Magyarország, 1925. november (32. évfolyam, 247-271. szám)
1925-11-01 / 247. szám
4. MAGYARORSZÁG Budapest, 1925 november 1. vasárnap 50 éve tagjai a 100 éves Akadémiának Matlekovits Sándor és Bánóczi József visszaemlékezései (A Magyarország tudósítóidtól.) A Magyar Tudományos Akadémia centennáriumának ünnepségei közelednek. Vannak az Akadémiának tagjai, akik majd ötven éve tartoznak a legelső magyar tudományos intézet tagjai közé, tehát tudósok, akinek akadémiai tagsága egyúttal az Akadémia történetének felét jelenti. Kik volnának hivatottabbak megemlékezni a múltról, mint ők. Elsőnek pedig Matlekovits Sándor, a magyar közélet egyik legnagyobb értéke és büszkesége, akinek élete példaképen lehet minden generációknak. Matlekovits Sándor íróasztalánál ül, dolgozik, jegyzeteket csinál. S a fehérszakállas, pátriárkáiéiból vidáman, jóságosan csillog a lankadatlan tüzű szempár és kérdésünkre beszél: — Nehéz erre a múltra visszatekinteni, ötvenkét éve vagyok már akadémikus, és ugye, tagadhatatlan, hogy ebben az ötvenkét évben sok minden történt velem. Majd elgondolkodik, magába réved, visszaemlékezik. — 1873-ban, igen, akkor választottak meg az Akadémia levelező tagjává. Tehát aránylag nagyon korán. Hiszen csak 65-ben tettem le a doktorátust s egyhamar közgazdasági munkáim révén reám terelődött a ügyelem. Tulajdonképpen még ennél is előbb kapcsolatba jutottam az Akadémiával. Csengery abban az időben indította meg a Statisztikai Szemlét, amely hivatva volt, miután akkoriban magyar statisztika még nem volt, csupán a bécsi Központi Statisztikai Hivatal dolgozta fel a Magyarországra vonatkozó adatokat, a magyar statisztikai munkásságot megteremteni. Ebből fejlődött azután ki a statisztikai és nemzetgazdasági bizottság, amelynek Csengery volt alelnöke és Keletig Károly a jegyzője, majd ennek utódja lett a most is működő nemzetgazdasági bizottság. Mosolyogva toldja meg: — És ebből a csírából fejlődtem ki én is. Hatvannyolc óta félig-meddig külső tagja voltam az Akadémiaiak, beválasztottak a bizottságba, majd — úgy emlékszem Kelety ajánlatára, — az Akadémia levelező tagjává. Lenyay lett akkoriban a nemzetgazdasági bizottság elnöke és merész újításként napi kérdések tárgyalását vette programjába, ebből azután igen tevékenyen kivettem részemet. De nem sokára eltűnt Lónyay az élről, és én is kikapcsolódtam az Akadémia munkásságából. Hivatalnokoskodásom gondjai lefoglaltak és vagy tíz évig alig volt időm tudományosan dolgozni. De azért az Akadémia többször megemlékezett ebben az időben rólam, tudniillik vagy öt-hatszor ajánlak rendes taggá és én szépen, sorra, mindig megbuktam. — Miért ? Egy végtelenül finom, csendes iróniájú mosoly suhan végig Matlekovits arcán. — Hagyjuk ezt. Intrika volt mindig és van mindig. És sehol sem nagyobb mértékben, mint a tudósoknál. Ahogy két dudás nem fér meg egy csárdában, úgy alig fér meg egymással két tudós. Valahogy voltak urak, akik sohasem voltak hajlandók elismerni tudósnak, hanem inkább elkereszteltek minden másnak. Hja, hiába, spacer voltam egész életemben, 1910-ben végre mégis csak megválasztottak rendes taggá, tehát csekély harminchétévi levelező tagság után, 1925 elején pedig az Akadémia igazgató tagjává választottak. Majd akadémiai működéséről beszélgetünk és ezeket mondja:k . Főleg persze a nemzetgazdasági és közgazdasági munkában vettem részt, különösen a közgazdasági bírálatoknál jutalmak kiosztásánál, elsősorban pedig az engem nagyon is érdeklő Wahrmann-jutalomnál, amely három évenként ítéltetik annak, aki a magyar iparért és kereskedelemért ezekben az években a legtöbbet tette. Az Akadémia munkásságára terelődik a szó. — Lehetne bírálni, de most, a jubileum pillanata nem alkalmas erre. Hajtsuk meg inkább az elismerés zászlaját. Az Akadémia nagyban és egészben megfelelt hivatásának. Sikerült a legkiválóbb embereket nagyjából tagjai közé ékelni. Persze, történtek és történnek igazságtalanságok. Sokszor jutalmaztak politikai érdemeket, sokszor lettek tagokká olyanok is, akik csak miniszteri, vagy államtitkári pozíciójukkal szolgáltak rá erre, míg például Herman Ottó, a legkiválóbb magyar tudósok egyike, sohasem került be az Akadémiába. De most ne beszéljünk erről, hanem szögezzük le, hogy az Akadémiának hervadhatatlan érdemei vannak a magyar tudomány előrevitelében. Az ajtóból visszanézünk: Matlekovits Sándor már újból íróasztalánál ül és dolgozik... Bánóczi Józsefet, a kiváló irodalomtörténészt és filozófiai írót, szintén munka közben találjuk, amikor meglátogatjuk. Ő 1879 óta tagja a Magyar Tudományos Akadémiának és azóta lankadatlanul veszi ki részét a tudományos munkából. És nehezen kezd beszélni a régmúltról ő is. — Ugyan mit mondjak? Majd ötven éve jár, de ötven év óta alig változott valami. Dolgoztak akkor is és dolgoznak ma is. A tudomány fejlődik, de az emberek nem változnak. De őt is hatalmába ejti a jóleső visszaemlékezés és mesélni kezd akkori tagtársairól, — Gyulay Pálról és Arany Jánosról. — Csengery volt akkoriban az alelnök, Fraknói a főtitkár. A mi osztályunk mindig hétfőn gyűlt össze ülésre. Pont öt órakor. Öt óra után tíz perccel nyílott az ajtó, és Arany János, aki akkoriban az Akadémiában lakott, belépett a kisterembe. Mindig és mindig tíz perccel öt után. A szeme, mely akkoriban már igen rossz volt, egy kék selyemellenző fedte s mihelyt belépett, rágyújtott szivarára. Azaz, hogy akart rágyújtani. De abban a pillanatban, mihelyt a szivar előkerült, már vagy öten állottunk előtte, tüzet kínálva és boldog és büszke volt az, akitől éppen elfogadta. Keveset beszélt. Magába zárkózott volt és komor hangulatú. Az üléseken alig szólalt fel, csak néha-néha biccentett a fejével helyeslést, ha valami tetszett neki. Az ülés után néhány pillanatig még ott maradt közöttünk és ekkor lehetett néhány mondatot hallani tőle, amelyekkel véleményét fejezte ki, majd csendesen és halkan, úgy mint jött, újra távozott. -- Gyulai Pál ép az ellentéte volt. Mozgékony, fürge, gyorsbeszédű, mindenki számára volt egy gúnyos szava, finom iróniája, szellemes megjegyzése, szikrázó szatírája úgy mint az írásaiban, szóban is megnyilvánult. Ma úgy mondanák, szeretett heccelődni és heccelődött is. A külső különbségekről beszélgetünk. — Valahogy régebben kedélyesebb volt. Eleinte az a szép szokás dívott, hogy az osztályelnök minden jelenlévőt egy-egy hatalmas szivatas kínált meg. Már nem tudom ki alatt, ez a szokás kiment a divatból és ehelyett Kuglerbonbonok feküdtek az asztalon, amelyekből jóízűen szopogattunk. Azután az is elmaradt és most csak úgy szárazon tárgyalunk. Bánóczi meggyőződéses, lelkes híve az Akadémia intézményének. Nem enged egy szót sem szólni ellene. — Hiába mondogatják, hogy az Akadémia nincsen kapcsolatban az eleven élettel, nem igaz. Az Akadémia a maga csendes munkájával felmérhetetlen szolgálatokat tett és tesz. A Magyar Tudományos Akadémia nélkül volnának magyar tudósok, mint voltak is, de nem volna magyar tudomány. A magyar tudományos munkák kilenctizedrésze lehetetlenné válna, lehetetlenné vált volna, ha nem segítene a mi intézetünk. Nincsen szükség változtatásokra, felfrissítésre. Úgy is jönnek évről-évre fiatal tagok, fiatal tudósok, a felfrissítés munkáját elintézi a legnagyobb hatalom, az idő. Nem kell ehez külső támogatás. A pályázatok kerülnek szóba. A tudományos pályázatok ma is hasznosak és szükségesek, viszont az irodalmi pályázatok teljesen elvesztették létjogosultságukat és itt volna a legfőbb ideje annak, hogy ezeknek másképpeni felhasználásáról gondoskodjunk. Azelőtt persze egészen más volt. Akkoriban mindenki izgatottan várta a pályázat eldöntését. Az »Akadémia pályanyertes színműve«, ez az elnevezés fémjelzést jelentett. És eleinte Szigligeti, majd később Csiky Gergely évről-évre bekövetkező kitüntetése nagy és izgatottan várt nemzeti esemény volt. Ma már ki sem törődik ezzel. Csak dilettánsok utolsó próbálkozása az, ha beküldenek egy-egy színművet. Jó volna ezeket az összegeket valahogy felszabadítani és vagy a már nyilvánosságra került irodalmi munkálkodás jutalmazására, vagy pedig tudományos célokra fordítani. A beszélgetést befejezzük. És Bánóczi még egyszer hangsúlyozottan leszögezi: — Az Akadémia mindig és mindenkoron teljesítette hivatását, megteremtette és fejlesztette a magyar tudományt. Jogos büszkeséggel tekinthet vissza elmúlt száz esztendejére. Ráskay László, Manekovits Sándor Bánóczi József Karikatúra Raymond Griffithről és Betty Compsonról az „Út a paradicsomba“ című filmben