Magyarság, 1921. szeptember (2. évfolyam, 194-217. szám)

1921-09-02 / 194. szám

2 rátságos tárgyalások útján rendezze. Az aide memoirban a magyar kormány azt az állítást kockáztatja meg, hogy ő mindig a legeslegnayobb előzékenységet tanúsította a mi kívánságainkkal szemben és azt a szemrehányást teszi nekünk, hogy mi az állandóan bővülő magyar javaslatokkal szemben sohasem állítottunk konkrét ellenjavaslatot. A magya kormány ezért él azzal a joggal, hogy Nyugatmagyarország egyes részeinek visszatartásával maga szerezzen biztosítékot a magyar államjavak teljes megváltásáért. Végül bejelenti a magyar kormány, hogy a második zónára vonatkozólag újabb javaslatot fog tenni. Az elmondottak alapján indíttatva érzi magát, hogy most, miután egész Nyugatmagyarországot katonailag teljesen kiürítette, ideiglenesen felfüggessze a kiürítését egy második, Magyarország részéről önkényesen megállapított zónának, az úgynevezett csendőrségi határnak. A magyar kormány megkockáztatja továbbá, hogy összefüggést állapítson meg Nyugatmagyarországnak általa végrehajtandó kiürítése és a jugoszláv királyság által Magyarország déli részén megszállva tartott területnek állítólag még végre nem hajtott kiürítése között. Mindezek után kijelenti a magyar kormány, hogy a lehetőség határán belül megtette a hivatalos intézkedéseket mindama külön akciók ellen, amelyeket felelőtlen elemek folytatnak. A pénzügyi gyminett és Buranya kürrítése Nem mulasztottam el, hogy az itteni magyar követet ne tájékoztassam haladéktalanul és minden kétséget kizáró módon az osztrák kormánynak megingathatatlan álláspontjáról. Utaltam arra, hogy a magyar kormány javaslatai nem jelentenek egyebet, mint hogy Ausztriának szuggerálják a lemondást akár a szerződésekben neki ítélt egész területről, akár annak lényeges részeiről. Emlékeztettem továbbá a magyar kormányt arra, hogy mind a mostani, mind a korábbi osztrák kormány mindig szigorúan ragaszkodott ugyan a nagyköveti, értekezlet ismételt határozataihoz, de minden egyes alkalommal kifejezésre juttatta azt a készségét, hogy a békeszerződésekben megvont keretek között a magyar kormánynak a határok tekintetében támasztott kívánságait lehetőleg figyelembe veszi. Közöltem azonban a magyar kormánnyal azt is, hogy az osztrák kormány a legnagyobb csodálkozással kénytelen azt hallani, hogy a magyar kormány az Ausztriának ítélt terület egyes részeit önhatalmúlag zálogul akarja visszatartani olyan pénzügyi igényeinek a biztosítására, amelyek jogosságamég egyáltalán nincs kimutatva. Nyugatmagyarország átadása sem a békeszerződésekben, sem a nagyköveti értekezlet határozataiban nincs függővé téve ilyen kártalanítási igények előzetes teljesítésétől. A magyar kormány nem jogosult arra, hogy a kérdéses területet két zónára ossza és e zónák egyikének az átadását megtagadta. Nem hagytam kétségben a magyar kormányt arról sem, hogy az osztrák kormány ezekben az igényekben, amelyeket maga a magyar kormány sem érvényesített eddig soha, csupán arra irányuló kísérletet láthat, hogy Magyarország ürügyet találjon, hogy még a legutolsó órában kivonja magát vállalt kötelezettségeinek teljesítése alól. Épp úgy viszoautasítottam azt, hogy összefüggést ismerjek el Nyugatmagyarországnak átadása és a jugoszláv királyság által megszállva tartott délinagyarországi részek kiürítése között, amihez nekünk semmi közünk. Végül felelőssé tettem a magyar kormányt azokért az eseményekért, amelyek minket oly fájdalmasan érintenek és mindazokért a következményekért, amelyek ezekből esetleg előállanak és fenntartottam az osztrák kormány számára a jogot, hogy az ebből származó igényeit érvényesítse. A képviselőinkre bízott lépés megtételéről a tegnapi napig csupán budapesti követünktől kaptam jelentést. Időközben azonban már érkezett egy közlés Paksból, amely számot vet a mi igényeinkkel és amelyet fejtegetéseim végén fogok ismertetni. KISOi&JOCO jelentése Knobleh budapesti követ jelentése szerint a magyar miniszterelnök kétségbevonja, hogy reguláris magyar csapatok résztvettek volna a kiürített zónában kifejtett ellenállásban és biztosít arról, hogy a magyar kormány mindent megtett, hogy megakadályozza a gyanús elemek Nyugatmagyarországra való utazását. A magyar kormánynak magának áll leginkább érdekében, hogy ne történjenek zavargások. A magyar kormány az augusztus 28-iki események terhét felelőtlen elemekre hárítja. Ezzel szemben csak azt hangoztathattam, hogy éppen a legutóbbi időben ismételten alkalmam nyitott arra, hogy a magyar kormányt úgy itteni követe, mint a mi bécsi követünk útján figyelmeztessem arra, hogy Nyugatmagyarországon bandák alakulása fenyeget és hogy sürgős segítséget kérjek ez ellen. Valamennyi előterjesztésemre mindannyiszor megnyugtató biztosítást nyertem. Ha tehát a magyar kormány elmulasztotta azt, hogy az incidensek megelőzésére megtegye a szükséges intézkedéseket, akkor ebből csak a következő dilemma származhatik: kétkednünk kell a magyar kormánynak vagy az előrelátásában és jóakaratában, vagy pedig abban a képességében,hogy jóakaratának érvényt szerezzen. A IS&orn®Efi Bizottság a katonai megszállás ellen Ami a nyugatmagyarországi további fejleményeket már most illeti, mihelyt tudomást szereztem arról, hogy a nyugatmagyarországi tartományfőnök a tábornoki bizottság meghívására Nagymartonba ment, telefonon megbíztam őt, hogy az általunk megszállt rrezok igazgatását már most vegye erélyesen a kezébe, gondoskodjék a vasúti, a távhőés a telefonforgalomról, végül tartóztassa le mindazokat az egyéneket, akik a rendet és a nyugalmat zavarják és mindazokat a tisztviselőket, akik szolgálatukat teljesíteni vonakodnak, és egyelőre szállíttassa őket át a régi osztrák határon. Mint a bizottság tagjai egy augusztus30-iki hivatalos közlésből tudják, a soproni szövet stiff, ozi tábornoki bizottság azt a határozatot hozta, hogy nem Ausztriának a dolga, hogy Nyugatmagyarországot katonailag megszállja. Ausztriának meg kell várnia, amíg Magyarország eleget tesz kötelezettségeinek és amíg a tábornoki bizottság abban a helyzetben lesz, hogy az országrészt átadhatja Ausztriának. Ebből az alkalomból figyelmeztettem a tábornoki bizottságot arra, hogy az osztrák kormány a nagyhatalmak határozataiban bizakodva, eltekintett attól, hogy fegyüres erőt veyen igénybe, az antant részéről békésnek jelzett birtokbavételhez és nem mulasztottam el, hogy a tábornoki bizottságot figyelmeztessem a maga felelősségének nagyságára. Franciaország, Nagybritannnia és Olaszország bécsi képviselői kedden délután megjelentek nálam és spontán közölték velem, hogy nézetük szerint Ausztriának ragaszkodnia kell pontosan az átadási egyezmény határozataihoz és a szövetségesközi tábornoki bizottság utasításaihoz. A nagyköveti értekezlet döntése közvetlenül küszöbön áll. Ausztriának meg kell óvnia továbbrais eddigi okos és ■ elővigyázó magatartását és kerülnie kell mindazt, ami alkalmas arra, hogy veszélyeztesse az ő mostani helyzetét, amely Magyarország magatartására való tekintettel rendkívül kedvező. A kormány nevében köszönetet mondtam a hatalmak képviselőinek legjobb akarattól vezetett tanácsaikért. Augusztus 20-án az itteni magyar követ is megjelent nálam és kormánya nevében sajnálkozását fejezte ki a nyugatmagyarországi események felett. Válaszomban a magyar kormányt tettem felelőssé az eseményekért és az azokból eredő következményekért. * Az infiliis ellenese a Katonai akétól Uraim! Ha felvetjük a kérdést, mikéép volt lehetséges, hogy olyan események történhessenek, aminek az elmúlt vasárnap történtek, akkor azt kell mondanunk, hogy a megfelelő karhatalom hiánya volt az, ami a soproni bizottságot képtelenné tette annak biztosítására, hogy Magyarország az országrészt átadja az ántántnak. Mind a mostani, mind a korábbi osztrák kormány ismételten lépéseket tett abban az irányban, hogy az ántánt kellő karhatalmat bocsásson rendelkezésre, azonban eredmény nélkül — nyilván a magyar kormánynak Párisban nyújtott értesítései következtében. A nagyköveti értekezlet július 6-án jegyzéket intézett a párisi osztrák következő, amely a következőket tartalmazza: Van szerencsém tudomására hozni, hogy amidőn a nagyköveti értekezlet az átadás feltételeit megállapította, megtett minden szükséges intézkedést arra, hogy a rend fenntartását biztosítsa. Ha nem vette tervbe azt, hogy szövetséges -cssontokat küldjön Nyugatmagyarországra, akkor ez azért történt, mert a hatalmak magyarországi képviselőivel egyetértésben azon a nézeten volt, hogy azok a szövetséges tisztek, akik megbízást nyertek a terület átadásának ellenőrzésére, elégségesek ahhoz, hogy meggátoljanak minden olyan kísérletet,amely a szerződés végrehajtásának meghiúsítására irányulna. Másrészt a nagyköveti értekezletnek nem volt semmi oka arra a feltevésre, hogy a magyar kormány nem fog mindent megtenni, hogy engedelmességre szorítson mindenkit, aki esetleg erőszakosan akarná megakadályozni, hogy kötelezettségeinek megfeleljen. A nagyköveti értekezlet nem mulasztotta el, hogy a magyar kormány figyelmét fel ne hívja arra a súlyos felelősségre, amely rája hárulna abban az esetben, ha ez a feltevés nem állna meg. Mi nem engedtük magukat elriasztani és ezért július 8-án, újból kértem, hogyha nem is az egész területre, de legalább Sopron városába karhatalmat küldjenenk ki. Késznek nyilatkoztunk arra is, hogy ezt a karhatalmat minden körülmények között magunk rendelkezésre bocsátjuk. De ezt az ajánlatunkat sem fogadták el. Párisi követünk a legutóbbi napokban is újból azt a választ kapta, hogy ki van zárva minden katonai akció. Annak megítélése, minő végrehajtási eszközök szükségesek a szerződés kiviteléhez és a rend fenntartásához, a katonai tábornoki bizottságra tartozik, amely szuverén jogokkal bír. Ilyen körülményekközött éppen a csendőrök bevonulása alkalmával lejátszódott események után, felelősségemnek és kötelességemnek teljes tudatában hangsúlyoznom kell most, hogy szerencsének tartom, hogy mi pontosan ragaszkodtunk az országrész megszállásánál számunkra megszabott előírásokhoz és hogy nem vonultunk fel katonasággal, mert eltekintve attól, hogy ebben az esetben az antant akarata ellenére cselekedtünk volna, ma az előkészített ellenállásra és a Nyugatmagyarországon még most is tartózkodó magyar katonai erőkre való tekintettel kétségtelenül több száz emberünk elvesztését siratnánk és én nem tudom, hogy a több, mint négy évig tartó háború szenvedései után az, mi népünk ezt az áldozatot is magára vette volna. Hangoztatom, hogy nekünk nincs más fegyverünk, mint a mi A zöldszemű bacillus! Rostos Ödönt rövid négyesztendős Boldog házaséletük alatt már a harmadik kisbabával lepte meg a felesége. Meglepte, hgy kell mondani, mert Rostos, aki polgári foglalkozásában jómódú könyvkereskedő volt, írók és bolondos mulatós emberek barátja, meglehetősen zajos legénykorszaka után azzal a lesújtó előérzettel lépett be harmincéves korában a házasság szentélyébe, hogy hajh-hajh, neki már sohsem lesz gyereke. Ahhoz ő már túlságosan sokat tivornyázott. Meg aztán már nem is olyan egészséges, mint kellene. Éjszakánként köhög. Ki tudja, talán nem is volnaszabad megnősülnie s szinte bántotta a lelkifurdalás, hogy mégis feleségül meri venni azt a bájos, szőke leányt, akit csak úgy, emlegetett magában, de napjában legalább százszor, hogy: — Micsoda lányi Tyhü, micsoda lány! És már törülgette is utána a homlokát, amelyen a borzasztó szerelemtől ilyenkor majdhogy ki nem ütött a verejték. Ily előzmények után már maga az is váratlan jelenség volt az újdonsült férj szemében, hogy, teszem azt, a mezeshetek alatt nem vett rajta erőt valami komolyabb betegség. Ellenkezőleg. A szép menyecske alaposan... fölpezsditette benne, a vért, amelyről ő maga már azt hitte, hogy régen megaludt benne s a képzelt beteg hovatovább úgy szokta magát érezni, mint valami szénsavval telitett nagy szódavizes palack. Mindamellett, amikor Ilonka első ízben újságolta el, neki pironkodó örömmel azt a bizonyos titkot, amelynél édesebb igazán nincs a szerelemben, hát a derék könyvkereskedő majdnem meghökkent. — Hogyhogy? Hát mégis? És az apaság érzése olyan boldogsággal töltötte el, aminőről idáig nem is álmodott. A második pici Rostásnál már természetesnek tartotta azt a semmi mással nem pótolható családi örömet és akkor volt legbüszkébb, ha azt kérdezte valamelyik ismerőse tőle a boltban, hogy: — Ka, kedves Rostos, úr, hát van-e már család? Van bizony, édes uram! Még pedig három év alatt kettő — és ahogy végignézett a kérdezőn, olyan fensőbbség volt a tekintetében, mintha mások háza fölött egyáltalában nem is szokott volna kelepélni a gólya. Vagy, ha kelepél is, de nem úgy, mint őnáluk. A fák azonban s köztük a boldogság fái, nem nőnek az égig. Rostos könyvkereskedésébe , bejáratos volt többek közt egy villogó szemű, fiatalabb író, aki mást nem tett, mint neki folyton a könyvkiadókat szidta, feleségének pedig (mert az asszony nem egyszer megfordult az üzletben a skót picivel) a nőket ócsárolta. És Rabócz (ez volt a villogó szemű neve) jól számított: addig szidta Rostosnak a könyvkiadókat, amíg végre is megfogta vele a boltost, aki alkalmasint a kiadói kar becsületéért vállalkozott rá, hogy kiadja a rossznyelvű Rabócznak akkor elkészült, első regényét. Mégpedig ugyancsak a kiadói kar becsületéért, aránylag elég tisztességes irói tiszteletdíjért. — Ké, ez megvágott, — mondta odafönt ebédnél az asszonynak a könyvkereskedő. — Kerek tízezer koronát vett ki a zsebemből. Ilonka rábólintott. — Solise sajnáld tőle. Ki tudja, milyen jó üzletet csináltál vele. Érdekes fiú. Érdekes fiú. — Rostosnak épp egy fél, petrezselymes új burgonya volt a szájában, és kis híja, hogy a torkán nem akadt erre a szóra, amely most egyszeriben az eshetőségek szörnyű távlatát nyitotta meg előtte. — Hogy-hogy, hát az ő felesége számára még vannak érdekes férfiak? És, mivel neki esett a feje lágyára, tüstént tovább kombinált. Ő előtte Rabócz folyton a kiadókat szidta és lám, ezzel az örökös ócsárlással elérte nála, hogy most kiadja a regényét. Xose, a feleségének pedig, mint azt saját fülével nem egyszer hallotta, mindig az asszonyokat szidta. Várjon mit ért el annál? Hm, hátha az asszony is így-úgy beleesett Kabócznak a vermébe, mint ő? Mert ha egy asszony azt mondja a Kabóczra, hogy: — Érdekes fiú, — akkor ez éppen annyi,, mintha én azt mondom: I — Kabócz, kiadom a regényét! —, vagyis vállalom vele a rizikót. Hm. Csakhogy, ha az asszony vállal rizikót eg£ ifjú regényíróval, az mintha veszedelmesebb dolog volna kicsikát, így mondta, hogy: kicsikát. nem: kicsikét, hanem: kicsikát. Jeléül annak, hogy a gyanú mindamellett még nem volt valami komoly benne. . Csakhogy a derék könyvkereskedő még nem ismerte a zöldszemű szörnyeteget. Nem is álmodta még, hogy az egykiirthatatlan bacillus, amely ellen még semmiféle tudomány sem talált szérumot. Ilonkát általában épp oly kedves és szeretetreméltó hitvesének találta, mint azelőtt, s talán már az egész, ártatlan megjegyzést is elfelejtette volna, ha egyszer csak harmadszor is nem kezd kelepelni háza fölött a gólya. Ekkor, mint valami varázsütésre, újra feltámadt benne a féltékenység bacillusa. — Borzasztó! Hátha, csakugyan megcsalt? Rabócznak ezalatt megjelent könyvalakban a regénye, amely a benne levő torz szélsőségeknél fogva meglehetősen nagy port vert föl, úgy, hogy aránylag rövid idő alatt három kiadást kellett belőle piacra dobni. Kabócz egyszeriben ismert nevű alak MAGYARSAG 1921 szeptember 2. péntek