Magyarország, 1921. október (28. évfolyam, 218-243. szám)
1921-10-30 / 243. szám
4 tagjai, a képviseli és az egyetemek elöljárói helyeztettek el Az egyetemi orvosi kar tanári testülete teljes létszámban vonult ki a temetésre, ott volt a tanárok között Vámosi tanár is, akinek fia tudvalevőleg a nyugatmagyarországi harcokban halt hősi fiolást. ■Háromnegyed tíz órakor kezdődött meg a temetési szertartás. M.adravecz István tábori püspök fényes papi segédlettel szentelte be a hősök koporsóit, majd Pálffy Károly református tábori lelkész búcsúztatta megható beszédben a református vallású hősi halottakat. Testvéri golyó oltotta ki — mondotta — a ti életeket! Mit mondjunk az anyáknak, mit mondjunk a nemzetnek, mely látja, hogy ismét kevesebben lettünk. A hazának borzasztó napjai vannak. Ebben a pillanatban nem a szív, hanem az ész szava a döntő. Az ész szavára kell hallgatnunk, mert lezuhantunk a földre, a porba és sárba és ha nem az ész szavára hallgatunk, eltaposnak bennünket annak reménye nélkül, hogy fel fárunk emelkedni. A kioltott ifjú ékírek mindegyike egy lépcsőfok legyen a nemzet felemelkedéséhez. Nem tőlünk, hanem az isteni gondviseléstől függ hazánk sorsa, de kötelességünk értelmünk és akaratunk minden erejével elősegíteni a jobb jövő közeledését. Ifjú hőseink nem áldozatai, hanem bajnokai a jövőnek. A haza áldozatokat követel tőlünk. Ti magyar anyák, ne felejtsétek el, hogy nálatok még egy nagyobb közös anyánk van: ez a Haza, mely iránt fiaitok kötelességüket teljesítették. Ezután Taubinger Rezső evangélikus tábori lelkész mondott imát, majd rövid beszédben megáldotta a hősi halottakat. — Pihenjetek — mondotta — áldott síri nyugalomban és mindnyájunknak bő kívánsága, hogy sirva szálljon veletek az ősi magyar átok végzete. Mindnyájunknak közös kívánsága most már csak az lehet, hogy viruljon fel az ősi hon. Ezután a tizedik koporsó halottjának, Klausz Imre 14. gyalogezredben zsidó vallású önkéntesnek a búcsúztatása következett. A bundapesti izraelita hitközség nevében Székely Ferenc elnök mondott rövid beszédet. — A hazafias magyar zsidóság — mondotta — most sem vonta ki magát a kötelességteljesítés alól. Hősi halottunk koporsójától csak azt kiván ttatjuk, hogy szűnjön meg a széthúzás, az erők szétforgácsolása és magyar ember ne lássa magyar emberben ellenfelét. Ez az összefoglalás minden becsületes, hazafias magyarnak vállvetett munkája vezetheti csak el hazánkat ajobb jövő küszöbére. Az egyházi szertartások bevégzése után, Kenyeres Balázs dr. orvoskari dékán lépett a koporsók elé és magasröptű beszédben búcsúztatta az elesett öt egyetemi hallgatót, akik közül négy orvoskart hallgató volt, az ötödik pedig a k közgazdiassági fakultás növendéke. ‘— Az egyetem fajó gyász fát volt öltöttek. Gyászolva jöttünk ide mi, elfogódott szívvel, mert éreztük, hogy nekünk is részünk van abban, hogy ifjú hallgatóink ily korán meghatók. Mi hirdettük, hogy az egyetem legfontosabb tárgya a haza iránti szeretet Aggódó örömmel, bizakodó reménységgel hirdettük ezt, hogy a magyar ifjúság az összeomlás után minél élénkebben kivegye részét az újjáépítés munkájaiból. A mi tantárgyunk, a kötelességtudás hirdetésének egyik következményét látjuk most magunk előtt. Az ifjú hősök önként jelentkeztek, önként áldozták fel, amit feláldozhattak. Pedig a mi fiaink, az orvoskari hallgatók azt a hivatást választották, amely sebeket akar gyógyítani, amely az emberszeretet oltárára kér áldozatokat De a mi fiaink ezeket a mélységes érzelmeket rel tudták bensőjükben hallgattatni, mikor a haza érdekéről volt szó és mikor testvérek ellen kellett fegyvert fogni Ráléptek a vértanuság útjára, szaporították vértanaink nagy számát, amely szám naffyra nőtt és még nagyon nagyra fog nőni északon, nyugaton, délen és keleten. Halottaink ajkán ott lebeg már a kérdés: Hadúr! Meddig engeded még, hogy Ármány hintsen konkolyt a mi ezeréves földünkbe? Ha csupa ilyen fiaink lesznek, vissza fogjuk szerezni a régi Mikgyarországot. Ez a mi vigasztalásunk. És ti magyar egyetemi ifjúság, fogjatok össze, hogy az egyetem újabb melegágya legyen a keresztény szeretetnek. És mi tanítók is kérdezzük meg magunktól, hogy a történtek után mi lesz a teendőnk. Csak azt a feleletet adhatjuk: Vértanukat fogunk nevelői fiainkból, mert ezekre van szüksége még mindig a magyar nemzetnek. Vértanúhalált halt ifjú hőseink emlékezetét a késő időkig őrizni fogjuk és őrizni fogja a magyar ifjúság, a magyar egyetem. Ezután Welcsov György, a Csaba Bajtársi Egyesület vezére mondott búcsúztatót: — Valahányszor szüksége volt a hazának a ti erőtökre, mindig felajánlottátok azt, siettetek a riadóhelyre, nem könyvvel, de fegyverrel kezetekben Most is a kötelességteljesités utján ért titeket a golyó, a hálál, mely elragadott. Bajtámlak, ti végig éltétek a háború minden borzalmát és most magyar fegyver oltotta ki életeteket. Tetemre hívlak benneteket. A ti kiomló véretek az égbe kiált és jelzi az irányt, amelyen valamennyiünknek haladni kell. Mi is meg fogjuk tenni kötelességünket Fél tizenegy órakor ért véget a búcsúztatás. A Múzeum lépcsőzete elé felvonultak a gyászkocsik. A rengeteg koszorút négy hatalmas kocsira rakták és azután egymásután helyezték el a gyászkocsikban a koporsókat. Az első kocsiba Mátrczy Ferenc 22 éves hadnagy tudományegyetemi hallgató koporsóját tették fel. A második kocsi Ochaba Károly 24 éves alhadnagy, a harmadik Kiss János önkéntes, egyetemi hallgató, a negyedik Vincze Sándor 23 éves alhadnagy egyetemi hallgató, az ötödik Deák László 25 éves hadnagy egyetemi hallgató koporsóit vitte. Az egyetemi hallgatók után a többi hősi halottak koporsói következtek a következő sorrendben: Cs. Molnár Gábor 22 éves, 2. gyalogezredben katona, egy névtelen hős, akinek koporsóján nincs semmiféle felirat, Klausz Imre 14. gyalogezredben önkéntes és Sípos Mihály 22 éves hadapródjelölt. A gyászkocsik mellett jobbról-balról hat-hat karmra lépkedett, a kocsik után pedig a gyászoló hozzátartozók csoportja haladt. A hatalmas gyászmenet a Múzeum körúton fejlődött ki. A menet élén haladt Horváth rendőrfőfelügyelő vezetésével a díszegyenruhás lovasrendőrszakasz, majd egy huszárszázad és egy rohamsisakos gyalogos zászlóalj. Ezután következett a helyőrségi zenekar, amely gyászindulókat játszott. A tábori palpok díszes menetét Zadravecz István tábori püspök vezette. Ezután kilenc balra lépdelt a menetiben lehajtott fővel, kilenc egyszerű fejfát vittek kezükben. A koszorúskocsik után a tíz halottaslkocsi következett, majd közvetlenül utána Horthy Miklós kormányzó kíséretével, József főherceggel és fiával, a kormány tagjaival, Nádassy országos főkapitánnyal és a tábornoki kar tagjaival. Utánuk az egyetemek rektorai, dékánai és tanárai haladtak, majd az egyetemi ifjak sok ezernyi csoportja, amelyet a különböző társadalmi egyesületek küldöttségei követtek. A küldöttségek után rohamsisarcos gyalogszázad, a rendőrtisztviselők küldöttsége, egy üteg tüzérség és a gyászmenetet bezáró lovasrendőrszakasz következett. A gyászmenet a Rákóczi-úton haladt végig, a rendőrség és az egyetemi ifjúság sorfala között. A rendőrség és az egyetemi ifjúság sorfala mögött a közönség az úttest mindkét oldalán mélységes csendben nézte végig a gyászmenet felvonulását. A Baross-téren a gyászmenet megállt, az első gyalogezred zászlóalja dísztüzet adott. Ezután a két huszárszázad kivételével a katonai csapatőre bevonultak a laktanyákba, a gyászmenet pedig tovább haladt a Rákosi temetőbe, ahol újból beszentelték a kilenc koporsót és elföldezték a hősi tetemeket. . Klausz Imrét holnap temetik. GRÓF: Az ilyesmi határozottan elismerést érdemel. TOLVAJ: Elismerést! Ez a gazember! Tíz évi börtönt, azt érdemel. GRÓF: A kereskedő úr szabad! TOLVAJ: És én, méltóságos uram! Én! GRÓF: Ön, fiatal ember, sajnos, romlott lelkű. Hívás és bejelentés nélkül hatolt be lakásomba’. TOLVAJ: Bocsánat, gróf úr, nem volt nálam névjegy! Véletlenül otthon felejtettem. GRÓF: Az ön esetében nem óhajtok a törvény rendelkezéseibe beszélni. RENDŐR: Hála Istennek, már azt hittem, el kell engednem ezt is. (Vállon ragadja a tolvajt.) Gyerünk! • GRÓF (rendőrhöz): Köszönöm biztos ur! RENDŐR: Alázatos szolgája a méltóságos urnak. TOLVAJ: Csas jóéjszakát kívánok mindemikimek. (Rendőrrel, aki őt vállon fogja, a boltajtón át él.) Ötvös. Heléna. Gróf. Vadász. (Szünet.) ÖTVÖS (hirtelen térdre borul, zokogva): Méltóságos uram... GRÓF: De kérem ... Ha sírni akar, van önnek bizonyára valami szobája is, ahol... ÖTVÖS: Értem, méltóságos uram. (Fölkel.) A legis legalázatosabb szolgája. (Jobbra el.) ■ (Szünet.) GRÓF (jelentőségteljesen költini). VADÁSZ (elérti): Óhajt velem rendelkezni méltóságos uram? GRÓF: Eredj haza. Hozz köpenyt Akisaszszony fázik. VADÁSZ: Parancsára méltóságos uram. Egy köpenyt (A boltajtón át él.) Hetén. Gróf. (Szünet.) It GRÓF: Kisasszony, én önt az imént, sajnos, méltatlan helyzetben leptem meg. Bocsásson meg, nem akartam. HELÉNA: Gróf ur! GRÓF: Az én szemem nem csal. Érzem, önnem ide valló, a jelleme sokkal különb, a szíve sokkal nemesebb. Csak valami méltatlan véletlen sodorhatta ide. HELÉNA: Méltóságod nemcsak nagylelkű, de kitűnő emberismerő is. Valóban múló véletlen hozott ide. Szerencsétlennek érzem magamat ezen a helyen. GRÓF: Ez a hely nem magának való. Megértette! Én mondom, nem magának való! HELÉNA: És én hiszek méltóságodnak. (Pici szünet, majd vakmerően)! A köpeny, amit inasával nekem hozat . . . GRÓF (közbevág): Női köpeny. HELÉNA (kacéron, kihívóan): A kedveséé? GRÓF: Már nincs kedvesem. Már régen nincs, özvegy vagyok mindenképpen és... (Szünet.) Önt hogy hívják? HELÉNA: Heléna. (Szünet.) Valamikor szeretett egy festő. Szegény bolond azt hitte, hogy én is öt. Oly régen volt. GRÓF: Kérem, ne bántsuk a múltat HELÉNA: Az ötvös... méltóságod bizonyára azt hiszi, hogy... GRÓF: Kérem, én semmit sem hiszek. HELÉNA: Árvám éltem a világban. Senkim sincs. Az ötvös ravasz, azt hitte, hogy a gyémántért... Ah oly erőszakos volt. Éppen segítségért akartam kiáltani. Méltóságodat az Isten küldte. (Szünet.) GRÓF: Azon gondolkozom ... Ostoba voltam. Elfelejtettem szólni a vadásznak, hogy fogasson be. Ön nyilván el fog fáradni, ha gyalog megyünk. HELÉNA: Sőt szeretek sétáim holdvilágban. Méltóságod háza merre vak? GRÓF: A harmadik utca innen. Van egy kiskertünk is. A budaörsi harcokban elesett Klausz Imre, zsilóhitü egyetemi hallgatót vasárnap délelőtt tíz órakor temetik el a rákoskeresztúri izraelita temetőben. A pesti izraelita hitközség vezetősége ama kéri a fővárosi zsidóságot, hogy a temetésen minél nagyobb számban jelenjen meg. A gyászszertartást Hevesi Simon főrabbi végzi, gyászba szedést Léderer Sándor mond. HELÉNA:: Imádom a virágokat! GRÓF: Szakácsom nem rossz. HELÉNA: Az orvos gyenge ételeket rendelt nékem. Azt mondj®, érzékeny, finom természet vagyok. GRóF: Az orvos nem hazudott. (Megfogja Heléna kezét. Ajka elé emeli.) Szabadi? HELÉNA (kiszakítja kezét, a másikat mutatja a grófnak): Ez, ez szebb. Ebben van a gyémánt (És a gróf ezt a kezet csókolja meg.) GRÓF (kicsit ünnepélyesen): Nem akarok tehetetlent, nem kívánom, hogy szeressen. Csak megkérdezem: akar-e ön jó lenni egy szegény magányos öregemberhez. HELÉNA: Gróf úr... én.. én... (Őszinte kifakadással.) Én egy szegény bolond hajszolt nő vagyok... Az eszem talán nem is ép. (Szinte önkivületben.) Én a gyémánt cselédje vagyok. GRÓF: De kérem... a gyémánt ... higyye el, nekem nem is olyan fontos. HELÉNA (nem érti): Nem tönkre! GRÓF: Csak éppen érte jöttem. Vannak különb kincseim is. A gyémánt__ HELÉNA (vadul rimánkodva): Ne, ne bántsa a gyémántot! Könyörgöm! A gyémánt! (Kezét magasra emeli.) Heléna. Gróf. Vadász. VADÁSZ (a boltajtón bejön, kezében köpeny Heléna vállára borítja). GRÓF (karját nyújtja Helénának. Mindketten a boltajtón át él.) VADÁSZ (katonás léptekkel utánuk): Ötvös. ÖTVÖS (a jobb ajtón kitámolyog. Széna, könnyes. A középajtóhoz lép, még látja Helénát a grófot, a vadászt): A festő — szamár. Én —* szamár. A gróft?... (Picit gondolkozik.) A grófoó szamár. (Elpityergi magát.) Függöny. magyarország Budapest, 1921 vasárnap, október 30.