Magyarország, 1922. május (29. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-16 / 110. szám

Budapest, 1922 kedd, május 16, MAGYARORSZÁG Festetics Taszilóné hercegné vasárnap meghalt Hamilton-Douglas herceg leánya. Károly badeni nagyherceg unokája, Albert monascói fejedelem elvált felesége.­­ Vakbélgyulladás ölte meg Halálos ágyához megérkezett első házasságából származott fia, Lajos monacói trónörökös (A Magyarország tudósítójától.) Festetics Taszilóné hercegné vasárnap hajnali fél­négy órakor Budapesten a Park-szanatórium­ban meghalt. Halálát gennyes vakbélgyulladás okozta s a műtét, amelyet szerdán este sürgő­sen végrehajtottak rajta, már nem tudta meg­menteni az életnek. A betegség 72 esztendős ko­rában adta át a halálnak a hercegnét. Festetics Taszilóné hercegnével a magyar fő­úri életnek egyik legelőkelőbb és legragyogóbb alakja távozik el­ő élők sorából. Évtizedeken át nemcsak a magyar, hanem mondhatni egész Európa nagyúri életének, középpontjában állott nemcsak férjének előkelő poziciója és saját származásának nagy múltja által, hanem egyé­niségének erejével is. Férje tolnai Festetics Tasziló herceg m. kir. főudvarmester, a keszthelyi hitbizomány ura, fia Festetics György volt miniszternek és ko­ronaőrnek, s ifjabb éveiben hosszabb időt töl­tött külföldön, főleg Angliában. Mint verseny­istálló-tulajdonos és tenyésztő a legismertebb sportférfiak közé tartozik, lovai nemcsak itthon és Ausztriában, hanem Németországban, sőt Angliában is állandóan szerepeltek s több der­­byt és egyéb nagy dijat nyertek; ő alapította a hires telivérménest Fenéken. Kitűnőek a fél­­vérménesei is s nagykiterjedésü uradalmának erdei híresek vadállományukról, 1890-ben v. b. t. tanácsos, 1895-ben kir. főpohárnokmester, 1904- ben pedig kir. főudvarmester lett, 1896-ban Fe­renc József király, akinek egyik legbizalma­sabb embere,volt, az aranygyapjas renddel tün­tette ki, 1911-ben pedig az addig grófot az első­szülött fiúra átöröklődő magyar hercegi rangra emelte, a „főméltósága" címmel. Feste­tics Tasziló herceg az első és egyetlen „magyar­" herceg. Az Esterházyak, Pálffyak, Batthyány- Strattmannok még a római szent birodalmi hercegi címet kapták. Festetics Tasziló herceg — akkor még tolnai gróf — 1880-ban vette el feleségül a most el­hunyt hercegnőt. Festetics hercegné a híres skót Ciánok nemzetségéből, a Hamilton-Douglas an­gol hercegi házból származik, leánykori neve: Lady Mary Douglas Ham­ilton. Londonban született 1850 december 11-én, mint Hamilton Douglas William herceg és Mária badeni hercegnő leánya, s első férje Albert monikói trónörökös, a mostani monakói fejede­lem volt. A monakói trónörökössel kötött házas­ságát a római szentszék 1880 január 3-án sem­misnek nyilvánította s a monakói fejedelem is 1880 július 28-án felbontotta. Hamilton hercegnő unokája volt Károly badeni nagyhercegnek. Válása után ment férjhez Festetics Tasziló grófhoz, az ismert magyar gavallérhoz E házasság által Festetics Tasziló rokon­ságba lépett a külföld legfelsőbb köreivel és ezeket gyakori látogatásra hívta meg Magyar­­országba. Világszerte hires szépségű nejét Magyarországra, hozta, hatalmas keszthelyi birtokára, amelynek középpontjában több millióba kerülő fényes, tornyos kastélyt építte­tett óriási park közepén. Ez a kastély a leg­szebb magyar főúri lakók közé tartozik. Feste­tics itt látta vendégül néhai Edward angol királyt, Albrecht szász királyt, Rudolf, majd Ferenc Ferdinánd főherceg trónörököst és Vil­mos császárt is. Nagyszerű vadászatok voltak ilyenkor, különösen a berzenczei uradalomhoz tartozó erdőségekben. Festetics Tasziló herceg tavaly a keszthelyi helikoni ünnepségekkel a tradicionális magyar kultúra középpontjába is került. Hamilton Mária hercegnőnek és Festetics Tasziló hercegnek a házasságából négy gyer­mek született. Mária grófnő, aki Baden-Baden­­ben született 1881-ben és Fürstenberg Károly herceghez, a volt madridi követhez ment fele­ségül. Második gyermekük Festetics György gróf, aki szintén Baden-Badenben született 1882-ben, ő a hitbizomány és a hercegi cím vá­rományosa. A harmadik gyermek Festetics Alexandra grófnő, aki Windischgraetz Károly herceghez, majd annak halála után 1917-ben Hohenlohe-Schillingsfürst Ervin herceghez ment feleségül. A negyedik győrm­ek Festetics Karola grófnő. Látogatás a Park­szanatóriumban Munkatársunk ma délelőtt kint járt a Park­szanatóriumban, ahol alkalma volt beszélni Festetics hercegné kezelőorvosával, aki a kö­vetkezőket mondotta a hercegné betegségéről és haláláról: — A hercegnét szerdán este szállították be a szanatóriumba. Vakbélgyulladása már akkor igen súlyos volt és átfúródásos hashártyagyul­­ladás tünetei mutatkoztak. Az ilyenkor szük­ségessé váló műtét nehéz feladatok elé állítja a sebészt és a műtét itt nem hozhatta meg a kívánt eredményt a beteg előrehaladott kora miatt s annál kevésbé, mert a hercegnénél szivmű­ködési zavarok állottak be. A műtétet Verebély tanár hajtotta végre, de mindjárt az operáció után reménytelennek látszott a beteg állapota.­­ A hercegné betegágya körül állandóan ott tartózkodott két leánya: Fürstenberg her­cegné és Hohenlohe-Schillingsfürst hercegné, valamint a család számos tagja, élükön a csa­lád fejével, Festetics Tasziló herceggel.­­ ■A tegnapi nap folyamán ideérkezett a hercegné első házasságából származó fia, Lajos monakói trónörökös, Albert monakói fejedelem fia, aki azonban már nem találta életben anyját s igy csak a temetésen vehet részt. A hercegnét holnap, kedden délután három órakor szentelik be az Esterházy-utca és Sán­­dor-utca sarkán lévő Festetics-hercegi palotá­ban, ahonnét még aznap este Keszthelyre szál­lítják, hogy ott a családi sírboltban helyezzék örök nyugalomba. Tárogatóval búcsúztatták a Budapestről távozó török főkonzult Petőfi, Arany, Ady és Babits verseit fordította a török lapoknak­ — Mindenütt hirdetni fogja a ma­gyarok nemzeti kultúráját — mondotta a „Magyar­­ország" munkatársának (A Magyarország tudósítójától.) A nyugati pályaudvar utazóközönsége vasárnap délelőtt féltizenkét órakor kedves és megható ünnepség tanúja volt. A távozó Enisz Bellidj beytől bú­csúzott el tisztelőinek egész serege. Enisz Bebidj beyt ugyanis, aki közel hat év tartózkodott Bu­dapesten és legutóbb a török főkonzulátus veze­tésével volt megbízva, a török külügyminiszté­rium visszahívta Konstantinápolyba. A távozó diplomata az elmúlt hat esztendő alatt minden igyekezetével azon volt, hogy a török-magyar barátságot kimélyítse és megszi­lárdítsa a két nemzet között az érzelmi kap­csolatot. Ez idő alatt folyékonyan megtanult magyarul, megismerte viszonyainkat és tanul­mányozta irodalmunkat.­­Lef­ordította török nyelvre Petőfit, Aranyt, Adyt és Izabitsot, azonkívül különböző török hírlapokban a török­­magyar testvériség jegyében rendszeresen is­mertette történelmünket és nemzeti kultúránkat. Enisz Behidi bey féltizen­ktíztőkor érkezett nejével együtt a nyugati pályaudvarra. Az első­­osztályú váróteremben harseány éljenzéssel fo­gadták barátai­, ismerősei, különböző egyesüle­tek kiküldöttei. Azonkívül nagy számban jelen­tek meg a budapesti török kolónia tagjai. Elő­ször Szentgály Antal, majd a Külügyi Társa­ság képviseletében Paykert Alajos ügyvezető elnök, végül­ Terjáky Rudolf mondottak búcsú­beszédet, megköszönve a török-magyar testvé­riség körüli fáradhatatlan munkásságát és ama reményüknek adtak kifejezést, hogy a főkonzu­látus vezetőjeként rövidesen viszontlátják Bu­dapesten. Enisz Behidi bey mély megilletődés­­sel köszönte meg a kedves ügyeimet. Elutazása előtt a Magyarország munkatár­sának is alkalma volt vele beszélni. — Igazán köszönöm, — mondotta — hogy ilyen nagy számban jelentek meg, hogy ezzel is megkönnyítsék az elválás nehéz perceit. Mond­hatom azonban, hogy így még szinte nehezebb és fájóbbá tették a bucsúzást. írja meg kérem, hogy akárhova kerülök is, mindenütt szószólója leszek a magyar ügynek és a magyar, nem­zeti kultúrának. Jelzik a vonat indulását. Az indulás pilla­natában Enisz bey harsány hangon kiáltja: — Éljen Nagy-Al­agyarország! A jelenlevők erre lelkesen megéljenezték­ Enisz Behidi beyt, majd a Turán­ Szövetség regös csoportjának egyik tagja kuruc dalt adott elő tárogatón, mintegy aláfestve a bús és meg­hatott hangulatot. A vonat kifelé gördül a pá­lyaudvar csarnokából, a bey kihajol, felesége tí­dig kis török zsebkendővel integet... . Ki látta Petőfit? Irta: KRÚDY GYULA Csatatéri halála, — mint gyöngéd nagy­apáink mondták: „eltűnése", — óta most már végérvényesen túlvilági, szellem-alakban, a holdsugár mulaságával, az emlékezet könny­­gyémántos fátyolon át tér vissza a költő Ma­gyarországba, midőn a születési anyakönyvek felett, Petrovics Sándor nevén a századik esz­tendő porszemeit eregeti a magyarság homok­órája. Hivatottak és hívatlanok készülődnek a költő születésnapjának megünneplésére; torkok köszörültetnek, amelyekben a gégeorvos nem látja a hamisság hangszálait, de a messziről, figyelmesen hallgató megérzi az etópi róka hangjait; terhes lelkiismeretek, amelyek a teg­napok magyarságpusztulásától álomtalanok, megkönnyebbülést várnak a naptól, amikor hű­séget fogadhatnak a legelevenebb, a nemzet szív­­kamrájából fogantatott költőnek. A jövendő távlatában úgy tűnik fel ez a csodálatos évforduló, mint valamely nemzeti ün­nep, amikor majd összeölelkeznek és sírnak az ország romjai felett mindazok, akikben egy csöppnyi magyar vér rekedt . . . Várjon, elég hatalmas-e még a nemzeti álommá válott Pe­tőfi, hogy újra szívén ragadja a magyarságot, mint életében, korántsem eléggé megbecsült alakjában cselekedte! A nemzeti lelkiismeret már 1849 szeptem­berében, a költő köztudomásúvá lett halála után ébredezett és a Keleten szokásos legendá­kat, mesemondásokat, altató regéket szövögette a költő szörnyű halála köré, hogy m­egenyhítse fájdalom párnáit. Nem véletlen az, hogy Pe­tőfi elestét évtizedeken át „eltűnésnek" nevezi a magyarság költői hajlandóságokra alkalmas közvéleménye; nem csodálható most már (het­ven esztendő hűvös távolságából), hogy a nem­zeti lelkiismeretnek édesded volt a hirlelés, hogy a segesvári csata után itt is, ott is látták a buj­dosó költőt,­­ sokan elmenekültek a szabad­ságharc összeomló templomából, érdemesek és érdemtelenek keltek át a határon a boldog kül­föld felé, álomriasztó, kísérteties volt a gondo­lat, hogy Petőn valóban halálával pecsételte meg az eszmét, amelynek darab ideig dicsősége­sen lengő zászlaja alatt neki csak egy vászon katonazubbony jutott. És még későbben is, mi­dőn évtizedek múltával a magyarság visszatért megszokott tennivalójához, a politikához, az emigránsok felvették félig kiszívott pipáikat, a bölcsek „orientálódtak" az új világ felé, a hon­leányok, akik a gyászfátyol alatt nem látták meg, hogy milyen bajszuk volt Haynau drago­­nyosainak, unokáiknak mesélgették a branyisz­­kói csatát megelőző bálát, évtizedek múltán is jó altatószer volt a Manasses-f­éle hazugság, hogy Petőfi Szibériában él. Sőt pár esztendő előtt, a világháború idején is megjelent egy ma­gyar újságban egy vladivosztoki levél, amely oly sok esztendő múlva sem hagyta sírjában megpihenni a nemzet lelkiismeretévé válott költőt, a levél szerint Petőfi Japánban él. Ha élne, százesztendős lenne, amely kör nem ritkaság Ázsiában, mint az utazási köny­vekből tudjuk. De a vladivosztoki hadifogoly nem látta őt, csak hallomásból írta levelét. Egyetlen ember volt (Kápli Lajos kisbabóthai, győrmegyei evangélikus lelkész), aki hite sze­rint 1851-ben július közepén vendégül látta Petőfi Sándort. Levelében felemlítette, hogy nem tévedhetett Petőfi személyében, mert 49 előtt n­égyszer is találkozott a költővel. De most nem is ezzel a kérdéssel óhajtunk foglalkozni, hogy 1849 vitán látta-e még valaki Petőfit! Ne bolygassuk a régi sírt, nyugodjunk meg benne, hogy a költő a segesvári csatában „eltűnt". Ellenben azt szeretnénk tudni, hogy él-e még Magyarországon valaki, aki Petőfi Sán­dort életében (tehát 49 előtt) a két szemével látta és milyen emlékezet maradt felőle! Pár évvel előbb még élt a miskolczi Lévay József, a költő, akiről köztudomású volt, hogy barátja volt Petőfinek. 1918 februárjában kö­zölte velem Küvessdi Várady Aurél kolozsvári ügyvéd úr levélben, hogy édesanyja életben van és látta Petőfi Sándort. Azóta négy esz­tendő múlott el, nagy idő az élet rokkáján, amely már alig láthatólag pörög a mind söté­tebbé váló félidőben. Ki tudná, él-e még a nagy­asszony! Láthatták Petőfit olyanok is, akik most csak­ kilencven esztendősek. Hiszen a 15—16 eszten­dős ifjak, leányok megjegyezhették maguknak a költő alakját, ha tudták, hogy Petőfi az, akit látnak. Régente, az ó-temetők tanúsága szerint, gyakori volt a kilencven esztendős ember Ma­gyarországon. Vájjon, az­ elnehezedett, gyötrel­­mesebb súlyos megélhetés nem engedné már aj 7

Next