Magyarország, 1919. szeptember (26. évfolyam, 114-115. szám)

1919-09-28 / 114. szám

ejezést nyert és most már csak kisebb jelentő­ségű­­kérdések, megbeszélése és rendezése ma­radt hátra. A blokk tárgyi programja nagyjá­ban megfelel a függetlenségi párt politikai programjának. A blokk keretén belül a pártok természetesen önállóságukat fenntartják, fú­zióról egyelőre nincsen tehát szó. A további részletek megbeszélése végett a­láírtak képviselői hétfőn este újabb értekez­letet tartanak, amelyen megszövegezik a hozott határozatot. Ezt a pártok vezetői saját pártjukban szerdáig letárgyalják, mire újabb értekezleten ratifikálják a megállapodást. A pártok vezetői vasárnapra nagy monstre nép­­gyűlést terveznek az Országház­ téren, ame­lyen a főváros polgársága, és az ország kis­­gazdaközönsége állát­foglalásával megpecsé­teli a pártvezérek megállapodását. A blokk elnöke Lovétszy Márton lesz. Lovászy nyilatkozik a tárgyalásokról Lovászy Márton a függetlenségi és 48-as párt elnöke a Magyarország munkatársa előtt arra a kérdésre, vajj­on Friedrich István mi­niszterelnökkel folytatott-e már tanácskozáso­kat, a következő nyilatkozatott tette: — Friedrich István még a pártgyű­lésünk előtt megbízott egy urat, hogy jöjjön el hoz­zám és közölje velem, hogy a miniszterelnök tárgyalni és megegyezni óhajt velem. Vála­szom az volt, hogy én nem zárkózom el a megegyezés elől, de a tárgyalást elvi alapon óhajtom folytatni s ezért kérem a miniszter­elnököt, hogy készítsen egy kormányzati programot és szíveskedjenek ezt velem kö­zölni. Az illető­m ezt közölte a miniszter­­elnökkel és másnap tudomásomra adta, hogy ez az óhajom pár nap alatt teljesülni fog. Tegnap este újból megjelent nálam ez az úr, s közölte velem, hogy a miniszterelnök úr programja még nem kész, de a legrövidebb idő alatt elkészül­és, majd értesít erről. Hát - Vv'wftmmntiiK. r***ity ------ i. i - _, körben feléledt munkapárt egy része a régi parlament összh­imnisát óhajtóa és hogy ért a tervet, információnk szerint, a kormány el­nöke is magáévá tette. Sőt, kormányzati politi­kájának alapját a régi ké­zviselház­­össze­­hívásának megvalósítása alkotja. Lovászy erre a következőket jelezte: — Ennek az­ akciónak a sikkere természe­tesen attól függ, hogy az antant beleegyezik-e ezekbe a tervekbe. Az antant előzetes bele­egyezése és hozzájárulása nélkül természete­sen gondolni sem lehet arra, hogy a régi or­szággyűlés összejöjjön. Szótn hoztuk Lovászy Márton előtt, hogy a Friedrich-kormány hadügyminisztere, Schnetzer Ferenc minap a nemzeti hadsereg­nek Budapestre való bevonulásáról nyilatko­zott és a jogigal várható ünnepélyes bevonulás helyett, arról beszélt, hogy a nemzeti hadsereg bevonulásának tartama alatt a főváros lakos­sága a legjobban teszi, ha odahaza marad és nem megy ki az utcára. Lovászy maga is megütközéssel sw*olt a hadügyminiszter kije­lentéséről­__ Furcsának találom, hogy amikor a nemzeti hadsereg bevonul, akkor megtiltják az utcán való járás-kelést a lakosságnak. Virágc sörei, ünnepélyesen kell fogadni had­­seregünk bevonulását, nem pedig úgy, mint az ellenséges csapatokat volt szokás a­ hábo­rúban. " Megy a hajó fölfele Irta: KÁDÁR LEHEL • Az Aranymacska-utcán végigdidergett a tél, az újlaki templom looái tok­ára varjak ül­tek. • Lenn a nagy vizen • zajlott* a jég és a ,,Gránátosban" hajósle­gények próbálgatták a messziről hozott dalokat, melyek nyári alko­nyaikon szálltak illantuk a partnál. Akkor a kormányt tartották, a dalokat eláraták­ a szirtik ki. Most aztán föl­ébredt valamennyi. Zugtak, mint a parti erdők, szárnyaltak, mint a füsti fecskék. Messzi hegyek fájdalmát, hallgató ugarföldek szomorúsága­, ringatták ölükben. Siettak és szálltak, mind hangosab­bak lettek, megrezegtették az ablaküveget. Hinterwien úr, a kocsmáros nem merte csendre inteni őket. Pedig nem szerette se az éneküket, se a szavukat. Mind a kettő idegen volt: magyar. A legények nem törődtek vele. Ittak és nótá­ztak. Egyszerre aztán egy idegen telepe­dett asztalukhoz. Nehéz , bundát viselt és nankinpantaltól, a frakkja zöld volt, nyak­kendője fekete ,selyem. Borotvált arca volt, mint az aktoroknak, hajas csigákba bodo­­rtta a ha­jmű­vész. Hinterwien csak a bécsi ujjpiacon­ látott ilyen gavallért, de az nem­ állt szóba ,se hajós legény­nyel, se magyarral. Az idegen pedig melléjük ült, beszélt velük. Rábólogatták a legények és még ra­gyogni kezdett a szemük. Aztán ő vette szá­jára nótáikat. És a dalok egyszerre megvál­toztak. Kifényesedtek, mint a­­földből ásott arany, kibontották szirmaikat, akár a száz­szorszép virág, mely ott nyílik a lányok ab­lakában, ha a hegyekről leringn­ódzik a ta- Zgnjgtek-zigtek,­ szállj reszkettek, szétfolytak a levegőben, belopták magukat a pugrisok szivébe, akik összepislantottak: — Ez igen! Ez aztán tud valamit! Valami furcsa, sohasem halott nő­át tinekest éppen, amikor besuhogott Amelie kisasszony. Becsalta az ének, a friss hang, a furcsa ritmus, a melódia, mely lehetett víg is, szóm­­oru is. Me­jij a hajó fii!fele öreg Komárom fele.­.. Amelie kisasszony az énekesen felejtené a szemét. A szive már előbb ott volt. Akkor, amikor az első hang besurrant hozzá a zárt ajtón keresztül. Hogy vége volt a dalnak, az idegen föl­állott és odament Amelie elé. Meghajtotta magát, ahogy az álombéli princek szokták pünkösd éjszakáján. .­. Lepiczki vagyok, kisasszony! Aradiénak felragyogott a szeme. A ra­gyogástól nem látta, hogy Lepiczki bundáját kirágta az egér, a pantallója bokában kiko­pott. Nem látta meg a pirosborpecséteket a frakkján és hogy a nyakkendőtű­ feje üvegből való. Gavallérnak látta, finomnak, szépnek, hetinónak, mesde­li hercegnek. Benmosoly­­gott és megkérdezte: — Milyen dal volt, amit most énekelt. — Ha akarom lakodalmi ének, ha aka­rom halotti dal! És egymásra néztek sokáig, némán, vá­gyakozással. Azontúl Lepiczki mindennap ott volt. Megitta a hajósok borát, melyet azok szelltek, mesét mondott messzi emberekről, hírt ho­zott messzi városokból. Mindenkit ismert, mindent tudott. Még a vásárosok is barátsá­got kötöttek vele, pedig nehezen melegedő easbergk ygttiaflat. Elszédítete őket és szép­rajzú sám­formartokat huzitt­ ki belőlük­, boldo­gok voltak, ha kért. Amerie elzédült tőle. Akkor is muzsikás volt a szava, amikor beszélt. És beszélt, min­den mondása olyan volt, mint a tömjén: me­leg, l­ódító, jószagú. A kisasszony egyszer csak behívta a szobába és megszólaltatt a klavirt. Keze csodát tett a hangszerszámon. La­ssan­­int híre ment és egy vasárnap már Lepiczk­i ült a templomban az orgonánál. A rezeikhez is­ bemnézett és megtanította a leg­szebb őr új­ Hitre, melyet Pozsonyból hozott. — Csoda ember — szófják a pugrisok — ilyen kell nekünk! Anélkül, hogy Sepiczki egyszer is beszélt volna, mindenki Itta­la,­ ő lesz az orgonista­­alapka után. Mert művész volt, csod­a ember. Voltak ugyan, akik azt mondták, csavargó, országutak fia, útszéli kocsmák örök jegyese, ifjú asszonyok örök veszedelme, pénzes em­berek kullancsa. No, de kiről nem mondanak ilyesmit, aki ismeretlenül jött ismeretlen, messzi városokból. Különösen akkor, ha va­lakit a legszebb kisasszony a szívébe fogad. Mert Amelie a legszebb volt, a legfehé­rebb és egy este, amikor Hinterwien ur, kér­dőre vonta ama bizonyos mendemondák után, kereken kijelente: — Minden igaz, Szeretjük egymás!. Hinterwien úr feje megszédült, mintha héthez vörös bort ivott volna. De kijózanodott hamar Nem ütötte meg a leányt, csak ennyit mondott: — Na, majd én m­egtanu­lak! Azon az éjszakán Lepiezki hiába kocog­, falta meg Amelie kisasszony ablakát Tölcsér­­szájú mordály meredt a szeme közé, mire el­­kullogott. És egy álom kezdett foszladozni, melyet együtt szeltek a_fehérarcu lán­y_­a Ülés éjszakaista- MAGYARORSZÁG Evlagest, 1919 vasárnap, Szeptember 28.

Next