Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)
1921-01-01 / 1. szám
1921. január 1. szombat Budapest, 11. évf. 1. (15.) szám F.infrupti'sii •utak • Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. tz&m. ] — * korona 70 korona Felelős SZerkeSZtő ! MlLOTAY ISTVAf^ SSSSA» Félévre 140 korona Egy hám... 56 korona V • / J . * ^ / , V Egyszám ára 2 korona Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Új élet felé Írta: Milotay István Ha a magyar nemzet Szilveszter éjszakáján tenger gondjai között virrasztva, múltat, jelent és jövendőt egybevetve, számadást akar csinálni róla, mit hozott neki az ó-esztendő, mit vitt el tőle s mit kívánjon magának az újra, — elmélkedhetik és válogathat eleget a kétség és remény kérdései és feleletei között. Ez a harmadik évforduló, mely nemzeti és állami életének megszűkített, megrablott határai között éli Harmadik éve, hogy egykor oly dús, virágzó portája, hatalmas, gazdag úri házatája közös, körül idegenek prédájává lett, egykor oly bőségesen terített asztala köré hiába várja elszakított gyermekeit, a megmaradtak közül is százezreknek alig kerül kenyér, azoknak pedig, akik a régi fedél alól, mely idegenné lett számukra, hozzámenekülnének, melegedő helyet se tud adni. Hogy meddig tart még ez így, ki tudna rá feleletet adni? Az elmúlt esztendő úgy virradt fel ránk egy hatalmas, mindent magával ragadó nemzeti újjászületés előérzetével, azt hittük, nemcsak talpraszökkenünk tőle, de meg se állunk börtönünk határainál, mindent visszahódítunk, amit belső vagy külső ellenségeink elvettek tőlünk, egy csapásra, a hősi nekirohanás lendületével, amely csak a célt látja, az akadályokkal szemben vak, vagy látva is megveti őket. Ha megpróbáltunk számot vetni vele, mi maradt meg az év végére ennek a nagy eltökélésnek hajtó erőiből, mit kamatoztak a magyarság politikai, erkölcsi, szellemi vagy gazdasági megújhodása javára, miben jelentkezik legkomolyabb, legmaradandóbb, legtöbbet ígérő eredménye ennek az új honfoglalásnak s mit kell a nemzet számára felmutatni ezekből az eredményekből, hogy az új esztendőbe fordulva is mindeneken túl ezekre szögezve szemét, a mi habozás nélkül arra a munkára mutatnánk, melynek fáradságáról, küzdelmeiről és sikereiről a Magyarság mai száma hosszabb beszámolót közöl, tele gondolkozásra késztető, felfrissítő tanulságokkal. Ez a beszámoló az új magyar társadalom munkaműhelyeibe vezeti el az olvasót, a gazdasági, kereskedelmi és hitelélet új szervezeteibe, a társadalmi önsegély intézményeibe, melyek a napi politika jelszavain, a pártélet izgalmain és törekvésein túl keresik a magyarság számára az élet és megmaradás lehetőségeit. Az elmúlt félszázad legnagyobb bűnét és mulasztását a magyarság azzal követte el, hogy a gazdasági és társadalmi szervezkedés modern eszközeit, az egyre nehezebbé vált belső életversenyben eltolta magától s szinte minden területen másoknak engedte át. A liberális politikai és gazdaigazán semmi dolgáé nem volt ezúttal. S kikészítvényem gát Topa úr, odaszólt a kisdiáknak: — A sétapálcát, mendursági rendszer nem az által s nem kizárólag azáltal bosszulta meg magát rajtunk, hogy ezeket az eszközöket mindenki számára hozzáférhetőkké és felhasználhatókká tette, ennél is nagyobb hiba volt, hogy mi a társadalmi és gazdasági életküzdelem e szabad formáit nem tudtuk magunk tartalommal kitölteni, nem tudtuk a magunk emelkedésének és megerősödésének biztosítékaivá építeni. A magyarság vezető osztályai, olyan társadalmi rétegei is, melyek anyagi függetlenségüket mindvégig megőrizték, fázva és idegenkedve fordultak el attól a feladattól, hogy résztvegyenek ebben a versenyben, az anyagilag letört, létalapjukat vesztett értelmiségi tömegek pedig a hivatalszobákba menekültek, hogy a bürokrácia taposó uralmában végleg elveszítsék a szabad küzdelem nyers energiáit, szívósságát és vállalkozó szellemét. A háború és a két forradalom tanulságai, brutális megpróbáltatásai, a szégyenérzet, mely belső elesettségünk, gazdasági, politikai és társadalmi inferioritásunk tapasztalatai nyomán oly erővel támadt fel bennünk, rákényszerítette, rálökte a magyar értelmiséget arra az útra, melyet félszáz éven át szem elől tévesztett. Ez az értelmiség az élet, a nyomorúság szöges korbácsának súlya alatt kezdi feladni azt a régi világszemléletet, mely mindent a kormánytól és az államtól várt s kezd ráeszmélni azokra a hatalmas erőkre, melyek az autonóm társadalmi és gazdaságii szervezkedésben rejlenek. Örömmel és megnyugvással, kell elkönyvelnünk azokat az anyagi és erkölcsi eredményeket, melyeket ez a magyar építő szervezkedés már eddig is elért s egy pillanatra sem szabad sem a szervezkedés vezető tényezőinek, sem az értelmiség legközvetlenebbül érintett osztályainak megállniok ebben a vérértékes áttörésben. Nyilvánvaló, hogy mi miaz, ami ezen a téren s ezekkel a jelszavakkal történik, még tele van a kezdés és kisérletezés hibáival, tele van tipikus magyar gyermekbetegségekkel, melyeket nem lehet máról-holnapra levetkőzni, de ha mégoly keserves is ez a birkózás, már megindult s itt-ott felvillannak küzködésében a messze győzelem jelei. Még sok ebben a szervezkedésben az államra és kormányra számítgató gyöngeség, amely monopóliumos elbánásban keresi a támasztékot, sok a hangos szó és a címerek mögött nem mindig mintaszerű az erkölcsi vagy gazdasági szolidság. Az előbbi hibára mentség legyen az elsőbbségnek és elhelyezkedenségnek az a tömérdek előnye, melyet a másik fél az elmúlt ötven év alatt a maga javára megszerzett s amellyel szemben az állam és a kormányzat segítsége nélkül a kezdet elképzelhetetlen. A másik hibát megjavítja majd az idő, amely mindent megrostál . Szerelem . Odakint tavasz készült. A Lángerdő felől két nap óta lágy szél fujdogált a város felé. Topa Péter teológus az ablakban állt, a kalapját csinositgatta egy gyökérkefével. Közbe-közbe kitekintett a Bodrog felé s olyankor a bajuszkájába mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Aztán hátranézett, hol egy apró diák a cipőjét tisztogatta: — De glancoljon, mendur! — Olyan fényes lesz, Topa ur, felelte a mendikáns, — mint a tükör. Még a bajuszát is megpederheti benne Topa ur. Topa eközben tiszta ing mellett illesztett a mellénye alá, felkapta a kárzert s felhúzta a cipőt, mialatt másodszor is maga elé mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Bizonyos, hogy Topa véres tervet forgatott magában. S ha kétszer is kijelentette, hogy Szakáll segédtanár úr ma kipukkad,okvetlenül meg kellett pukkadnia a segédtanár úrnak. Jókor délután volt még s fehér kis felhők sétáltak a márciusi égen. Olyan idő járt, amikor minden komolyabb ok nélkül szerelembe esik az,ember, különösen ha semmi dolga nincs. Topának pedig, miután türherc letr- lekollokváltazexegézisből,. I. A kapuban Kása teológus várta Topát. Kása is kárzerbe vágta magát s a bajuszkája úgy ki volt szurkolva, mint az aprószeg. A szemével intett Topának: ■ — Mehetünk ? —■ Csakis — jelezte egy fejbólintással Topa. S megindultak a keskeny utcán. Eleinte hallgattak, csak egyszer történt, hogy Topa felszomorkodott: — A kontynál kicsit ágaskodik a hajam, mert friss nyírás. Pedig háromszor ismegvizeztem s a kezemmel is nyomogattam. A hajjal bizony bajok voltak már előbb is, sőt a Topa hajának kínos szerepe volt a közte és Szakáll Döme segédtanár közt felmerült féltékenység ügyben. Mert tudni kell, hogy Topa jó ideje ügyeskedett már a kis Kovács Matild körül, amikor Szakáll is szemet vetett a kisasszonyra. Topa akkortájt határozott előnyben volt még, — több lórmmal vezetett, mint ő fejezte ki magát, — de a segédtanár mégis csak kibabrált vele. Történt, hogy Topának húshagyókedd táján nemgott pénze, a hajaviszont nagy volt s elhatározta eu. ■nélfogva, hogy saját magát fogja megnyírni. Két tükör közé ült tehát, meg is nyírta magát, hátul azonban grádicsos maradt a feje. Ez még nem lett volna baj. A baj ott kezdődött, hogy a szokatlan leiratkozást maga Topa mesélte el fanekfának, Matild kisasszonyoknál személyesen humorizált el saját magán, amin jót nevettek, legjobban a segédtanár úr. Topa akkor még több lóhosszal vezetett, de nem sokáig. Mert alig pár nappal rá, mikor az iskolakerten át az állomásra kisérte ki a kisasszonyt és édesanyját (a kert főutja valóságos korzó volt abban az időpontban), a bokrok mögül itt is, ott is egy sereg láthatatlan mendikáns kezdett utána kiabálni: — Ki nyírt meg, Topa? Ki nyírt meg, Topa? . Ez már sok volt. A kisasszony lekapta a fejét s szót sem szólt az állomásig, Topa pedig úgy érezte, hogy sírva kellene fakadnia a düh és a szégyen miatt. Az állomásról kétségbeesve rohant haza, de ott aztán belefenyegetett a levegőbe: — Te tetted ezt, Szakáll! Ezért meghalsz, Szakáll! Személyes megtorlásra persze nem gondolhatott, mert teológus-embernek nem szabad párbajozni. Ahelyett ördögi terveken főzte a fejét. Most aztán, úgy látszik, el is készült vele, hogy egyetlen gesztussal pozdorjává törje a segédtanár minden mahhinációját. . . . ..Mentek-mentek a keskenyutcán. Kásahalkan fütyöreszgetett. Topa meg mosolygott maga elé, szomorkásán. — Hogy állsz most a lánnyal ? —– kérdezte hirtelen Kása. Topa vállat vont: — Szakáll erősen dolgozik, de még nem igen lehet fórban. S továbbmentek a keskeny utcán. S az ablakokból itt is, ott is kihajolt egy-egy csöpp kisasszony : eg. - egy gyöngyvirágarc. Bólintottak a két teológusnak s a két teológus udvariasan emelt kalapot. — Kezét csókolom, Annuska! Kezét csókolom, Piriké! Annuska és Piriké, összemosoly-* gott: — Tildáéknál néveste lesz máma. Topa és Kása pedig mendegélt ezalatt a keskeny utcán. Egy-egy szót váltva, maga elé mosolyogva, szerelmeken. -... Ó, keskeny kisutcák, iskolakerti fák, ti bólongató gyöngyvirágok az ablakokban: ifjúság! ifjúság! Az emléketek még ma is megmegcsapja hidegülő szivemet s tiz esztendő óta csak olyankor tudok fölmelegedni, ha tireátok gondolok vissza. Ma még biztatgattok, integettek felém, az emlékek egyre falaik ködtakaróján át, de lesz idő egyszer, amikor csak álomnak fogj feltűnni, hogy én is ott botorkáltam valamikor ,a keskeny utcán, szószé-erint ugy, mint Topa Péter. Már ott voltak a kapu előtt, Kása's szólt s is?. 5 Ai te i?.