Magyarság, 1921. augusztus (2. évfolyam, 185-192. szám)

1921-08-23 / 185. szám

2 jára az ötven emberből álló ZSilip-ÖPSCg. « Pár perc múlva újabb jelentés: »Soós tábornok üdvözlő-táviratot ka­pott a Baja előtt bevonulásra váró Ki­­szely kormánybiztostól a bevonulás meg­kezdése előtt.« E27 negyedóra múlva újabb hír: »Pontban 12 órako átvettük Barcs fe­lett az impériumot« Szinte percenként uj és uj híradás Pécs alól is: »A bányászok küldöttsége ma délután három órára várta a csapatok bevonu­lását és nemzetiszinü zászló alatt vo­nult ki a bányatelep elé Soós altábor­nagy fogadására.« Alig valamivel később másik híradás: » A pécsi szerb kommunistahangú lapok ma már a teljes csalódás hang­­­ján írnak. »Elvégeztetett«! — írja az egyik vezércikkében s felszólítja a pro­letárokat, hogy menjen ki merre lát, mert jönnek Horthy »bandái«. Ez a kommunista düh utolsó kitörése. Teg­nap még heves ellenállásra tüzeltek ezek a lapok a »világot megváltó kom­munizmus« nevében... Valóságos láz fog el a sok egymás­után jövő hírre. Az utolsó pillanatig — nem tudom miért — magam is bizonyta­lannak éreztem a reményt. A sok balsors, a sok csalódás kishitűsége ez­­... És most minden jelentés valami új melegséget lop a szivemre . . . Mégis, mégis ... visszajön egy darab magyar föld és úgy érzem áhitattal kell rálépni — holnap... !!MS3!h­ank Kaposvár, aug. 21 (A Magyarság kiküldött tudósítójától) A vezérkar vonata reggel nyolckor indul. A koránkelő Kaposvárnak már nem reg­gel az idő, mikor az állomásra megyünk. Maga az állomás nesztelen, hangtalan. Pár álmos Utas, csomagokat cipelő kato­nák, ismerős tisztek, a vezérkar, a sajtó emberei és természetesen a vasutasok, ennyi az egész állomás. A vezérkar vonatán pár személykocsi, fapadok valamennyiben. A teherkocsikban vidám katonák dalolgatnak, az ajtókon zöldág, virág, mint valaha régen ... Hajh’ így megyünk Baranyába .. . Soós altábornagy nem jön a vonattal. Autón érkezik este Magyarszékre. Ugyan­ez a község a mi utunk végső állomása is mára ... Az állomásvendéglőt egy-kettőre tönkre reggeliztük s aztán rövidesen pár kato­nás »vezényszó: — Vigyázz! Beszállás! Mehet ! * Három vármegye sarkán halad a vonat Dombóvárnál. Somogy, Tolna, Baranya ölelkeznek a hármas határon. Aztán csen­desen fut délnek a vonat. Jobbról-balról lankás baranyai hegyoldalak, mezők, szán­tók sétálnak el mellettük. A hőségben megégett koronájú akácok bólogatnak. Az egyik hegyoldalon erdő zöldje ... Itt-ott dolgozó emberek a mezőn. A kis vonat gépje pöfög, zakatolnak a kerekek, üte­mesen mondják: Ba-ra-nyá-ba, Pécs-vá­­rd-ba . . • Magyarszék, aug. 21 (A Magyarság tudósitójától) :zők . .. Teljes katonás rend. A Dm perc alatt üres. A hatalmas már a szekereken van. Egy fö­­i kezünkbe nyomja a lakásutal­­mátis kocsin vagyunk. Hatal­­oshátu muraközi csikók visznek ülő porban be a községbe, ahol írnagy kedvesen szólítja a fiaiig rókát s közli a végső örömhírt: ma déli 12 órakor indulás. Ko­­..adelkezésre állnak. Pécs előtt le­­szállunk és gyalog veszünk részt a be­vonulásban, mely­­ este hat órakor tör-­ ténik. Valami végigrezeg bennünk . . . Hol­nap este az öttornyu városban diadalének zeng, magyar katonák lépte alatt dobban a föld . . . Látom a pécsi dóm négy tor­nyát és alázatos hittel telik meg lelkem: íme, az Úr elvette és visszaadta ne­künk . . . A magyarszéki házigazdám derék sváb, nagy boldogsággal beszélt — hibátlan magyarul, hogy itt is­ volt szerb megszál­lás. Mindössze két hétig és alig botoztak meg öt-hat embert — Jó , is lesz már Pécsre menni, — mondja az öreg nagy sóhajtással, aztán az égre nézve hozzáteszi: — Május óta nem volt eső . . . Két déli katona oszlatja el a feltörő el­­szomorodásomat. Jönnek vidáman, ra­gyogó arccal mondják: — Holnap ... Pécsett... Szigetvár a m­iénkt Magyarszék, aug. 21 (A Magyarság kiküldött tudósítójától) Délután térzene van a magyarszéki piacon. A falu apraja-nagyja ott van. A katonák Vidáman óvődnek az asszonynép fiataljával. A gyerekek hallatlan érdeklő­déssel nézik a bombardót és nehezen ér­tik meg, hogy fújhat egyetlen ember egy ilyen embertelen nagy trombitát. De úgy­­látszik a nagydobnak és a cintányérnak is sok híve van a magyarszéki fiatalság körében .. . Lent a téren Soós altábornagy tart megbeszélést szűkebb vezérkarával. Lovasok robognak, autó tülköl és hatal­mas porfelhőből virágos gépkocsi sza­kad ki. Az autóból Patacsi Dénes száll ki po­rosan, piszkosan. Arcán leírhatatlan bol­dog mosoly van. A kérdezősködök meg­rohanják, de nem tud beszélni az izga­lomról. Csak ennyit mond: —­ A felszabadult Szigetvárról jövök... A katonazene ünnepies széles tónusban kezd játszani. A fejekről lerepülnek a kalapok és halk zsolozsmává olvad a zene a dúdoló ajkakkal és halkan erősödve robbannak a levegőbe a Himnusz hatal­mas akkordjai: Megbünhődte már e nép a múltat s jövendőt.. . ... Megbünhődte . . . És az ének vé­gén magasba lóbálja a sapkáját egy katona. — Éljen a Nagynaagyország! — riad harsányan ezer torok kiáltása . . . Patacsi Dénes lassan beszélni kezdi a szigetvári ünnepet. A lap beszámol a megszállás utolsó és fölszabadulás első óráiról. A négyoldalas lapocska a­­legnépsze­rűbb olvasmány volt ma a be­vonulásra készülő faluban. A fölszabadult magyar­ság első leheletét érzi belőle az ember, amint Zrínyi várából jön az üdvözlet, az első Isten hozott­­a bevonulókn­ak, akik együtt sírtak a fölszabadultakkal. . . A magyarszéki este csendes. Tücsök­­cirpelés és kutyaugatás a hangulata. Font a Mecseken tüzek pislogása tör át az éjszakán. . . Ma még a remény tüze, holnap az örömünnepé. . . Kísé­rt­etek Holdallan az éj, de csillagseregek Millióm gyöngyszeme ránk lepereg, S kísérleti halk zene szól. Sötéten az erdő lesz hányva lapul, Sirámlik a park is virágtalanul, Láng lobban a bokrok alól. Mi két­­en az éjben kísérteni járunk, Egekre vetődik álombéli árnyunk, Mint a bolygó fény, tünedezünk. De puha karod ill a szivem alatt Remeg — és hallom riadó szavadat: Mintha valaki jönne velünk ... Valaki mögöttünk kísérteti gyásszal Andalog, az éjét beszedve sírással, Mint koporsót szoktak ezü­sttel. Ki bolyong az árnyak árnyaként velünk ? A múltúnk az, drága, meghalt életünk, Ne tekints vissza, ne űzd el! És zug az örök gyász a fák tele lombján. És tántorog az Éj fenn az egek dombján, Utján hulló csillag a fáklya. Mi halk suhanással, roppant denevérek, Siklunk suta habján a sír­ sötétnek, S lelkünket az éjszaka vágja. Suhanunk, rohanunk, enyészetes árnyak, Lobogó gyászként ragadjuk uszálynak Követő árnyunkat, a múltat. Ha majd koronáját emeli a Hold : Kísértő szellemünk az éjbe sikolt — És szárnyaink a porba lehullanak. Oláh Gábor Trambolin Három leány feküdt a napon, a strandfürdő homokjában. Trikós tes­tük leányos keménységében is szinte szétmállott a forróságban és lusta­ságból nem festői pózokban feküd­tek. A testük szívta magába a nap sugaru­t és a három közül egy — a legerősebb testű, már nem is egészen fiatal leány — mesélt nekik. — Nagyszerű fiú volt... kedves, szellemes, igen tehetséges. Ötvenezer koronát is fizettek egy képéért, az állami díjat évekig ő nyerte, nagy jövőt jósolt neki mindenki és én még sem mertem komolyan venni. Az udvarlása nem is tartott soká, talán egy, hétig. Azután szerelmet vallott. Én azt mondtam neki, hogy ne bolondozzon, én nem lehetek a felesége, mert nem tartom a házas­­életre érettnek és voltaképpen nem is,szeretem. Erre ő fogta magát és beállított a szüleimhez. »Igen, vagy nem ?« Csak ennyit mondott, persze, hamarosan megkapta a választ. De nem sértődött meg, ott maradt mel­lettem, tovább kérlelt és azzal fe­nyegetett meg, hogy ha nem me­ggyek hozzá, feleségül veszi a szere­tőjét. — Hát volt neki ? — Ugyan, melyiknek nincs! • — No és ? . — Megint elutasítottam. Most már gorombán. Végleg. — És­ ő? ~­ Két hét múlva feleségül vette a modellszeretőjét. Erre csend lett egy darabig. Mind a hárman gondolkodtak. Nincs hálásabb téma a leányok és általá­ban az asszonyok számára a házas­ságnál. Hónapovig el tudnak rá­gódni egy-egy eseten, soha sem un­ják meg és a legidegenebb ember szívügye úgy fel tudja melegíteni őket, mintha saját magukról volna ,876. Azután néhány perc múlva meg­szólalt a második. — Hozzá­­ kellett volna menned. Komolyan kellett volna venned. Szegény, téged igazán szeretett, ha ilyet meg tudott tenni. Bosszúból ■házasodni, tudjátok ti, mi az? Nem is bosszú, hanem elkeseredés, bánat. Amiben olyan keservesen csalódott, ami a legszentebb volt neki, azt így gyalázta, alacsonyította le. Az ideál helyett a szerető. A szent, tiszta, családi élet helyett a ledér erköl­­csök glorifikálása­. Nem tudott el­érni téged, az egyetlent, hát magá­hoz emelte az első akárkit. Hozzá kellett volna menned, mert ez az igazi szerelem volt és akit igazán szeret a férfi, azt boldoggá is teszi. Ez a festő karakter volt, egyéniség, férj­nek, apának való. Tragédiát csinált a boldogságból, mert azt csinálta és ezzel örökre elejét vette minden más lehetőségnek. Neki nem kellett más nő, senki más a többi millióból. Ő lezárta az életének, a szép életének, álmainak, vágyainak aktáit. Elvette a szeretőjét, ami jó volt neki pi­szoknak, témának, de épp ezért csak eszköz volt, tárgy, darab, mint a paletta vagy ecset. Nem vetted komolyan. Azért követett el oly őrültséget, hogy most már komo­lyan kellett venned. A legszomorúbb bosszú, a legsoványabb elégtétel volt ez. Megint csend volt. Hallgattak. Nézték a kék vizet, szemlélték a kék eget. Gondolkoztak. Azután az első könnyű sóhajtá­s­­sal, mondotta: — Lehet. A harmadik leány erre gyors moz­dulattal ült fel a homokban. — Nincs igazad. Jól tetted, hogy nem vetted­ komolyan. Hogy nem mentél hozzá. Ez nem is férfi, hanem pojáca, rossz színész, aki a legkomo­lyabb dolgokban is ágál. Te, vagy a babája, ez neki mindegy volt, no hiszen, szép, igazi, egyetlen, örök szerelem lehetett benne! G­yorsan fölforrt, el akart érni és mert ez nem sikerült, szerzett egy másikat. Neki nem te kellettél, neki csak egy nő kellett, mennél alacsonyabb rangú, mert annál hatásosabb volt a póza, a gesztusa, a grimaszul Nem tudott elérni téged, rögtön, le is mondott rólad, eszébe sem­ jutott küzdeni, várni, kikövetelni, meghódí­tani, megszöktetni. Te nem, hát , a másik. Gyerünk. Bocsássátok meg, egyszer éjjel megláttam, hogyan is­merkednek az utcán a férfiak a rossz nőkkel. Sétálnak, szemlélődnek, el­mennek egymás mellett és megal­­kusznak. Ha az egyik nem felel meg, hát épp olyan jó a másik. Ezt tette a "te szerelmesed is. Nem epedt el, nem lett öngyilkos, hanem csinált egy vidám befejezést az egésznek. MAGYARSAG 1921 augusztus 23. kedd Az első mai orász lap a felszava­lási sűrűsésről Nemzetiszinti keretben jelent meg az első magyar lap, mely a felszabadult te­rületen készült. Szigetvárról hozták el az ott megjelenő •» Új Délsomogy« című lap vasárnapi számát. Az első újság, mely a szerb rabság után magyar érzést hirdetett nyíltan, szabadon. A megszállás utolsó áról Szigetvár, aug. 21 (A Magyarság tudósítójától) Csütörtökről péntekre virradó éjszakai már szüntelenül dübörögtek a társzeke­rek át a városon az állomásra, ahol lá­zasan tartott a berakodás. Az utcái csen­­­desek, kihaltak voltak, mert a szerbek 25 botot ígértek mindenkinek, aki 8 óra után az utcára merészkedik. Pénteken még lázasabb volt a költözködés. Vonat­­vonat után vitte a zsákmányt. A város rendkívül ideges volt. A régóta meg­szervezett polgárőrség várta a fegy­vere­ket, a kíváncsiak százai lepték el az utcákat. Délután jött a telefonértesítés, hogy a közigazgatás átvehető. Farkas Gyula ny. t. főbíró Gopics István szerb szolgabírótól átvette hivatalát. Közben a postát is átvették, megszűnt a szerb cen­zúra. Mindez futótűzként terjedt szét a városban. Most, boldogság minden arcon. Péntekről szombat virradóra eltűnt a szerb határrendőrség is és már fel-fel­­tűnt az első nemzeti szinű kokárda. Szombaton reggel a misén már nyíltan ismertették az egyházi szónokok a fo­gadtatás részleteit. Dél felé Wag­ner Béla csendőrszázados vezetése alatt megjelent egy húsz tagból álló csendőrszakasz és felállott az oroszlán előtt. A századost a Zrínyi-szobor előtt Bencze Ernő katolikus lelkész üdvö­zölte, utána felharsant a Himnusz és a tömeg­ izgatott örömmel várta a további eseményeket. Ezalatt Perczel főszólgabiró a községházán hazafias üdvözlések után megkezdte működését.

Next