Magyarság, 1921. január (2. évfolyam, 1-24. szám)

1921-01-01 / 1. szám

1921. január 1, szombat Is?-. 5 A I te i?. Budapest, lí. évi. 1. (15.) szám F.lnfíyptí'-sii •ii>ak • Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. tz&nu. ] — * korona 70 korona Felelős SZerkeSZtő í MlLOTAY ISTVAf^ S S S S Ä» Félévre 140 korona Egy hóm... 5o korona V • / J . * ^ / , V Egy -szám ára 2 korona Megjelenik hétíő kivételével mindennap* Uj élet felé Irta: Milotay István Ha a magyar nemzet Szilvesz­ter éjszakáján tenger gondjai kö­zött virrasztva, múltat, jelent és jövendőt egybevetve, számadást akar csinálni róla, mit hozott neki az ó-esztendő, mit vitt el tőle s mit kívánjon magának az újra, — elmélkedhetik és válo­gathat eleget a kétség és remény kérdései és feleletei között. Ez a harmadik évforduló, mely nem­zeti és állami életének megszüki­­tett, megrablott határai közölt éri Harmadik éve, hogy egykor oly dús, virágzó portája, hatal­mas, gazdag úri házatája körös-, körül idegenek prédájává lett, egykor oly bőségesen terített asztala köré hiába várja elszakí­tott gyermekeit, a megmaradtak közül is százezreknek alig kerül kenyér, azoknak pedig, akik a regi fedél alól, mely idegenné lett számukra, hozzámenekülné­nek, melegedő-helyet se tud adni. Hogy meddig tart még ez így, — ki tudna rá feleletet adni? Az elmúlt esztendő úgy virradt fel ránk egy hatalmas, mindent magával ragadó nemzeti újjá­születés erőérzetével, azt hittük, nemcsak talpraszökkenünk tőle, de meg se állunk börtönünk határainál, mindent visszahódí­tunk, amit belső vagy külső el­lenségeink elvettek tőlünk, egy csapásra, a hősi nekirohanás len­dületével, amely csak a célt látja, Szerelem i. Odakint tavasz készült. A Long­­erdő felől két nap óta lágy szél fuj­­dogált a város félé. Topa Péter teológus az ablakban állt: a kalapját csinositgatta egy gyökérkefével. Közbc-közbe kitekin­tett a Bodrog felé s olyankor a ba­­juszkájába mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Aztán hátranézett, hol egy apró diák a cipőjét tisztogatta: — De glancoljon, mendur! — Olyan fényes lesz, Topa ur, felelte a mendikáns, — mint a tükör. Még a bajuszát is megpeder­­beti benne Topa ur. Topa eközben tiszta ingmellett il­lesztett a mellénye alá, felkapta a kájzert s felhúzta a cipőt, mialatt másodszor is maga elé mosolygott: — Szakáll ma kipukkad. Bizonyos, hogy Topa véres tervet forgatott magában. S ha kétszer is kijelentette, hogy Szakáll segédtanár ur ma kipukkad, .okvetlenül meg kellett pukkadnia a segédtanár ur­nák. Jókor délután volt még s fehér kis felhők sétáltak a márciusi égen. Olyan idő járt, amikor minden ko­molyabb ok nélkül szerelembe esik az,ember, különösen ha semmi dolga nincs. Topának pedig, miután tür­­[hefcöeír- lekollokvált -az -exegézisböl,. az akadályokkal szemben vak, vagy látva is megveti őket. Ha megpróbáltunk számot vetni vele, mi maradt meg az év végére ennek a nagy eltökélésnek hajtó erőiből, mit kamatoztak a ma­gyarság politikai, erkölcsi, szel­lemi vagy gazdasági megújho­dása javára, miben jelentkezik legkomolyabb, legmaradandóbb, legtöbbet ígérő eredménye ennek az uj honfoglalásnak s mit kell a nemzet számára felmutatni ezekből az eredményekből, hogy az uj esztendőbe fordulva is mindeneken túl ezekre szögezve szemét, — mi habozás nélkül arra a munkára mutatnánk, melynek fáradságáról, küzdelmeiről és si­kereiről a Magyarság mai száma hosszabb beszámolót közöl, tele gondolkozásra késztető, felfrissítő tanulságokkal. Ez a beszámoló az uj magyar társadalom munka­­műhelyeibe vezeti el az olvasót, a gazgasági, kereskedelmi és hitelélet uj szervezeteibe, a tár­sadalmi önsegély intézményeibe, melyek a napi politika jelszavain, a pártélet izgalmain és törek­vésein túl keresik a magyarság számára az élet és megmaradás lehetőségeit. Az elmúlt félszázad legnagyobb bűnét és mulasztását a magyar­ság azzal követte el, hogy a gaz­dasági és társadalmi szervezke­dés modern eszközeit, az egyre nehezebbé vált belső életverseny­ben eltolta magától s szinte min­den területen másoknak engedte át. A liberális politikai és gazda­igazán semmi dolgáé nem volt ez­úttal. S kikészít vényem gát Topa ur, oda­szólt a kisdiáknak: — A sétapálcát, mendur! IL A kapuban Kása teológus várta Topát. Kása is kájzerbe vágta magát s a bajuszkája úgy ki volt szurkolva, mint az aprószeg. A szemével intett Topának: ■— Mehetünk ? —■ Csakis — jelezte egy fejbólin­­tással Topa. S megindultak a keskeny utcán. Eleinte hallgattak, csak egyszer tör­tént, hogy Topa félszomorkodott: — A kontynál kicsit ágaskodik a hajam, mert friss nyírás. Pedig há­romszor is .megvizeztem s a kezem­mel is nyomogattam. A hajjal bizony bajok voltak már előbb is, sőt a Topa hajának kínos szerepe volt a közte és Szakáll Döme segédtanár közt felmerült féltékeny­ség! ügyben. Mert tudni kell, hogy Topa jó ideje ügyeskedett már akis Kovács Matild körül, amikor Szakáll is szemet vetett akisasszonyra. Topa akkortájt határozott előnyben volt még, — több lóimmal vezetett, mint ö fejezte ki magát, — de a segéd­­tanár mégis csak kibabrált vele. Történt, hogy Topának húshagyó­kedd táján nem. yoít pénze, a haja .viszont nagy volt s elhatározta eu-. ■nélfogva, hogy saját magát fogja meg; sági rendszer nem az által s nem kizárólag azáltal bosszulta meg magát rajtunk, hogy ezeket az eszközöket mindenki számára hozzáférhetőkké • és felhasználha­tókká tette, ennél is nagyobb hiba volt, hogy mi a társadalmi és gazdasági életküzdelem e sza­bad formáit nemltudtuk maguuk tartalommal kitölteni, nem tud­tuk a magunk emelkedésének és megerősödésének biztosíté­kaivá építeni. A magyarság ve­zető osztályai, olyan társadalmi rétegei is, melyek anyragi függet­lenségüket mindvégig megőrizték, fázva és idegenkedve fordultak el attól a feladattól, hogy részt­­vegyenék ebben a versenyben, az anyagilag letört, létalapjukat vesztett értelmiségi tömegek pedig a hivatalszobákba menekültek, hogy a bürokrácia taposó ural­mában végleg elveszítsék a sza­bad küzdelem nyers energiáit, szívósságát és vállalkozó szelle­mét. A háború és a két forrada­lom tanulságai, brutális megpró­báltatásai, a szégyenérzet, mely belső elesettségiink, gazdasági, politikai és társadalmi inleriori­­tásunk tapasztalatai nyomán oly erővel támadt fel bennünk, rá­­kényszeritette, rálökte a magyar értelmiségét arra az útra, melyet félszáz éven át szem elől tévesz­tett. Ez az értelmiség az élet, a nyomorúság szöges korbácsának súlya alatt kezdi feladni azt a régi világszemléletet, mely min­dent a kormánytól és az állam­tól várt s kezd ráeszmélni azokra a hatalmas erőkre, melyek azj autonom társadalmi és gazdaságii szervezkedésben rejlenek. Örömmel és megnyugvással, kell elkönyvelnünk azbkat az anyagi és erkölcsi eredményeket, melyeket ez a magyar épitő szer­vezkedés már eddig is elért s egy pillanatra sem szabad sem a szervezkedés vezető tényezőinek, sem az értelmiség legközvetle­nebbül érintett osztályainak meg­­állniok ebben a véréitékes ut­­törésben. Nyilvánvaló, hogy mimi­­az, ami ezen a téren s ezekkel a jelszavakkal történik, még tele van a kezdés és kisérlelezés hibáival, tele van tipikus magyar gyermekbetegségekkel, mely eke t nem lehet máról-holnapra levet­kezni, de ha még "oly keserves is ez a birkózás, már megindult s itt-ott felvillannak küzködésc­­ben a messze győzelem jelei. Még sok ebben a szervezke­désben az államra és kormányra számitgató gyöngeség, amely nio­­nopóliumos elbánásban keresi-a támasztékot, sok a hangos szó és a címerek mögött nem min­dig mintaszerű az erkölcsi vagy gazdasági szolidság. Az előbbi hibára mentség legyen az el­sőbbségnek és elhelyezkedeüség­­nek az a tömérdek előnye, me­lyet a másik fél az elmúlt ötven év alatt a maga javára megszer­zett s amellyel szemben az állam és a kormányzat segítsége nél­kül a kezdet elképzelhetetlen. A másik hibát megjavítja majd az idő, amely mindent megrostál s nyírni. Két tükör közé ült tehát, meg is nyírta magát, hátul azonban grádicsos maradt a feje. Ez még nem lett volna baj. A baj ott kez­dődött, hogy a szokatlan leiratko­zást maga Topa mesélte el fünek­­fának, Matild kisasszonyoknál sze­mélyesen humorizált el saját magán, amin jót nevettek, legjobban a se­gédtanár ur. Topa akkor még több lóhosszal vezetett, de nem sokáig. Mert alig pár nappal rá, mikor az iskolakerten át az állomásra kisérte ki a kisasszonyt és édesanyját (a kert főutja valóságos korzó volt ab­ban az időpontban), a bokrok mögül itt is, ott is egy sereg láthatatlan mendikáns kezdett utána kiabálni: — Ki nyírt meg, Topa? Kinyírt meg, Topa? . Éz már sok volt. A kisasszony lekapta a fejét s szót sem szólt az állomásig, Topa pedig úgy érezte, hogy sírva kellene fakadnia a düh és a szégyen miatt. Az állomásról kétségbeesve rohant haza, de ott aztán belefenyegetett a levegőbe: — Te tetted ezt, Szakáll! Ezért meghalsz, Szakáll! Személyes megtorlásra persze nem gondolhatott, mert teológus-ember­nek nem szabad párbajozni. Ahelyett ördögi terveken főzte a fejét. Most az­tán, ügy látszik, el is készült vele, hogy egyetlen gesztussal pozdorjává törje a segédtanár minden mahinációját. , . . ..Mentek-mentek a keskeny­­utcán. Kása -halkan fütyöre'szgetettv Topa meg mosolygott maga ek:, szomorkásán. — Hogy állsz most a lánnyal ? —• kérdezte hirtelen Kása. Topa vállat vont: — Szakáll erősen dolgozik, do még nem igen lehet fórban. S továbbmentek a keskeny utcán. S az ablakokból itt is, ott is kiha­jolt egy-egy csöpp kisasszony : eg;. ­­egy gyöngyvirágarc. Bólintottak a két teológusnak s a két teológus ud­variasan emelt kalapot.- — kézét csókolom, Annuska! Kezét csókolom, Piriké! Annuska és Piriké, összemosol}-* gott: — Tildáéknál néveste lesz máma. Topa és Kása pedig mendegélt ezalatt a keskeny utcán. Egy-egy szót váltva, maga elé mosolyogva, szerelmeken. ­... 0, keskeny kisritcák, iskola­kerti fák, ti bólongató gyöngyvirá­gok az ablakokban: ifjúság! ifjú­ság! Az emléketek még ma is meg­­megcsapja hidegülö szivemet s tiz esztendő óta csak olyankor tudok fölmelegedni, ha tireátok gondolok vissza. Ma még biztatgattok, inte­gettek felém, az emlékek egyre fa­jaik) ködtakaróján át, de lesz idő egyszer, amikor csak álomnak fogj feltűnni, hogy én is ott botorkáltam! valamikor ,a keskeny utcán, szószé-* rint ugyv mint Topa Péter. Már ott voltak a kapu előtt, Kása' • szólt s

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék