Magyarország, 1921. október (28. évfolyam, 218-243. szám)

1921-10-30 / 243. szám

4 tagjai, a képviseli és az egyetemek elöljárói he­­lyeztettek el Az egyetemi orvosi kar tanári testü­lete teljes létszámban vonult ki a temetésre,­ ott volt a tanárok között Vámosi­ tanár is, akinek fia tudvalevőleg a nyugatmagyarors­zági harcokban halt hősi fiolást. ■Háromnegyed tíz óra­kor kezdődött meg a temetési szertartás. M.adravecz István tábori püspök fényes papi segéd­lettel szentelte be a hősök koporsóit, majd Pálffy Károly református tábori lelkész búcsúztatta meg­ható beszédben a református vallású hősi halot­takat. Testvéri golyó oltotta ki — mondotta — a ti életeket! Mit mondjunk a­z anyáknak, mit mondjunk a nemzetnek, mely látja, hogy ismét kevesebben lettünk. A hazának borzasztó napjai vannak. Ebben a pillanatban nem a szív, hanem az ész szava a döntő. Az ész szavára kell hallgat­nunk, mert lezuhantunk a földre, a porba és sár­ba és ha nem az ész szavára hallgatunk, eltaposnak bennünket annak reménye nélkül, hogy fel f­­árunk emelkedni. A kioltott ifjú ékírek mindegyike egy lépcsőfok le­gyen a nemzet felemelkedéséhez. Nem tőlünk, ha­­nem az isteni gondviseléstől függ hazánk sorsa, de kötelességünk értelmünk és akaratunk minden erejével elősegíteni a jobb jövő közeledését. Ifjú hőseink nem áldozatai, hanem bajnokai a jövő­nek. A haza áldozatokat követel tőlünk. Ti magyar anyák, ne felejtsétek el, hogy nálatok még egy na­gyobb közös anyánk van: ez a Haza, mely iránt fiaitok kötelességüket teljesítették. Ezután Taubinger Rezső evangélikus tábori lelkész mondott imát, majd rövid beszédben meg­áldotta a hősi halottakat. — Pihenjetek — mondotta — áldott síri nyugalomban és mindnyájunknak bő kívánsága, hogy sir­va szálljon veletek az ősi magyar átok végzete. Mindnyájunknak közös kívánsága most már csak az lehet, hogy viruljon fel az ősi hon. Ezután a tizedik koporsó halottjának, Klausz Imre 14. gyalogezredben zsidó vallású önkéntes­nek a búcsúztatása következett. A bunda­pesti izrae­lita hitközség nevében Székely Ferenc elnök mon­dott rövid beszédet. — A hazafias magyar zsidóság — mondotta — most sem vonta ki magát a kötelesség­teljesítés alól. Hősi halottunk koporsójától csak azt kiván­ ttatjuk, hogy szűnjön meg a széthúzás, az erők szét­forgácsolása és magyar ember ne lássa magyar emberben ellenfelét. Ez az összefoglalás minden be­csületes, hazafias magyarnak vállvetett munkája vezetheti csak el hazánkat a­­jobb jövő küszöbére. Az egyházi szertartások bevégzése után, Kenyeres Balázs dr. orvoskari dékán lépett a koporsók elé és magasröptű beszédben búcsúztatta az elesett öt egyetemi hallgat­ót, akik közül négy orvoskart hallgató volt, az ötödik pe­dig a k közgazdiassági fakultás növendéke. ‘— Az egyetem fajó gyász fát volt öltöttek. Gyászolva jöttünk ide mi, elfogódott szívvel, mert éreztük, hogy nekünk is részünk van abban, hogy ifjú hallgatóink ily korán meghatók. Mi hirdettük, hogy az egyetem legfontosabb tárgya a haza iránti szeretet Aggódó örömmel, bizakodó reménységgel hirdettük ezt, hogy a magyar ifjúság az összeomlás után minél élénkebben kivegye rész­ét az újjáépítés munkájaiból. A mi tantárgyunk, a kötelességtudás hirdetésének egyik következményét látjuk most magunk előtt. Az ifjú hősök önként jelentkeztek, önként áldozták fel, amit feláldozhattak. Pedig a mi fiaink, az orvoskari hallgatók azt a hivatást vá­lasztották, amely sebeket akar gyógyítani, amely az em­berszeretet oltárára kér áldozatokat De a mi fiaink ezeket a mélységes érzelmeket re­­l tudták bensőjükben hallgattatni, mikor a haza érdekéről volt szó és mikor testvérek ellen kellett fegyvert fogni Ráléptek a vértanuság útjára, szaporították vértanaink nagy számát, amely szám naffyra nőtt és még nagyon nagyra fog nőni északon, nyugaton, délen és keleten. Halottaink ajkán ott lebeg már a kérdés: Hadúr! Meddig engeded még, hogy Ármány hintsen kon­kolyt a mi ezeréves földünkbe? Ha csupa ilyen fiaink lesznek, vissza fogjuk szerezni a régi Mik­gya­rországot. Ez a mi vigasztalásunk. És ti magyar egyetemi ifjúság, fogjatok össze, hogy az egyetem újabb melegágya legyen a keresztény szeretetnek. És mi tanítók is kérdezzük meg magunktól, hogy a történtek után mi lesz a teendőnk. Csak azt a feleletet adhatjuk: Vértanukat fogunk nevelői fiainkból, mert ezekre van szüksége még mindig a magyar nemzetnek. Vértanúhalált halt ifjú hőseink emlé­kezetét a késő időkig őrizni fogjuk és őrizni fogja a magyar ifjúság, a magyar egyetem. Ezután Welcsov György, a Csaba Bajtársi Egyesület vezére mondott búcsúztatót: — Valahányszor szüksége volt a hazának a ti erőtökre, mindig felajánlottátok azt, siettetek a riadóhelyre, nem könyvvel, de fegyverrel kezetek­ben­ Most is a kötelességteljesi­tés utján ért tite­ket a golyó, a hálál, mely elragadott. Bajtámlak, ti végig éltétek a háború minden borzalmát és most magyar fegyver oltotta ki életeteket. Tetemre hív­lak benneteket. A ti kiomló véretek az égbe kiált és jelzi az irányt, amelyen valamennyiünknek ha­ladni kell. Mi is meg fogjuk tenni kötelességünket Fél tizenegy órakor ért véget a búcsúztatás. A Múzeum lépcsőzete elé felvonultak a gyászkocsik. A rengeteg koszorút négy hatalmas kocsira rakták és azután egymásután helyezték el a gyászkocsik­ban a koporsókat. Az első kocsiba Mátrczy Ferenc 22 éves hadnagy tudományegyetemi hallgató ko­­­porsóját tették fel. A második kocsi Ochaba Ká­­­­roly 24 éves alhadnagy, a harmadik Kiss János­­ önkéntes, egyetemi hallgató, a negyedik Vincze Sándor 23 éves alhadnagy egyetemi hallgató, az ötödik Deák László 25 éves hadnagy egyetemi hallgató­ koporsóit vitte. Az egyetemi hallgatók után a többi hősi halottak koporsói következtek a következő sorrendben: Cs. Molnár Gábor 22 éves, 2. gyalogezredben katona, egy névtelen hős, aki­nek koporsóján nincs semmiféle felirat, Klausz Imre 14. gyalogezredben önkéntes és Sípos Mi­hály 22 éves hadapródjelölt. A gyászkocsik mellett jobbról-balról hat-hat karmra lépkedett, a kocsik után pedig a gyászoló hozzátartozók csoportja haladt. A hatalmas gyászmenet a Múzeum­ körúton­­ fejlődött ki. A menet élén haladt Horváth rendőrfőfelügyelő ve­zetésével a díszegyenruhás lovasrendőrsza­kasz, majd egy huszárszázad és egy rohamsisakos gyalo­gos zászlóalj. Ezután következett a helyőrségi ze­nekar, amely gyászindulókat játszott. A tábori pa­­l­pok díszes menetét Zadravecz István tábori püspök vezette. Ezután kilenc balra lépdelt a menetiben lehajtott fővel, kilenc egyszerű fejfát vittek ke­­zükben. A koszorúsk­ocsik után a tíz halottaslkocsi következett, majd közvetlenül utána Horthy Miklós kormányzó kíséretével, József főherceggel és fiá­val, a kormány tagjaival, Nádassy országos főkapi­tánnyal és a tábornoki kar tagjaival. Utánuk az egyetemek rektorai, dékánai és tanárai haladtak, majd az egyetemi ifjak sok ezernyi csoportja, amelyet a különböző társadalmi egyesületek kül­döttségei követtek. A küldöttségek után rohamsisa­­rcos gyalogszázad, a rendőrtiszt­viselők küldöttsége, egy üteg tüzérség és a gyászmenetet bezáró lovas­­rendőrszakasz következett. A gyászmenet a Rákóczi-úton haladt végig, a rendőrség és az egyetemi ifjúság sorfala között. A rendőrség és az egyetemi ifjúság sorfala mögött a közönség az úttest mindkét oldalán mélységes csendben nézte végig a gyászmenet fel­vonulását. A Baross-téren a gyászmenet megállt, az első gyalogezred zászlóalja dí­sztüzet adott. Ez­után a két huszárszázad kivételével a katonai csa­pa­tőre bevonultak a laktanyákba, a gyászmenet pe­dig tovább haladt a Rákosi temetőbe, ahol újból beszentelték a kilenc koporsót és el­föld­ezték­ a hősi tetemeket. . Klausz Imrét holnap temetik. GRÓF: Az ilyesmi határozottan elismerést ér­­demel. TOLVAJ: Elismerést! Ez a gazember! Tíz évi börtönt, azt érdemel. GRÓF: A kereskedő úr szabad! TOLVAJ: És én, méltóságos uram! Én! GRÓF: Ön, fiatal ember, sajnos, romlott lelkű. Hívás és bejelentés nélkül hatolt be lakásomba’. TOLVAJ: Bocsánat, gróf úr, nem volt nálam névjegy! Véletlenül otthon felejtettem. GRÓF: Az ön esetében nem óhajtok a tör­vény rendelkezéseibe beszélni. RENDŐR: Hála Istennek, már azt hittem, el kell engednem ezt is. (Vállon ragadja a tolvajt.) Gyerünk!­­ • GRÓF (rendőrhöz): Köszönöm biztos ur! RENDŐR: Alázatos szolgája a méltóságos ur­nak. TOLVAJ: Csas jóéjszakát kívánok mindemiki­­mek. (Rendőrrel, aki őt vállon fogja, a boltajtón át él.) Ötvös. Heléna. Gróf. Vadász. (Szünet.) ÖTVÖS (hirtelen térdre borul, zokogva): Mél­tóságos uram... GRÓF: De kérem ... Ha sírni akar, van ön­nek bizonyára valami szobája is, ahol... ÖTVÖS: Értem, méltóságos uram. (Fölkel.) A legis legalázatosabb szolgája. (Jobbra el.) ■ (Szünet.)­­ GRÓF (jelentőségteljesen költini). VADÁSZ (elérti): Óhajt velem rendelkezni méltóságos uram? GRÓF: Eredj haza. Hozz köpenyt A­­kisasz­­szony fázik. VADÁSZ: Parancsára méltóságos uram. Egy köpenyt (A boltajtón át él.) Hetén. Gróf. (Szünet.) It GRÓF: Kisasszony, én önt az imént, sajnos, méltatlan helyzetben leptem meg. Bocsásson meg, nem akartam. HELÉNA: Gróf ur! GRÓF: Az én szemem nem csal. Érzem, ön­­nem ide valló, a jelleme sokkal különb, a szíve sok­kal nemesebb. Csak­ valami méltatlan véletlen sodor­hatta ide. HELÉNA: Méltóságod nemcsak nagylelkű, de kitűnő e­m­berismerő is. Valóban múló véletlen ho­zott ide. Szerencsétlennek érzem magamat ezen a helyen. GRÓF: Ez a hely nem magának való. Megér­tette! Én mondom, nem magának való! HELÉNA: És én hiszek méltóságodnak. (Pici szünet, majd vakmerően)! A köpeny, amit inasával nekem hozat . . . GRÓF (közbevág): Női köpeny. HELÉNA (kacéron, kihívóan): A kedveséé? GRÓF: Már nincs kedvesem. Már régen nincs, özvegy vagyok mindenképpen és... (Szünet.) Önt hogy hívják? HELÉNA: Heléna. (Szünet.) Valamikor szere­tett egy festő. Szegény bolond azt hitte, hogy én is öt. Oly régen volt. GRÓF: Kérem, ne bá­ntsuk a múltat HELÉNA: Az ötvös... méltóságod bizonyára azt hiszi, hogy... GRÓF: Kérem, én semmit sem hiszek. HELÉNA: Árvám éltem a világban. Senkim­­ sincs. Az ötvös ravasz, azt hitte, hogy a gyémánt­ért... Ah­ oly erőszakos volt. Éppen segítségért akartam kiáltani. Méltóságodat az Isten küldte. (Szünet.) GRÓF: Azon gondolkozom ... Ostoba voltam. Elfelejtettem szólni a vadásznak, hogy fogasson be. Ön nyilván el fog fáradni, ha gyalog megyünk. HELÉNA: Sőt szeretek sétáim holdvilágban. Méltóságod háza merre vak­? GRÓF: A harmadik utca innen. Van egy kis­­kertünk is. A budaörsi harcokban elesett Klausz Imre, zsilóhitü egyetemi hallgatót vasárnap délelőtt tíz órakor temetik el a rákoskeresztúri izraelita te­metőben. A pesti izraelita hitközség vezetősége ama kéri a fő­városi zsidóságot, hogy a temetésen minél nagyobb számban jelenjen meg. A gyász­­szertartást Hevesi Simon főrabbi végzi, gyászba szedést Léderer Sándor mond. HELÉNA:: Imádom a virágokat! GRÓF: Szakácsom nem rossz. HELÉNA: Az orvos gyenge ételeket rendelt nékem. Azt mondj®, érzékeny, finom természet vagyok. GRó­F: Az orvos nem hazudott. (Megfogja Heléna kezét. Ajka elé emeli.) Szabadi? HELÉNA (kiszakítja kezét, a másikat mutatja a grófnak): Ez, ez szebb. Ebben van a gyémánt (És a gróf ezt a kezet csókolja meg.) GRÓF (kicsit ünnepélyesen): Nem akarok te­hetetlent, nem kívánom, hogy szeressen. Csak megkérdezem: akar-e ön jó lenni egy szegény ma­gányos öreg­emberhez. HELÉNA: Gróf úr... én.. én... (Őszinte kifakadással.) Én egy szegény bolond hajszolt nő vagyok... Az eszem talán nem is ép. (Szinte ön­­kivületben.) Én a gyémánt cselédje vagyok. GRÓF: De kérem... a gyémánt ... higyye el, nekem nem is olyan fontos. HELÉNA (nem érti): Nem tönkre! GRÓF: Csak éppen érte jöttem. Vannak kü­lönb kincseim is. A gyémánt__ HELÉNA (vadul rimánkodva): Ne, ne bántsa a gyémántot! Könyörgöm! A gyémánt! (Kezét ma­­gasra emeli.)­­ Heléna. Gróf. Vadász. VADÁSZ (a boltajtón bejön, kezében köpeny Heléna vállára borítja). GRÓF (karját nyújtja Helénának. Mindketten a boltajtón át él.) VADÁSZ (katonás léptekkel utánuk): Ötvös. ÖTVÖS (­a jobb ajtón kitámolyog. Széna, könnyes. A középajtóhoz lép, még látja Helénát a grófot, a vadászt): A festő — szamár. Én —* szamár. A gr­óft?... (Picit gondolkozik.) A gróf­oó szamár. (Elpityergi magát.) Függöny. magyarország Budapest, 1921 vasárnap, október 30.

Next