukat a jó­kedvű vevük, már­is visszahúzódott, ahogy megpillantotta a ragyásképp Teutárt. — Oh be‘ gyönyörű! — sóhajtó!: az egyik legény, 1 -3? $£ fiuM. s A németek vissza­vonulása SPeFOKaeS is sífogSaStájc az angolok Az áttörés nem sikereit Egy hét alatt másfél millió embert vetetek harcba az angolok és franciák Berlin, augusztus 31. (Wolff.) A franciák és az angolok szünet nélkül folytatják Arras és Soissons között a nagy csatát, anélkül, hogy eddig döntő eredményt értek volna el. E csatá­ban 27-én és 28-án Arras és az Avre között 28 angol hadosztályt vetettek harcba, ezek közül tizet egynél többször, az Avre és az Aisne között negyven francia hadosztályt, ezk közül ötöt kétszer. A harcokban résztvett tüzérségi formá­ciók és egyéb csapatok beszámításával egy hét lefolyása alatt kerek másfélmillió embert vetet­tek harcba a német front ellen. Mindezek a had­osztályok teljesen kipihenten kezdték meg mun­kájukat és ezek voltak az antant legjobb csa­patai, az augusztus 28-ika óta eredménytelenül folytatott áttörési kísérletüket az Arlette és az Aisne között az amerikaiak segítségével sem tudták elérni. Hiába ismételték meg 29-én az amerikaiak segítségével sűrű tagozású gyalogos csapatokkal, tankokkal és idő egységből álló repülőrajókkal az áttörő kísérletet, mivel szo­katlanul nagy veszteségükkel meghiúsult.

Next