Magyarország, 1937. június (44. évfolyam, 121-145. szám)

1937-06-18 / 136. szám

1937 június 18 péntek MAGYARORSZÁG MAGYARORSZÁG VAGY­ VAGY? A Nemzetközi Katolikus Sajtószövetség budapesti tanácskozása ünnepélyes eseménye az egész újságírásnak. Ezt nem lehet pártszem­pontból nézni, de nem lehet világnézeti szempontból sem — legkevésbé ama sajátságosan mai világnézeti szempontból, amely minduntalan a »vagy-vagy« kérdését veti fel, amely vélemények és közvélemények »irányított gazdálkodásában« nem tűrnek a szellem számára más helyet, mint egy mereven körülhatárolt topográfiai szélsőjobbot vagy mere­ven körülhatárolt topográfiai szélsőbalt. Mint a szabad toll képvise­lőinek minden mozgalma, gyűlése, manifesztációja, a mostani kongresz­­szus is valami, külön hangsúlyozásra vagy kifejezésre nem is szoruló tiltakozást jelent a szellem minden ilyen röghözkötöttségével szemben. Volt idő, amikor a katolikus sajtó jobboldali sajtó, sőt egyes országok­ban szélsőjobboldali sajtót jelentett — de hol van az a jobboldal a mai idők szélső­jobboldalától és annak módszereitől, tendenciáitól! A kato­likus szellemet gyakran állították szembe a liberalizmussal; a libera­lizmusnak valóban voltak egyoldalú túlzásai — de ezek a túlzások ép a liberalizmustól való elszakadás által támadtak. Érdekesen utal erre Friedrich Muckermann jezsuita páter nyilatkozata, amely többek közt ezt mondja: »Tudom, hogy manapság rendkívül divatos a liberalizmus elleni szónoklás... én nem akarok részt venni eb­ben a divatban, mert azt tapasztaltam, hogy ha a liberalizmust szid­ják, egyszerűen nem értik, mit jelent... Erős egyéniségekre van szük­ségünk, akik nem nyájba tömörülnek, hanem egyéniségük súlyát állít­ják egy eszme, a kereszténység örök eszméjének szolgálatába. Csak az ilyen egyéniségektől várhatjuk azt az őszinte, valódi szabadságot, amely a katolicizmusnak célja és alapja.« Lehet, hogy véletlen — de valószínűleg még­se véletlen csupán, hogy a katolikus politika ma nem egy helyütt és azoknak a jelszavaknak rohamával szemben védekezik, amelyek akkora vehemenciával fordultak a liberalizmus ellen. Aki a pofonokat kapja Rövid közérthetőséggel a liberális rezsim terhes örökségének nevezte egy úr a főváros magasépítési bizottságában a belvárosi templom felemelésének problémáját. Hát ezt nem nagyon kapiská­l­­juk. Sokat megtanultunk már úgy az utolsó esztendőkben, de azt mégsem, hogy a liberalizmus tehet arról, hogy egy tiszteletreméltó, régi plébániatemplom körül a talaj megváltozott, híd épült és házak emelkedtek. Mi a liberalizmus bűne? Az Erzsébet híd, a Kossuth Lajos utca, esetleg maga a Duna? Vagy a túlsó oldalon a Gellérthegy? A liberalizmus bűne, hogy itt megépült egy gyönyörű, modern világ­város, amelynek minden országból csodájára járnak és hogy ez a város új palotái közt is tisztességes kegyelettel megőrizte régi temp­lomait­, évszázados oltárokat, régi művészek festette képeket és ablak­üvegeket, amelyeket még sok száz év előtti mesterek színeztek! A belvárosi templomot Isten dicsőségére emelték és a hívők, akiknek garasaiból épült, nem politizáltak. Hagyjanak már békét annak a libe­ralizmusnak. Kezd unalmas lenni, hogy minden pillanatban és minden ürügyön őt szerepeltessék mint bűnbakot és ő legyen az, aki a pofonokat kapja. Ez unalmas. És nevetséges. És céltalan. Az emberek nem dől­nek be neki, hogy minden alkalommal a liberalizmust bántják és szapulják. Mindenről a liberalizmus tehet. Vízért, hídért, hegyért, országos esőért vagy szárazságért. Azért persze mi sem mondjuk, hogy a szabadelvűség véteknélküli. Van egy halálos bűne. Hogy elmúlt. SZERKESZTÉS KISPESTEN Kispestről jelentik: a helyi nácilap kiküldött rohamosztagosai nagy győzelmet arattak a színtársulat tagjain. Sikerült elejteniük egy táncoskomikust, kővel megsebesíteniük a színházi titkárnőt, felrúgni egy színészt és fejbedobni két másikat. E hírlapírói tevékenységük után visszamentek a szerkesztőségbe, íme így szerkesztenek zsed­lapot Kispesten.* (És még néhány más helyen, például Hódmezővásárhelyt.) A hírlapíró ezekben a körökben csak erőteljes ember lehet. Nem any­­nyira a tollat kell forgatnia, mint inkább a husángot. A szerkesztőnek nem annyira a hasábok, mint inkább a fejek tördelésén jár az esze. A véleményt nem annyira írásban, mint inkább tettleg hozzák kifeje­zésre. A szerkesztésben a kőnyomatoson kívül magának a kőnek is fontos szerepe van. Mark Twain, a nagy amerikai humorista szerint hetven évvel ezelőtt ilyesféleképpen szerkesztettek lapot Texasban. Azóta elmúlt hét évtized, Kispest tudvalévően nem Texas, de azért az ottani »sajtónak« úgy látszik nincs tudomása arról, hogy másféle hír­lapírási módszerek is vannak. Csak arra vagyunk kíváncsiak: hogyan olvassák az olyan lapokat, melyek így »íródnak«? 7 Boldog Margit írta: Kodolányi János Mozgalom indult Árpádházi Boldog Margit szenttéavatása érdekében. A mozgalom a jövő esztendőre — a ma érkezett római hírek szerint — siker­rel is jár. Boldog Margitból — Szent Margit lesz. Mert nem volt szent, csak »boldog«, ámbár nálunk általá­ban Szent Margitként emlegetik IV. Béla király leányát, a nyulszigeti apácát. Igaz, hogy halála után nyom­ban megindították a szenttéavatási el­járást, vizsgálóbizottság szállt ki a Nyulak szigetére már 1271-ben, kihall­gatta Margit apácatársait s mindazo­kat a tanukat, akik bizonyíthatták, hogy a szentéletű királyleány példa­mutató követője volt Jézusnak s nem­csak halála után, de még életében is csodák történtek általa, a jegyzőköny­veket fel is terjesztették a Szentszék­hez, sőt 1276-ban újabb vizsgálat in­dult, a szenttéavatási eljárás meg­akadt. És később hiába sürgette több királyunk, köztük maga Mátyás is. A különböző Margit-legendák mint valóságos szentről beszélnek Margit­ról. Legfontosabb közöttük Johannes Weczellinus krónikája, amelyből való­színűleg Ráskay Lea is merítette az ő legendájának anyagát. Ez a közép­­félnémet nyelven írt szűkszavú, rend­kívül szabatos, minden fellengősséget szigorúan kerülő krónika felsorolja azokat a csodákat, amelyek kibővítve és kiszínezve Ráskay Leónál is sze­repelnek, de amelyek az úgynevezett »nápolyi legendában« alia­ fordulnak elő. (Abban sokkal színesebb és »cso­­daszerűbb« csodák vannak.) Hogy ezek az események hogyan, miként történtek meg, ma már, természete­sen tisztázhatatlanok. Valószínű, hogy valóban történtek csodálatos gyógyu­lások nemcsak Margit sírjánál, hanem tőle távol, nevének említésekor is, mint ahogy ma is történnek csodák tömegesen a különböző kegyhelyeken. Mindez azonban csak annyiban fon­tos, hogy a szenttéavatási eljárást mi­lyen irányban fogják befolyásolni. Margit alakja azonban akkor sem ve­szít jelentőségéből, érdekességéből, megható tisztaságából, példamutató hősiességéből, ha a csodákat nem te­kintjük csodáknak, sőt ha azok a cso­dák meg sem történtek, Margit alakja igen bonyolult. Ér­dekes, hogy kolostorbeli rendtársai maguk is problematikusnak látták, amikor még élt. Mert Ottokár cseh király házassági ajánlatának vissza­utasítása után mindent elkövettek, hogy egy másik kolostorba, pláne másik rendbe menjen, annyira zokon vették, hogy Margit betű szerint ra­gaszkodik a jézusi tanításhoz és fo­gadalmához. Pedig nemcsak a király és királyné követett el mindent a po­litikai szempontból elsőrangú fontos­ságú házasság létrejöveteléért, ha­nem Marcellus atya, domokosrendi prior s a priorista, Olimpiád is soror, Margitnak csecsemőkora óta hűséges dajkája is. Ez a presszió nem történt minden erőszak nélkül. Margitnak keményen a sarkára kellett állnia, szembe kel­lett szállania szüleivel, a priorral és prioristával, sőt az egész klastrom­­mal, hogy fogadalmához hű marad­hasson. Úgy látszik, csak élete utolsó esztendeiben kezdték felismerni a különös királyleányban a szentség vonásait, addig gyakran hadakoztak ellene, feddezték, meggyőződése el­leni cselekedetekre bíztatták, sőt, mondom, még a kolostorból is el akarták távolítani. Érdekes az a kis epizód is, ami Margit és együk fiatal sorortársa, Csenke vagy Csinga (Kinga) között történt. Ez a fiatal apáca egy ízben a konyhán Margit arcába verte a mo­sogatórongyot. (Margit csak mosolyo­­gott, mint a legenda mondja). Ez sem azt bizonyítja, hogy már életében elismerték volna rendkívüli erkölcsi fölényét és hősies erőfeszítéseit a tökéletességért. Margit egyik legérdekesebb jellem­vonása az volt, hogy irtózott királyi származásától. Már gyermekkorában sírt, ha királyleánynak szólították, később pedig egyre tudatosabban til­takozott magas származásának emlí­tése ellen. Szóról szóra, betűről­ betűre vette az Evangéliumot, a szegénység parancsát s ezt következetesen teljesí­tette is. Elmondhatjuk, hogy emiatt került legtöbbször szembe a környeze­tével. Piszkos, tetves, rongyos volt, soha új vagy jobb öltözéket fel nem vett, árnyékszéket tisztított, a legsúlyo­sabb betegeket ápolta, lábukat, szeny­­nyesüket most, s gyakran került olyan szituációba, amitől a mai em­ber borzad. Az ajándékul kapott arany-, ezüst­tárgyakat, ékszereket nyomban el­adatta a Dunapart »böszörmény«, la­tin és zsidó kereskedői között s áru­kat szétosztatta a vidék szegényei­nek. A szegénység fogadalmát vé­gig megtartotta, olyan könyörtele­nül, ahogy egyetlen szerzetes sem. Ennek rendkívüli jelentősége volt az oligarchia kialakulásának, a »kun erkölcsök« terjedésének, a véres har­cokban elridegült életformáknak ab­ban a korszakában, amely IV. Béla király minden kísérletét a puritán s valóban keresztény állam újjászer­vezésére céltudatosan meghiúsította. Különös vegyüléke volt Margit a késői román és a korai gót léleknek. Soha jobbkor nem gondolhatunk az ő hősi erőfeszítéseire, aszkézisére, krisz­tusi alázatára, önfeláldozására s min­denek fölött a szegényekkel, megalá­­zottakkal, kifosztottakkal, elnyomot­takkal érzett szolidaritására, mint ma, a Szekfű szerint találóan »neo­barokknak« nevezett időkben. Amikor a közélet telítve van látszatkeresz­ténységgel, — de minden hősiesség és önmegtagadás nélkül, — amikor a népről annyit hallunk, de annál ke­vesebb kézzelfogható áldozatot lá­tunk érette. Új szentet kap Magyarország,­­ de új példára nincs szükség. Mert Mar­git, noha csak ezután lesz hivatalosan szent, példaként áll előttünk immár hétszáz esztendeje, egy neobarokk hipokrízissel telített közszellem előtt, amely közszellem oly lelkesedéssel ássa a középkor formáit, de annál messzebb elkerüli a példaképek szelle­mét, lényegét, örök igazságait. 21 napos egyéni átalányutazás a Fekete tenger legszebb fürdőhelyére Várnára Részletes felvilágosítással szolgál és jelentkezéseket elfogad Az E-d Utazási és Menetjegyirodája, Budapest, VII. kerület, Erzsébet körút 18—20. szám.

Next