Magyarország, 1921. június (28. évfolyam, 117-141. szám)
1921-06-01 / 117. szám
/ Budapest 1921. Szerda, június 1. MAGYARORSZÁG Sándor Pál a síkásporti és a forradalom adatait Mit akart Windischgraetz 1918 őszén — Délután Andrássy válaszol Sándor Pálnak — A nemzetgyűlés mai ülése Budapest, május 31. (A Magyarország tudósítójától.) A nemzetgyűlés mai ülését tizenegy órakor nyitotta meg Rakovszky István elnök. A költségvetés első szónoka Grieger Miklós, aki külügyi képviseletünknek nemzeti, demokratikus irányban, magyar és praktikus szellemben való kiépítését sürgeti A legfontosabb kérdés azonban a kultúrpolitika. Indokolt a polgárság bizalmatlansága a szociáldemokrácia iránt. Ha a munkásság a szociáldemokráciához ragaszkodik, ám tegye, de a közelmúlt eseményei folytán nincs joga arra, hogy a jogrendért küzdők táborába álljon. Éppen a szociáldemokrácia elleni küzdelmet jelenti az, ha megfelelő szociális alkotásokat létesítünk. Haypál István: A szerencsétlen megcsonkított országot talpraállítva kell felépíteni az új Magyarországot. A törvény végrehajtói hatalomnak szigorúan a törvény által előírt szabályhoz kell alkalmazkodni, a törvényhozásnak pedig az idők szellemét tekintetbe kell venni. Nem akar a múltak hibáival foglalkozni, de azokból okulnunk kell a jövőre nézve. Az ilyen hibák legtöbbje a törvényt helyettesítő rendeletekből állott elő, különösen a közigazgatás terén. Rátér a földbirtokreform kérdésére. Más volna Magyarország képe, ha már a régi időben megadták volna a földet a magyar földmívesnépnek, aki azt megműveli. A földbirtoktörvényt, mely csupán az első lépés, sürgősen meg kell valósítani, mert ennek elodázása akadálya a konszolidációnak. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után emelkedik szólásra: Sándor Pál — Beszélni akarok a bábomról, a forradalomról, beszélni kívánok a külpolitikáról és a pénzügyi kérdésekről. Itt a büdzsé-vitában egymásután hallom, hogy úgy a háborúnak, mint a forradalomnak is a zsidók voltak az okai. A háborút a zsidók veszítették el, a forradalmat pedig a zsidók csinálták. Sőt volt olyan is, aki kedveskedett nekünk azzal, hogy azt mondatta, hogy ez a forradalom fokhagymaforradalom volt. Természetesen ez a kifejezés az én fülemnek nem esett valami túlságosan jól. Mindezek arra bírtak engem, hogy kutassam, hogy vájjon igaz-e az, hogy tényleg a zsidók voltak minden szerencsétlenség okai, mert ha azok voltak, akkor igazolva van az az álláspont, amely a kereszténypártban fennáll, hogy a zsidók jogait meg kell nyirbálni. És itt a bizonyításnál eltérek múlt évi szeptemberben tartott beszédemtől, nem védem a zsidókat, hanem egyszerűen elmegyek a történelmi kutatások alapján azokhoz a tényekhez, amelyeket magam előtt látok. Neveket nem fogok említeni. Én, aki a forradalomban nem vettem részt, azon az állásponton vagyok, hogy a forradalom következménye volt a háborúnak, hogy tisztességes alapon indult, de az emberek gyengesége miatt tolódott el. Ha én e beszédemben kevesebbet fogok beszélni és többbet fogok önöknek felolvasni, ne méltóztassék ezt annak venni, hogy én nem tudnám élőszóval mindezeket bebizonyítani, hanem megszólaltatok másokat azért, — éppen olyanokat, akik a háborúban résztvettek — hogy bebizonyítsam, hogy a háborút éppen azért vesztettük el, mert impotens generálisaink voltak a hadseregben, mert el volt árulva az egész magyar nemzet, elveszítettük, mert az osztrák diplomácia Magyarország érdekét elárulta, eladta, illetve el akarta adni, mert Magyarország felbontását, feldarabolását keresztül akarta vinni. Mi, akik a hatvanhetes politika alapján állottunk, becsületesen iparkodtunk a kiegyezést megtartani, becsületesen mentünk a háborúba is, dacára, hogy ebben a háborúban nem volt semmi keresni valónk, mi nem akartunk területet szerezni és ennek a becsületes eljárásunknak a következménye volt, hogy a mi szövetségesünk, a német is elárulta a mi érdekeinket, az osztrákok pedig egyenesen ellenünk dolgoztak. Súlyos dolog az, amit én mondok, de bizonyítani fogom. A bábom elején a kezembe kerültek a posztócsalás aktái. Azt egyéni becsületemre állíthatom és akkor azt már Szurmay előtt is állítottam, hogy azoknak a kereskedőknek, akiket elítéltek, kilencvenöt százaléka ártatlan volt. Már azokból az aktákból láthattam, hogy a mi egész adminisztrációnk panamákkal alá volt aknázva. A mi honvédelmi miniszterünk nem volt képes nyolcvanezer katonának ruhát adni. Én olyan dzsungelt láttam azokban az aktákban, amit képtelenségnek tartottam. Csalárd híradások egész sorozatával, hazugsággal töltötték meg az újságokat. Hazudtak vakon, rendületlenül és mi voltunk olyan naivak — nemcsak a publikum, hanem itt a képviselőházban is, —hogy azt mindnyájan elhittük. Voltak ugyan néhányan közülünk, akik jobban voltak informálva, de azok nem voltak olyan jó hazafiak, hogy ezt nyíltan a Ház elé tárják. Mi nem tudtunk semmit és egy millió és millió ember életébe kellett kerülnie, millió és millió ember vérének kellett hiába omolnia, mert azok, akik a háborút vezették, tudták, hogy a háború elveszett. Mert ez a háború már tizennégyben el volt vesztve. Állítom, hogy 1916-ban teljes bizonyossággal megállapították a mérvadó német és osztrák faktorok, hogy ez a háború elveszett. Állítom és bizonyítani fogom, hogy 1916 óta hiábavaló vérpocsékolás folyt. 1918 tavaszától kezdve ez a vérpocsékolás valóságos kriminális ügy volt. Súlyos vádak ezek és büntetésre kiéltó volnék, ha nem tudnám bizonyítani. De bizonyítani tudom épen az illetékes faktorok bizonyítékaival. íme itt van Falkenstein és Bulow mondása. Falkenstein ezt mondja 1914 szeptember 14-én: Az általános hadi helyzet kisebb-nagyobb ingadozással komoly volt már 1914 december 14-én. De semminek sincs nagyobb része a háború siralmas végében, mint annak, hogy a helyzet komolyságáról csak akkor értesült a közvélemény, mikor már semmit sem lehetett megmenteni. Erzberger mondotta, hogy Falkenstein kijelentette előtte, hogy a háború a marínói csatával elveszett. D’ Bülow, aki a marnei visszavonulást étrendéiig, azt mondotta, hogy attól a pillanattól kezdve kezdett kibontakozni a tragikus sors, amely végül is a németek vereségére vezetett. Felolvasok sok dolgot, mert fontosnak tartom, hogy bebizonyítsam, hogy mi okozta voltaképpen a háborút. Somogyi István: A zsidókat úgy se tudja fehérre mosni. Sándor Pál: Én nem is fogom itt a zsidókat fehérre mosni. Erre semmi szükség nincs. A zsidókat éppen úgy nem lehet fehérre mosni, mint a képviselő urat, mert ha a zsidók szerecsenek, akkor a képviselő úr is szerecsen. Fel kell említenem ezenkívül egy incidenst, amely 1916-ban ebben a teremben történt. 1916-ban Windischgraetz beszédet mondott, amely beszéd nyomtatásban is megjelent. Meskó Zoltán: Ilyen volt a zárt ülés! Sándor Pál: Abban az időben ilyenek voltak a zárt ülések. Emlékszem egy képviselőtársamra, aki azt mondotta, tarthatnánk még egy zárt ülést, még csak fél négy és a lapok csak fél hatkor jelennek meg. Tehát ezen a zárt ülésen Windischgraetz felpanaszolta, hogy a veszteségekről nem szabad említést tennünk, a lapoknak azt sem szabad megírniuk, hogy cenzúra alatt állnak.Tescsenben öt magasrangú katonatiszt gyakorolja a tényleges hatalmat, anélkül, hogy az ügyek vezetésébe bármely felelős tényezőnek beleszólása lenne. Nem tartom szükségesnek — folytatta Windischgraetz — hogy a komarowi ütközetnek aktáit letegyem a Ház asztalára. Eljön annak is az ideje és akkor ki fog tűnni, hogy kinek a lelkét terheli az a kétszázezer ember, aki ott elpusztult. 1915-ben szintén elveszett kétszázezer ember, a lucki és a limanovi ütközetben pedig körülbelül félmillió ember pusztult el. A háborúból visszajövő tömegek — úgymond Windischgraetz — nem fogják magukat alárendelni egy rövidlátó politikának és alapjában romlott rendszernek és ezek a hazajövő tömegek nem fognak majd különbséget tenni a többséghez tartozók és miközöttünk f el fognak bennünket söpörni valamennyiünket. Úgy látszik tehát, hogy már 1916-ban kétségbeejtő volt a szituáció. 1916-tól kelt a román kormány és az antant közötti szerződés, amelyet akkor nem is hittek el. Jancsó Benedek azt írja, hogy ő 1918 október 18-án, tehát a forradalom előtt pár nappal kötötte Tiszával a románok és az antant közötti megegyezést Nagy-Románia határaira vonatkozólag és Tisza erre azt mondta, hiszen akkor Geszt is beleesik. Ennyire nem voltunk tehát tájékozva a dolgokról, hogy Magyarország miniszterelnöke sem tudott egy szerződésről. Rubinek Gyula: Ma is ugyanez a diplomácia működik! Sándor Pál: 1916-ban vette át Hindenburg a német hadsereg vezetését. A parlamenti vizsgálóbizottság előtt azt mondotta: „ettől az időponttól kezdve a haza nem támogatott bennünket, ekkor kezdődött már a bomlás, amelynek a forradalom záróköve volt“. Továbbá azt mondja Hindenburg 1916 okt. 16-án: Bethmann Hollweg tárgyalásokat folytatott Burian báróval, ezeken a megbeszéléseken Burian rámutatott arra, hogy a háború katonai eldöntésére számítani nem lehet, rá kell térni a béketárgyalásokra. Ezt Bethmann Holweg is helyeselte. 1916 decemberében minden romániai és nyugati siker dacára olyan volt a helyzet, hogy egyedül a szárazföldön győzelemre nem lehetett számítani. Rá fogok mutatni azokra a piszkos árulásokra, amelyek történtek, mert szükséges, hogy a nemzet világosan lásson. Krausz tábornok azt írja, hogy Károly király békét akar, ha kell a monarchia felének árán. Krausz tábornok 1911-ben egy hadijelentést tett a királynak, amelyben súlyos helyzetünket ismertette. Ez a jelentés Clémenceau kezébe került. Természetes, hogy többé békéről nem lehetett szó. Spitzmüller mondja egy helyen, hogy a kormány tagjainak fogalmuk sem volt a helyzetről. A magyar nemzet a külföldtől teljesen el volt zárva, egyik oldalon az antantnál izgattak ellene nemzetiségi embereink, a másik oldalon a bécsi diplomácia adta el, a harmadik oldalon voltak miniszterek, akik csak muníciót és élelmet szállítottak, kihasználták a magyar nemzet becsületes jóhiszeműségét. Csernyus Mihály: A zsidók használták ki-Kassay Károly: Most nem arról van szó. Csizmadia Sándor (Csernyus felé): Ne beszélj, te nem voltál a fronton. Csernyus Mihály (Rassay felé): Valamikor te is tüzeltéla zsidók ellen. (Nagy zaj.) Az elnök Csernyus Mihályt rendreutasítja. Sándor Pál: Azt hiszem, hogy azzal ha nem felelek, én gyakorlom azt az erényt, amit a képviselő úrnak kell gyakorolni: a türelmességet (Nagy zaj.) Csernyus újra közbekiált valamit, amire az elnök rendreutasítja és figyelmezteti, hogy a mentelmi bizottsághoz fogja utasítani. Sándor Pál felolvassa ezután Ludendorff jelentését. Augusztus 8-án azt mondja, a háborút nem nyerhetjük meg. Dömötör Mihály: És mégsem kötöttek békét Sándor Pál: Pedig mennyi magyar vér folyt 1918 augusztus 8-tól november 1-ig, milyen irtózatos vérfecsérlés, emberpazarlás, mennyi erő, amit meg lehetett volna takarítani. Windischgraelz naplójából olvas fel ezután egy részletet, ő is tudta már akkor, amint a naplóból megállapítható, hogy elvesztettük a háborút. Ő akoo miniszter volt. Kellett, hogy felelőssége tudatában legyen, tudta, hogy a háborút elvesztettük. Kérdem, hogy milyen arccal meri most mondani , képviselő úr (Nagy zaj.), hogy a hadsereget felizggatták, hogy az összeomlás csupán lelkiismeretlen izgatók munkája. Hogy meri ezt állítani, amikor tudta, hogy már menedék nincsen? Balló Aladár: Holló Islyés lakásán mondotta ezt talán. (Nagy zaj.) Holló Lajost meri gyanúsítani. Sándor Pál: Természetes, hogy kellett egy pragelknake, kellett valaki, aki a felelősséget mindenért viselje, kellett valaki, akit pellengérre állítsanak. Nagyon alkalmas pragelknake volt a zsidóság (Nagy zaj.)’ Felolvassa Erzberger egy nyilatkozatát. Erőberger is azt mondotta, hogy csak rossz békekötés lehetséges, de most mentsük meg, ami menthető. 1918 október 2-án IV. Károly király megígérte Wekerle Sándor miniszterelnöknek, hogy a magyar csapatokat a haza határára hozzák, hogy az ország határait védjék, a magyar érdekeket szolgálják. Ez az ígéret sajnos nem teljesült. (Nagy zaj.) A király leküldte Tisza Istvánt a délszláv tárgyalásokra. Ezt bizonyítja, hogy 1918 őszén megjelent egyik esti lapnak a cikke, hogy a délszláv tárgyalások komoly stádiumba jutottak volna, azonban ott is elromlott minden. Ernszt Sándor közbeszól. Csizmadia Sándor: A papok ne szóljanak közbe, a papok fiai nem estek el a harctéren. (Derültség, zaj.) Sándor Pál: Kramatznak egy kijelentésével foglalkozom. A csehszlovák nemzeti tanács akkor már állandóan ülésezik és minlent megtesz a csehszlovák állam kiépítésére. Azt, amit Kramarz mondott, hogy „mi állam vagyunk", már akkor meg kellett volna torolni. De mi egyetlenegy lépést sem tettünk Ausztriában, hogy ez a kijelentés megtoroltassék. Rubinek Gyula: Nem hitték el 3