Magyarország, 1929. július (36. évfolyam, 146-171. szám)
1929-07-24 / 165. szám
» 1 93) Jutalomban részesül az a közbiztonsági sereg, — rendőr, csendőr vagy vámellenőr — aki a fentjelzett időn belül kézrekeríti Léon Bernier-t; az előléptetés természetesen bizonyos ... Díjat tűztek ki fejére! Látja őket, a rendőrség embereit! Franciaország minden pályaudvarán, a határok cölöpjei mellett, a nagy kikötők hajóhídjain, — mindenütt ott vannak s kutató szemmel ügyelik az utasokat. A csendőrök még a békés mezei ösvényeket is megszállják. Mennyi eltévedt embert, szegény csavargót fognak mától kezdve megállítani és kikérdezni: »Állj! ... Maga Bernier Léon szökött fegyenc!... Jöjjön csak közelebb! ... Sötétbarna haj... őszülő halánték ... barnaszemek ... korszakán ...« A pénz ígérete, az előléptetés gőgje csalogatja őket lépten-nyomon ... és a vadászat ingere! Embervadászat! Milyen keserű szédület tör rá! Tíz év távlatából újból hallja a négerek ordítását s az ugatást, amellyel a rájuk uszított vérebek követték nyomukat a trópusok méregzöld őserdőiben, mikor három társával együtt megszökött a bagnóból. Kettőt elfogtak, a harmadik egy alligátor fogai között pusztult el a Maroni iszapos hullámaiban. A vérebek ugatása s a részeg négerek üvöltése... Miért játssza most a tányérragasztó furulyája a népdal ártatlan melódiáját? La Tour vigyázz. La Tour vigyázz. Megvernek téged itt ma! Miért? Vincent figyel... Ebben a pillanatban Amédée kinyitja az óccára nyíló kaput. Hogy’ csikorog az ajtósarok!... Az ember, aki a kapuval szembefordulva ül lenn az óceán, bizonyára társát akarja figyelmeztetni. Világos, — ez a dal megbeszélt jel: »vigyázz, szakács koma!... vigyázz a ház belsejére ... kinyílt a kapu, nehogy a madár kiröpüljön ... Gondolj, pajtás, a jutalomra és az előléptetésre!... Figyelj!... Vigyázz!« " Vincent egy hosszú pillanatig mozdulatlanul áll a szoba közepén. Lehunyja idegesen remegő szempilláit, hogy a mesterséges sötétben még inkább egyedül lehessen gondoltaival. A fokozott agymunka kidagasztja halántékán a kékes ereket. Mintha nem is lé- Iskzene, úgy áll itt... La Tour vigyázd... Szökni! ... szökni! ... ó, szökni! .? . hogyan? , ...La Tour vigyázz. Megvernek téged itt ma! • Vincent felnyitja szemét. Döntenie kell. Széles, határozott mozdulat után leguggol a Vökké. Kiemel egy falemezt a padló faburkolatából s így egy rejtett nyílást fed fel. Még régebben csinálta ezt a ravasz kis lyukat a padlóba (mikor egyik futó megrendelője háromszáz frankot emelt ki a pénztárból), hogy észrevétlenül figyelhesse meg szobájából a műhelyt. A nyíláshoz hajol és lekiált: — Amédée! — Halló?... Maga az, mester? — Te nyitottad ki a kaput? — Igen... Elszállítom a munkát... A kis kocsira rakom fel, oszt' leborítom a ponyvával... Csak felkapom a kabátomat és indulok! dolgoztál, Amédée!... Igyál egyet a fáradságra meg az én egészségemre odabenn a lagzin! — Ebbe magam is belemegyek!... Ugyancsak nekiálltam, hogy idejében kész legyen a dolog... olyan a torkom, mintha kigyalulták volna... a tölgyfa nem enged, olyan, mint a fenyő... Izom kell ehhez ... bizony! — Amédée! — No? — Zárd be a kaput! — De hisz’ mingyárt viszem a munkát ... — Zárd be a kaput, ha mondom! — Jó... bezárom! — És ne engedj senkit ide hátra! — Ühüm! Értem!... Nem kell, hogy valaki meglássa, mi van A ponyva alatt. .. Végigfutna a hideg a vendégek hátán! — Amédée! — No? — Időd van bőven az inasra... húsz percet adok neked... Aztán, anélkül, hogy egy szót is szólnál vagy kérdeznél — érted, Amédée! — befogod magad a kocsiba és viszed a munkát. — Mester... bízhat bennem... Az első poharat a maga egészségére! Vincent visszaillesztette a falemezt a padlóba. Sietve lerántja magáról a fekete kabátot, a fehér mellényt s a keményített mellű inget, amely úgy kipúposodott, mint egy pajzs. Puha felvarrt galléros flanellinget keres elő a szekrényből, aztán kopott kék ruhát vesz fel s nagykockás nyakkendőt a gallér alá. Lapos sapkájában egyszerű munkásnak látszik. Előkeresi az ollót a kis toalettasztal fiókjából és nagysebtiben levágja a szakállát. Nagy, lecsüngő bajuszához nem nyúl. Jó lesz ez arra, hogy eltakarja száját. Végül leborotválja arcát és állát. Sietni kell. Még csak néhány pillanat és aztán . .. A terv kész, csendben kell végrehajtania! Valaki kopog. Hé!... Megint kopognak ... Ki az?... Azok lennének?... Vincent megremeg. Dühös ököllel csapkodja valaki az ajtót. Vincent arca ólomszínű lesz s tétova szemmel keres valami nyílást. Hiába!... Máris fogoly. Néhány perc múlva letartóztatják. A rendőrök már a lépcsőházban vannak. Talán az ablakon át?... Nem, nem — kinn az uceán az álruhás tányérragasztó les rá a pribékjeivel. Inkább a kandallón keresztül? Ezt sem lehet, — a kandalló nagyon is szűk, még egy gyermek sem férne el benne. Elfogták! Gyűlölet önti el arcát, amikor ugrásra készen felszökik helyéből s a borotvát, mint valami fegyvert, feje fölé emeli. Az ököl, amely odakünn az ajtót verte, egyre türelmetlenebb lesz. Végre megszólal egy nyugtalan hang: — Itt vagy, Vincent? Vincent, újból magához tér s lassan leejti támadásra készülő karját. Elcsukló hangon feleli: — Ó! te vagy az... te vagy, Louise? — Én vagyok... már mindenfelé kerestelek ... — Hogy jutottál be a műhelybe?... Hiszen megmondtam a legénynek... — Ugyan! Amédée iszik és semmi mással nem törődik... De mit csinálsz idefenn ilyen sokáig?... Midenki téged vár! Vincentnek nagy megerőltetésébe kerül, hogy hangjának remegését elleplezze. Kényszeredett nevetéssel felel: — Hiszen tudod, átváltozom! — Elkészültél '■ — Teljesen. — Nyisd ki az ajtót... . — Hogyisne ... hogy leleplezd a trükdjeimet ! — De én akarlak először látni.... Engedj be! A kis ökös dühösen kalapál az ajtón. — Nyisd ki!... Nyisd ki!... Úgyse megyek el innen!... Engedj be!... Meglátod, milyen nyakas vagyok!... Csúnya vagy! Nyisd ki az ajtót! Vincent megrémül. Ez a lába figyelmessé teheti a szakácsot. Jobb lesz, ha enged a szeszélyes asszonynak. — No jó... gyere be Louisa! Majd meglátod, hogy becsaptalak! — Miért? Vincent egy asztalkendővel gyorsan betakarja arcát és fejét s félig felnyitva az ajtót, tréfálkozik: — Mert nem látsz belőlem semmit! Bizony ! A fiatal asszony, aki belepirult az izgalomba, hogy első tekintélykövetelő fellépésének íme eredménye volt, gyermekes örömmel kiált fel: — Ó, de furcsa!... Milyen pompás gyerek vagy te, Vincent! Hozzáfűzi a felkiáltáshoz: — Tudod, hogy lenn már mindenki türelmetlenül vár... előre örülnek neki, hogy meg fogod nevettetni őket! gyere gyorsan... hadd mulassanak! Hadd mulassanak! Micsoda szörnyű gúny! "Itt fenn a Dráma... Ott lenn a Komédia! ... Tőle, aki e pillanattól kezdve egy szörnyű bujócska egyenlőtlen és tragikus részét játssza, aki nagy kínnal kiverekedett szerény boldogságát, munkában és alázatos szeretőiben töltött életét akarja megmenteni a gyehennától és a szégyentől — tőle, akit léptennyomon a halál fenyeget, — mert ha »azok« el is fogják, élve nem kerül a kezükbe — tőle várják azt, hogy a vendégeket megneveltesse. Az embereket megnevettetni!... Ó, ha Louisa meglátná a kendő alatt vonagló arcát, milyen borzalommal bökkenne vissza. Nem, ne lássa meg! Azt hinné, hogy becsapták, magyarázatot követelne s tudni akarná az egész rendetlenség okát. Este pedig, mikor a kijátszott és dühös rendőrségi emberek megmondanák neki, hogy voltaképen kicsoda is a férje, jogos felháborodásában bizonyára megadná az új személyleírást; levágta szakállát, bajuszát lefelé fésülte... Ó, ha most meglátná az arcát! a kétségbeesés maga nem hordhatna szörnyűbb álarcot! De Louisa nem lát semmit... Louisa nevet. — Emeld fel már azt a kendőt!... Úgy szeretnélek látni! — Nem lehet! — Miért? — Még nem készültem el... Majd meglátod, Isticsoda nagyszerű maszkot csináltam!... Még egy kicsit kicsinosítom magamat! ... Menj le a vendégekhez és mondd meg nekik, hogy mindjárt jövök! Louisa felsóhajt: — Ha tudnád, milyen nyugtalan voltam, hogy ilyen sokáig időző! itt fenn... »Csajt valami baja ne essék«■ — gondoltam magamban... Az ember sosem tudhatja... Fiiroen rosszul lehet... — Vagy hirtelen meghal... — Vincent! 1. (Folytatás következik.) . : 1929. június 24. szerda MAGYARORSZÁG 9