Magyarország, 1921. június (28. évfolyam, 117-141. szám)

1921-06-01 / 117. szám

­ / Budapest 1921. Szerda, június 1. MAGYARORSZÁG Sándor Pál a síkásporti és a forradalom adatait Mit akart Windischgraetz 1918 őszén — Délután Andrássy válaszol Sándor­ Pálnak — A nemzetgyűlés mai ülése Budapest, május 31. (A Magyarország tudósítójától.) A nemzet­­gyűlés mai ülését tizenegy órakor nyitotta meg Rakovszky István elnök. A költségvetés első szónoka Grieger Miklós, aki külügyi képvise­letünknek nemzeti, demokratikus irányban, ma­gyar és praktikus szellemben való kiépítését sür­geti A legfontosabb kérdés azonban a kultúrpoli­tika. Indokolt a polgárság bizalmatlansága a szo­ciáldemokrácia iránt. Ha a munkásság a szociál­demokráciához ragaszkodik, ám tegye, de a kö­zelmúlt eseményei folytán nincs joga arra, h­ogy a jogrendért küzdők táborába álljon. Éppen a szociáldemokrácia elleni küzdelmet jelenti az, ha megfelelő szociális alkotásokat létesítünk. Haypál István: A szerencsétlen megcsonkított országot talpraállítva kell­ felépíteni az új Magyar­­országot. A törvény végrehajtói hatalomnak szigo­rúan a törvény által előírt szabályhoz kell alkal­mazkodni, a törvényhozásnak pedig az idők szel­­­lemét tekintetbe kell venni. Nem akar a múltak hibáival foglalkozni, de azokból okulnunk kell a jövőre nézve. Az ilyen hibák legtöbbje a törvényt helyettesítő rendeletekből állott elő, különösen a közigazgatás terén. Rátér a földbirtokreform kér­désére. Más volna Magyarország képe, ha már a régi időben megadták volna a földet a magyar földmívesnépnek, aki azt megműveli. A földbirtok­­törvényt, mely csupán az első lépés, sürgősen meg kell valósítani, mert ennek elodázása akadálya a konszolidációnak. Elnök az ülést öt percre felfüggeszti. Szünet után emelkedik szólásra: Sándor Pál — Beszélni akarok a bábomról, a forradalomról, beszélni kívánok a külpolitikáról és a pénzügyi kérdésekről. Itt a büdzsé-vitában egymásután hallom, hogy úgy a háborúnak, mint a forradalomnak is a zsidók voltak az okai. A háborút a zsidók veszítették el, a forradalmat pedig a zsidók csinálták. Sőt volt olyan is, aki ked­veskedett nekünk azzal, hogy azt mondatta, hogy ez a forradalom fokh­agymaforradalom volt. Ter­mészetesen ez a kife­jezés az én fülemnek nem esett valami túlságosan jól. Mindezek arra bírtak engem, hogy kutassam, hogy vájjon igaz-e az, hogy tény­leg a zsidók voltak minden szerencsétlenség okai, mert ha azok voltak, akkor igazolva van az az álláspont, amely a kereszténypártban fennáll, hogy a zsidók jogait meg kell nyirbálni. És itt a bizonyításnál eltérek múlt évi szep­temberben tartott beszédemtől, nem védem a zsidókat, hanem egyszerűen elmegyek a történelmi kutatá­sok alapján azokhoz a tényekhez, amelyeket ma­gam előtt látok. Neveket nem fogok említeni. Én, aki a forradalomban nem vettem részt, azon az állásponton vagyok, hogy a forradalom következ­ménye volt a háborúnak, hogy tisztességes alapon indult, de az emberek gyengesége miatt tolódott el. H­a én e beszédemben kevesebbet fogok beszélni és több­bet fogok önöknek felolvasni, ne méltóztas­­sék ezt annak venni, hogy én nem tudnám élőszó­val mindezeket bebizonyítani, hanem megszólalta­tok másokat azért, — éppen olyanokat, akik a háborúban résztvettek — hogy bebizonyítsam, hogy a háborút éppen azért vesztettük el, mert impotens­­ generálisaink voltak a hadseregben, mert el volt árulva az egész magyar nemzet, elveszítettük, mert az osztrák diplomácia Ma­gyarország érdekét elárulta, eladta, illetve el akarta adni, mert Magyarország felbontását, feldarabolását keresztül akarta vinni. Mi, akik a hatvanhetes politika alapján állot­tunk, becsületesen iparkodtunk a kiegyezést meg­tartani, becsületesen mentünk a háborúba is, da­cára, hogy ebben a háborúban nem volt semmi keresni valónk, mi nem akartunk területet szerezni és ennek a becsületes eljárásunknak a következ­ménye volt, hogy a mi szövetségesünk, a német is elárulta a mi érdekeinket, az osztrákok pedig egyenesen ellenünk dolgoztak. Súlyos dolog az, amit én mondok, de bizonyítani fogom. A bábom elején a kezembe kerültek a posztó­csalás aktái. Azt egyéni becsületemre állíthatom és akkor azt már Szurmay előtt is állítottam, hogy azoknak a kereskedőknek, akiket elítéltek, kilenc­venöt százaléka ártatlan volt. Már azokból az ak­tákból láthattam, hogy a mi egész adminisztrációnk panamákkal alá volt aknázva. A mi honvédelmi miniszterünk nem volt képes nyolcvanezer katoná­nak ruhát adni. Én olyan dzsungelt láttam azokban az akták­ban, amit képtelenségnek tartottam. Csalárd hír­adások egész sorozatával, hazugsággal töltötték meg az újságokat. Hazudtak vakon, rendületlenül és mi voltunk olyan naivak — nemcsak a publi­kum, hanem itt a képviselőházban is, —­hogy azt mindnyájan elhittük. Voltak ugyan néhányan kö­zülünk, akik jobban voltak informálva, de azok nem volta­k olyan jó hazafiak, hogy ezt nyíltan a Ház elé tárják. Mi nem tudtunk semmit és egy millió és millió ember életébe kellett kerülnie, millió és millió ember vérének kellett hiába omolnia, mert azok, akik a háborút vezették, tudták, hogy a háború elveszett. Mert ez a háború már tizennégyben el volt vesztve. Állí­tom, hogy 1916-ban teljes bizonyossággal meg­állapították a mérvadó német és osztrák fak­torok, hogy ez a háború elveszett. Állítom és bizonyítani fogom, hogy 1916 óta hiába­való vérpocsékolás folyt. 1918 tavaszától kezdve ez a vérpocsékolás valóságos kriminális ügy volt. Súlyos vádak ezek és büntetésre k­iéltó volnék, ha nem tudnám bizonyítan­i. De bizonyítani tudom épen az illetékes faktorok bizonyítékaival. íme itt van Falkenstein és Bu­low mondása. Falkenstein ezt mondja 1914 szeptember 14-én: Az általános hadi helyzet kisebb-nagyobb ingado­zással komoly volt már 1914 december 14-én. De semminek sincs nagyobb része a háború siralmas végében, mint annak, hogy a helyzet komolyságáról csak akkor értesült a közvélemény, mikor már sem­mit sem lehetett megmenteni. Erzberger mon­dotta, hogy Falkenstein kijelentette előtte, hogy a háború a marínói csatával elveszett. D’ Bülow, aki a marnei visszavonulást étrendéiig, azt mondotta, hogy attól a pillanat­tól kezdve kez­dett kibontakozni a tragikus sors, amely végül is a németek vereségére vezetett. Felolvasok sok dolgot, mert fontosnak tartom, hogy bebizo­nyítsam, hogy mi okozta voltaképpen a háborút. Somogyi István: A zsidókat úgy se tudja fe­hérre mosni. Sándor Pál: Én nem is fogom itt a zsidókat fehérre mosni. Erre semmi szükség nincs. A zsi­dókat éppen úgy nem lehet fehérre mosni, mint a képviselő urat, mert ha a zsidók szerecsenek, akkor a képviselő úr is szerecsen. Fel kell említenem ezenkívül egy incidenst, amely 1916-ban ebben a teremben történt. 1916-ban Windischgraetz beszédet mondott, amely beszéd nyomtatásban is megjelent. Meskó Zoltán: Ilyen volt a zárt ülés! Sándor Pál: Abban az időben ilyenek voltak a zárt ülések. Emlékszem egy képviselőtársamra, aki azt mondotta, tarthatnánk még egy zárt ülést, még csak fél négy és a lapok csak fél hatkor je­lennek meg. Tehát ezen a zárt ülésen Windisch­­graetz felpanaszolta, hogy a veszteségekről nem szabad említést tennünk, a lapoknak azt sem sza­bad megírniuk, hogy cenzúra alatt állnak.Tescsen­­ben öt magasrangú katonatiszt gyakorolja a tény­leges hatalmat, anélkül, hogy az ügyek vezetésébe bármely felelős tényezőnek beleszólása lenne. Nem tartom szükségesnek — folytatta Windischgraetz — hogy a komarowi ütközetnek aktáit letegyem a Ház asztalára. Eljön annak is az ideje és akkor ki fog tűnni, hogy kinek a lelkét terheli az a két­százezer ember, aki ott elpusztult. 1915-ben szin­tén elveszett kétszázezer ember, a lucki és a lima­­novi ütközetben pedig körülbelül félmillió ember pusztult el. A háborúból visszajövő tömegek — úgymond Windischgraetz — nem fogják magukat alárendelni egy rövidlátó politikának és alapjá­ban romlott rendszernek és ezek a hazajövő töme­gek nem fognak majd különbséget tenni a több­séghez tartozók és miközöttünk f el fognak ben­nünket söpörni valamennyiünket. Úgy látszik tehát, hogy már 1916-ban kétség­beejtő volt a szituáció. 1916-tól kelt a román kor­mány és az antant közötti szerződés, amelyet ak­kor nem i­s hittek el. Jancsó Benedek azt írja, hogy ő 1918 október 18-án, tehát a forradalom előtt pár nappal kötötte Tiszával a románok és az an­tant közötti megegyezést Nagy-Románia határaira vonatkozólag és Tisza erre azt mondta, hiszen ak­kor Geszt is beleesik. Ennyire nem voltunk tehát tájékozva a dolgokról, hogy Magyarország minisz­terelnöke sem tudott egy szerződésről. Rubinek Gyula: Ma is ugyanez a diplomácia működik! Sándor Pál: 1916-ban vette át Hindenburg a német hadsereg vezetését. A parlamenti vizsgáló­­bizottság előtt azt mondotta: „ettől az időponttól kezdve a haza nem támogatott bennünket, ekkor kezdődött már a bomlás, amelynek a forradalom záróköve volt“. Továbbá azt mondja Hindenburg 1916 okt. 16-án: Bethmann Hollweg tárgyaláso­kat folytatott Burian báróval, ezeken a megbeszé­léseken Burian rámutatott arra, hogy a háború katonai eldöntésére számítani nem lehet, rá kell térni a béketárgyalásokra. Ezt Bethmann Holweg is helyeselte. 1916 decemberében minden romániai és nyugati siker dacára olyan volt a helyzet, hogy egyedül a szárazföldön győzelemre nem lehetett számítani. Rá fogok mutatni azokra a piszkos árulásokra, amelyek történtek, mert szükséges, hogy a nemzet világosan lásson. Krausz tábornok azt írja, hogy Károly király békét akar, ha kell a monarchia felének árán. Krausz tábornok 1911-ben egy hadi­­jelentést tett a királynak, amelyben súlyos helyze­tünket ismertette. Ez a jelentés Clémenceau kezébe került. Természetes, hogy többé békéről nem lehe­tett szó. Spitzmüller mondja egy helyen, hogy a kormány tagjainak fogalmuk sem volt a helyzet­ről. A magyar nemzet a külföldtől teljesen el volt zárva, egyik oldalon az antantnál izgattak ellene nemzetiségi embereink, a másik oldalon a bécsi diplomácia adta el, a harmadik oldalon voltak miniszterek, akik csak muníciót és élelmet szállí­tottak, kihasználták a magyar nemzet becsületes jóhiszeműségét. Csernyus Mihály: A zsidók használták ki-Kassay Károly: Most nem arról van szó. Csizmadia Sándor (Csernyus felé): Ne beszélj, te nem voltál a fronton. Csernyus Mihály (Rassay felé): Valamikor te is tüzeltél­­a zsidók ellen. (Nagy zaj.) Az elnök Csernyus Mihályt rendreutasítja. Sándor Pál: Azt hiszem, hogy azzal ha nem felelek, én gyakorlom azt az erényt, amit a képviselő úrnak kell gyakorolni: a türelmességet (Nagy zaj.) Csernyus újra közbekiált valamit, amire az elnök rendreutasítja és figyelmezteti, hogy a men­telmi bizottsághoz fogja utasítani. Sándor Pál felolvassa ezután Ludendorff je­lentését. Augusztus 8-án azt mondja, a háborút nem nyerhetjük meg. Dömötör Mihály: És mégsem kötöttek békét Sándor Pál: Pedig mennyi magyar vér folyt 1918 augusztus 8-tól november 1-ig, milyen irtó­zatos vérfecsérlés, emberpazarlás, mennyi erő, amit meg lehetett volna takarítani. Windisch­­graelz naplójából olvas fel ezután egy részletet, ő is tudta már akkor, amint a naplóból megálla­pítható, hogy elvesztettük a háborút. Ő akoo miniszter volt. Kellett, hogy felelőssége tudatában­ legyen, tudta, hogy a háborút elvesztettük. Kér­dem, hogy milyen arccal meri most mondani , képviselő úr (Nagy zaj.), hogy a hadsereget felizg­gatták, hogy az összeomlás csupán lelkiismeretlen izgatók munkája. Hogy meri ezt állítani, amikor tudta, hogy már menedék nincsen? Balló Aladár: Holló Islyés lakásán mondotta ezt talán. (Nagy zaj.) Holló Lajost meri gyanú­sítani. Sándor Pál: Természetes, hogy kellett egy pragelknake, kellett valaki, aki a felelősséget mindenért viselje, kellett valaki, akit pellengérre állítsanak. Nagyon alkalmas pragelknake volt a zsidóság (Nagy zaj.)’ Felolvassa Erzberger egy nyilatkozatát. Erő­berger is azt mondotta, hogy csak rossz békekötés lehetséges, de most mentsük meg, ami menthető. 1918 október 2-án IV. Károly király megígérte Wekerle Sándor miniszterelnöknek, hogy a ma­gyar csapatokat a haza határára hozzák, hogy az ország határait védjék, a magyar érdekeket szol­gálják. Ez az ígéret sajnos nem teljesült. (Nagy zaj.) A király leküldte Tisza Istvánt a délszláv tárgyalásokra. Ezt bizonyít­ja, hogy 1918 őszén megjelent egyik esti lapnak a cikke, hogy a dél­szláv tárgyalások komoly stádiumba jutottak volna, azonban ott is elromlott minden. Ernszt Sándor közbeszól. Csizmadia Sándor: A papok ne szóljanak közbe, a papok fiai nem estek el a harctéren. (Derültség, zaj.) Sándor Pál: Kramatznak egy kijelentésével foglalkozom. A csehszlovák nemzeti tanács akkor már állandóan ülésezik és minlent megtesz a csehszlovák állam kiépítésére. Azt, amit Kramarz mondott, hogy „mi állam vagyunk", már akkor meg kellett volna torolni. De mi egyetlenegy lépést sem tettünk Ausztriában, hogy ez a kijelentés megtoroltass­ék. Rubinek Gyula: Nem hitték el 3

Next