Magyarország, 1934. augusztus (41. évfolyam, 172-193. szám)
1934-08-11 / 181. szám
l Wetttuguszt ny-szombat MAGYARORSZÁG S gombattól szombatig minden héten új kis hetiragény! VARGA KATALIN ...... ••• IFJÚ ÉVEI (6) — Jobb neked itthon, Katikám — mondogatja — itt vagyunk mi, akik szeretünk, akik beléd látunk, ne is hagyj el bennünket soha... És Katalin nem meri megmondani: elég volt! Unatkozom, láttam egy csücskét a világnak és visszavágyom belé, itthon eltespedek. Kolozsvárra nem mehetek, Istvánról fura hírek keringenek, egy kóbor színésznővel él együtt, aki miatta ott hagyta a truppját, a fiú hónapok óta egy sort nem írt haza. Hana kijelentette, nem éli túl, ha húga még egyszer elmegy hazulról. Várni, várni. Éjszakánként majd szétpattan a teste; érett szervezete nász után vágyik és eszelős víziók raknak fészket agyában, melyeket már a reggel józan világossága sem tud szétoszlatni. Fellobog a régi élmény, Gergő keze a mellén, a ketyec mögött, szájuk összeforrva... valóban, hók van Gergő, nem is látta még a szerencsétlen fickót, mióta megjött Enyedről. Mi lenne, ha újra összebarátkoznának, bátorítaná, hogy »udvaroljon« neki s egy este vigye magával a szobapadlásra? Gergő! Elutazása előtt néhány héttel látta utoljára, ellenszenves, felemás legény lett belőle, se nem úr, se nem paraszt, a lányok előtt folyton a tudományát fitogtatta, persze kiröhögték, ki akarták közösíteni maguk közül, mire ijedten Visszatáncolt, otrombaságban, hetvenkedésben túl akart tenni minden legényen. Katalin jól látta mindezt, de nem illette szemrehányással magát, nem ő rontotta meg a fiú életét azzal, hogy tudást csepegtetett belé, Gergő volt az, aki félúton megállt. De mi hasznát látja a tudásnak, aki nem állt meg a félúton?? Elővette babáit, azok nem változtak semmit, akár a biblia versei, vagy a történelem évszámai... ez a temérdek holt anyag, mi más mindez, mint játék, akár a babái? Egy vonagló, észvesztő kín az ölében, és fejében a mocskos gondolatok zűrzavara, ez a valóság és az idő múlik, huszonegyéves nemsokára és kérőnek se híre, se hamva. Gergő sincs már a faluban. Egyik éjjel katonafogdosás volt s habár a falunak illő sáp ellenében besúgták, mi készül, Gergő otthon maradt, be is fogták örök időkre. Katalin aggodalmasan nézi magát a tükörben, nincsenek-e szarkalábak a szeme körül, sima-e a nyaka, mellecskéi rugalmasak-e? Nincs is semmi baj, csak a kérő hiányzik. — Az a Bubi Dezső, emlékszel, aki betért hozzánk az apjával... — mondja szemlesütve Ilona !, akik véletlenül erre jártak, amikor szegény Józsa betegsége kezdődött... Hallom, hogy még mindig nem nősült meg... Meghívnám talán... — Minek? — feleli vállalványa Katalin. — Nekem ugyan nem sürgős... És utána elrémül: a Józsa hangja, a Józsa mozdulata, úristen. Csak nem vár rá a Józsa sorsa is? Belebújt könyveibe újra, böngészett a tiszteletes úr könyvtárában, csupa régi, kiolvasott könyv, a Biblia egyedül, melynek kimeríthetetlen tárházában egyre újabb és újabb kincseket talál a hivő. De mintha a Biblia is megváltozott volna! Valami megnevezhetetlen okoskodás egyre arra kényszeríti, hogy az Új Testamentum igéit, a szellem e fenséges megnyilatkozásait itt a földön igazolva lássa. És mily szörnyű a szakadék az írás és az Élet között! Karácsony előtt való héten, Luca napján hosszú menetben indultak a falubeliek a Laky báróék felé, beszolgáltatni a dézsmát, a kilencedet. Valamennyi jól felpakolva, vitték a sok malacot, bárányt, színmézet, viaszt, faggyút, szőttest, gyapjút, temérdek keserves munka s nehéz verejték gyümölcsét. Katalin az ablakban állt Honával és nézte a megrakodott népet, a görnyedt házakat, a rongyokba burkolt, baromi munkában elvásott testű jobbágyokat és a szíve megtelt szánalommal. »Boldogok vagytok ti szegények, mert tietek az Isten országa... boldogok ti, kik most sírtok, mert nevetni fogtok«... de addig cipeljétek a földesúr éléskamrájába az ízes falatokat. Régen megszakadt közte, a felnőtt úrikisaszszony és a falu népe között minden kapcsolat, jól emlékezett alacsonyrendűségeikre, sivár kis pletykáikra, piszkos meghunyászkodásaikra, mégis, gyötrő és kínos egyedüllétében érezte, en fog vigaszt és enyhülést nyújtani szívének, ha közibük áll, vigasztalja és magához öleli őket, mert »ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, mi jutalmatok van?.., jót tegyetek, semmit érte nem várván...« Elhatározta, velük megy. Némi kíváncsiság is ösztökélte, sohse látta még, hogyan megy végbe a dézsmabeszolgáltatás. Ilona már nem is ellenkezett. Látta, hogy húgában, amióta hazajött, veszedelmes és zavaros erők tombolnak, néha napokig nem beszél, csak ül a könyvei mellett, ha bármiért rászól, ingerülten felel, ha a tisztelendővel beszélget, néha alig tudja elnyomni ásítását. — Brids, ha kedved tartja — sóhajtja. Katalin gyorsan magára ölti a Maris egyik ruháját, ködmönét, fejkendőjét, nehogy a báróéknak szemet szúrjon megjelenése és belevegyül a tömegbe- Domokos Istvánná mellé kerül, a kemény, csontos, szépszál aszszony meggörbedve megy a hátára rakott teher alatt. Gyanakodva felelget Katalinnak, látni rajta, attól tart, hogy spionkodni jött a Varga kisaszszony. De mikor Katalin ravaszul dicsérni kezdi a Laky báróék jóságát, nem bírja ki, lesz, ami lesz, gondolja és megindul a szája.—•A vadmacska tépje ki a szemét — sziszegi az asszony, — ott falja fel a medve előtte a méltóságos csemetéit, a beleit kössék a nyakára, úgy akasszák fel a kastélya elé, tüzes vasrúdon húzzák karóba ... az a vérszopó vadállat, a szörnyeteg, a veszett kutya ... Most ősszel vittem neki két kappannak való csirkét, fél véka mogyorót, két füzér hiribigombát, félkupa köménymagot, meg tudj isten mit. Hát már üzent, hogy kipótoljam ám a tavalyi szőttest, mert hogy keveset adtam. A farkas tépné Széjjel, aki az írást kitalálta, mert felírja a dög, ami Mbádaott. Itt cipelem a szőttest, magam rongyokban járok, de neki kinyevöm a kendert, eláztatom, kivetem, megszárítom, kitilolom, megszövöm, megfehérítem. De jaj nekem, ha hiba van benne, mert visszadobja, kezdhetem élőbről. — És egy káromkodás, hogy Katalin szinte beleszédül és hideg borzongás, fut végig a hátán. Itt vigasztalás? Ezeket ölelje magához? Hisz ez a Hóra és a Kloska népe, pedig színmagyarok, nem elvadult oláhok. Lassú, módszeres tanítással lehet Csak itt előre jutni, nem öleléssel . — Nem tartják meg a törvényeket — magyarázta. — Ha választott tisztviselők intéznék az ország sorsát s nem kinevezettek, minden máskép volna. Domokosné úgy néz rá, mintha kínaiul beszélne, nem tud mit felelni. Megy a menet a csikorgó havon, az átlátszó, üvegkemény levegőben élesen merednek a haragoszöld égbolt felé a csipkés szélű havasok, fölöttük a nap hideg, piros korongja, mint valami áttüzesített pléhtányér, mely sistergő füstként lövell magából a vékonyan foszló, szétgomolygó felhőket— Megvereti az a bírót is! — mondja végül Domokosné. Mások is beleszólnak, szidják a bárót, de Kacsa Samuné, a védelmére kék — Nem rossz ember az — mondja.— Csak nemesember, földesúr. Megköveteli, ami dukál neki. Ha én Ülnék a kastélyban, én is elvenném, ami megillet. — Nem úgy van az! — szólal meg Fertály Székács István, szikkadt, inas öreg. — Az Öreg báró, apja a mostaninak, emberséges gazda volt. Szemet húnyt, ha kevesebb volt a dézsma. Csak ez itt, ez olyan ördögfióka. Kacsa Samuné meséli, beszélt egy vándor asztaloslegénnyel, aki a zsibói birtokról jött. Egy hosszúnevű báró ott az úr, aki a törökbúza dézsmát az utolsó szemig beraktározza és ínség, vagy szűk termés esetén szétosztja a jobbágyság között, beszüntette a veretést, engedélyezte az urasági erdőkben a makkoltatást és heti két napra mérsékelte a robotot. — Heti két napra! Legyen áldott a neve! — sóhajtott Fertály Székács. — Idestova harminc éve, hogy az öreg báró elhalálozott, azóta heti négy nap a robotom... Négy ökröt, cserepfedeles házat testálhatnék a fiamra, ha két nap járna ennél a vérszopó dögnél . . . — A nagykapusi uradalomban rájuk gyújtották a házat — mondja egy harmincötévesnek látszó asszony, akiben Katalin gyerekkori játszótársát, Deszkás Anikót ismerte fel. — Éjjel volt, úgy ugráltak ki az ablakon, a tízéves kölykük beleugrott egy rózsatakaróba, a karó bele a hasába, ott döglött meg az anyja szeme láttára .... . Itt-ott nevettek, végigfutott az embereken egy felszabadult, megkönynyebbült sóhaj, végre egy jó hír, némi elégtétel sok keservükért. A Peti Ferkó megtivnyászkodásától erősen különbözik ez a hang, de lehet-e örülni e változásnak? Micsoda titokzatos szellemszárnyakon érkeznek a nyugati reformeszmék, melyek ilyen e dögi módon eltorzulnak, amíg ideérnek? — Engedelmet kérek, — lépett Katalin mellé egy jól megtermett, őszesbajszú gazda — mit keres itt köztünk a kisasszony? Talán bizony hallgatódzni jött? Megmondjuk ám mi a kisasszony előtt is, amit gondolunk. Fojtott kacagás minden oldalról,"’ Katalin jól kihallja a Deszkás Anikó hangját, éppoly kárörvendő" vihog, mint régen, mikor ő, a gyerekcsapat vezére, egyszer elcsúszott a jégen. És ez meglett, idős asszony, míg ő.. Elpirul, kendőjét jobban a szemére húzza. Mondja várjon e csontvelőkig kiszipolyozott népnek, hogy »velük érez«? A finom kis kezével, úri szagával, megőrzött ifjúságával? Velük érez? Oh, igen, messziről! A jó meleg szobából... Nem, ném igaz, ő jót akart, evangéliumi szeretettel akarta magához vonni őket. — Én azért jöttem veletek, — mondja félénken — hogy vigasztaljalak és magamhoz öleljelek benneteket ...Mindenfelől nevetés harsan, a férfi nem lett pap a kisasszony*, mondja valaki, mire újra felröhögnek, akik elől mennek, kíváncsian megállnak, hogy bevárják a nevetőket. — Hát ha ölelni akar a kisasszony, — feleli az őszes bajusza — ölelje a babáját, de ne bennünket, meg vagyunk mi anélkül is békében... Katalin szó nélkül megfordul, mellében megfagyott valami, szeme üveges, a szája széle remeg. Egy borzalmas sejtés, egy gyanú kél benne, mintha a görög tragédiák hőseinek végzetét látná feje fölött, mintha a jövő a vértanuk sorsát tartogatná számára. Miért?----sikoltja némán, összeszorított fogakkal. — Miért rúg meg mindenki, amikor oly ártatlan vagyok, oly jó és tiszta és szép?... ... Józsa halálának évfordulóján írt . Kelemen Istvánnak, beleegyezik a házasságba, jöjjön azonnal. Három hétre rá hajlongva beállított Az ijedtképű, félszeg emberke, lelógó harcsabajuszával.* így kezdődött Katalin szerencsétlen házassága, melyet gyermekkel se áldott meg az Úr. Sok nélkülözés, keserves megpróbáltatás várt rá, míg negyvenéves korában az Erdélyi Érchegység elnyomott, kiszipolyozott bányásznépek közé vetette a sors. Védelmébe vette a szencsétleneket, a bécsi udvarnál előkelő pártfogókra tett szert és éveken át vívta harcát a zalatnai kincstári uradalom nagyhatalmú aranycsempészei ellen. A hegyi oláhok közt 1846-ban egy Varga Katalin nevű asszony, Feróimmá császár dajkájának mondva magát, szinte királyi hatalmat gyakorolt — írja róla Marczali Henrik. (Nagy Képes Világtörténet, XII. 208. old.). Népéről és Katalin hányatott életútjáról szóljon külön regény. (VÉGE) 11 . 1934-35. tanévre már most elfejegyezhetők könyvkereskedésében, Erzsébet korát iS. Telefon-előjegyzéseket is elfogadunk!