Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-01 / 1. szám

*922 január 1, vasárnap ára 3 korona Budapest, ifi, évf. 1. (309.) szárq Előfizetési árak: Egész ivrc «10 korona Negyedévre 170 korona Félévre „ «10 korona Egy bóra... 60 korona Egyes szám éra 6 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség s VII, kerület, Miksa-utca s. szám, Telelőn: József Ö8-U0, Józsel 68-91. - Kiadóhivatal* VII. kerület, Miksa-utea 8. Telelőn: Józie! 08-92* Megjelenik hétló kivételével mindennap. A vagyonos osztály Kötelessége Időszerű újévi elmélkedés irta: Apponyi Albert gróf Ezt a cikket, melyet most némi módosítással közlök, már ez év tavaszán írtam meg, de akkor visszatartottam, részint mert attól tartottam, hogy inkább izgató, mint az ügyet előmozdító hatása lesz, részint pedig azért, mert sa­ját viszonyaim növekedő bizony­talansága nem engedte, hogy va­lóra váltsam azt, ami szemé­lyemre vonatkozik. Ezeknek a tekinteteknek elseje most elesik, mert a kérdés a külföldi és bel­földi legilletékesebb tényezők ál­tal a fórumra hozatott; a máso­dikon pedig tulteszem magamat. Nagyon komoly az a figyel­meztetés, amelyet Magyarország tehetős osztályának egyrészéhez a pápa őszentsége képviselője és az ántánt-missziók intéztek, midőn szemére lobbantották, hogy az ő bőkezűsége nem tart lépést az idegen segítséggel, mely nyo­morunknak minden ágát fölke­resi. Nagyon komoly az a kom­mentár, melyet Huszár Károly t. képviselőtársam, akit az általa kezdeményezett nagystílű akció erre különösen feljogosít, amaz idegen figyelmeztetéshez fűz. De nagyon komolyak főleg a nép­jóléti miniszter urn-k megálla­­pitásai, amelyek azt a viszont­­figyelmeztetést tartalmazzák, hogy az ántánt-halalmakna^ velünk szemben folytatott eljárása nyo­morúságunknak egyik főforrása, Vad galopban 1. Nagyapám még viglegény volt, Asszony, bor és sok vigasság — Ét sok jóföld, amért Ót is lie-oda hívogassák. A sírba is bat tó vitte, Három prépost elkísérte, Hét batárba oem egy dáma JNem egy könnyet sirt el érte. 2. Az apám már gyalog járt-kelt, Földjéből az — eget kapta, Annyi bajjal, ócska jajjal Mit is nézett annyit rajta? Mire csendbe kíkisértük, Se pap, se nép, se beszédek,.. Néhány fácska borult össze És egy aj sir visszanézett, 3. a.. Se föld, se ég. Se borocska És se asszony, se vigasság — Öröm bánat, harc, vagy béke És se gázáig, se igazság. Ki fog lassan megfordulni, Csendes könnye iog-e hullni, Ha velem egy nyiitt asztaltól Vad galopban — A székem fog elindulni, MfklósJenS hogy tehát, minden hálánk mel­leit, amellyel az ő társadalmuk segitöakcióit honoráljuk és en­nek folytán e társadalmi ténye­zők erkölcsi jogosultságát is elis­merjük, hogy nekünk szemrehá­nyásokat tegyenek, hivatalos kö­zegeiknek ezt a jogosultságát csak a segitőakcióban való jóságos egyéni közreműködésük címén látjuk hasonló világosság­gal, de ha kormányaik képvise­letében beszélnek, kevésbé tudjuk azt felfogni. De bármint legyen ez, a szo­morú, a megdöbbentő tény el­ismerése elől nem lehet kitérni, hogy a magyar társadalom va­gyonos része, tisztelet a kivéte­leknek, nem eléggé törődik az őt környező tömegnyomorral. És az is megdönthetetlen igazság, hogy nem bizhatjuk magunkat a külföld nagylelkűségére, nem sülyedhetünk nemzetközi koldu­sok színvonalára a mi bajaink orvoslása végeit. Az a külföldi segítség, amelyet ismételten há­lásan nyugtázva, amelyet még jó ideig nem nélkülözhetünk, csak kiegészítése lehet saját erőfeszíté­sünknek és annál bővebben fog folyni, minél intenzivebb ez az erőfeszítés. De hát honnan vegyük az erőt, amelyet megfeszítenünk kellene, mikor mindnyájan meg vagyunk sebezve a viszonyok mostohasága — és meg va­gyunk — és mindinkább le­szünk — terhelve a tőlünk kö­vetelt súlyos adóbeli áldozatok által? Honnan? a nagyobb ön­megtagadás forrásaiból. Éz a társadalom, mindama ne-Vadvirág Irta: Színi Gyűld (UtíuiEjomSs tilos) 1. A szerelem nem ismer választó­­falakat. A rab zubbonya alatt épp úgy dobog a szív, mint a rendőr ködmene alatt. A szerelem csodála­tos érzelem, még a bűnt is meg­bocsátja. Karó Imre, Szeged városi rendőr, feszes hapták-állásban vette át Su­gár Amált, hogy Szegedről Hód­mezővásárhelyre toloncolja. Komo­lyan, hivatalosan, mintha az állam egész tekintélye benne testesülne meg, kisérte a toloncnőt a vasúthoz. Beültek a rabszállitó kocsiba, de előbb át kellett hal adni ok a pálya­ház udvarán emberek közt. Árnál lesütött szemmel lépdelt, de daco­san, meg vetőn tekintett vissza egy­­egy férfira, aki kíváncsin pillantott a fejkendőse alá. Mikor benn ültek a rabok kupé­jában, Karó Imre először vette szem ügyre Amált. A leány fttött­­kopott csavargóruhája neme» idomo­kat rejtett. A mélyen lehúzott fej­kendője alól sötét szeme villogott elő, de valami makacs könnyfelhö eltompitotta a fényét. Imre elfordította a fejét, mert az hézségek dacára, nagy összegeket fordít luxus-kiadásokra; ez a társadalom táncol, mulat, ünne­pélyeket rendez, csakúgy, mint rendes időkben. Különböző szá­zadokban és országokban gyakran észlelt jelenség az, hogy a köz-t érő csapások fokozott élvezet­vágyat váltanak ki azokból, akik­nek módjukban áll azt kielégí­teni; Bocaccio dekameronja hall­hatatlanná tette a florenzi finom társaságnak ilyetén reagálását a dühöngő pestis rémes benyomásai ellen. Van ennek a jelenségnek lélektani alapja, mely azonban az ösztönös élet országába tar­tozik és nem kell, hogy rajiunk uralkodjék, A világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy minden vi­dámságot száműzzünk, minden szórakozásról, minden mulatság­ról lemondjunk; ezzel ismét ferde irányba kerülnénk. Mert, nemze­tünk súlyos bajaival szemben, nem a kesergés, nem a gyászolás a fontos, hanem az energia fokozása, amellyel azokat le­győzzük, hazánkat újból fölépiljök. Éz az energia pedig nem fejlőd­hetik a vigasztalan busongás lég­körében; ehhez lelki egyensúly szükséges, amely ismét az öröm­nek, a vidámságnak bizonyos vegyülékét kívánja. Különösen ifjúságunk egészséges fejlődését a korának megfelelő szórakozások bizonyos mértéke nélkül nehezen tudom elképzelni. Ezek élvezésé­nek lehetőségét általánossá tenni, egyik lényeges szociális felada­tunk. Legyen tehát szórakozás, legyen mulatság; de legyen ke­vesell!) és legyen olcsóbb, azaz kevesebb étel-, ital- és toilette­­luxussal ellátott, mint amilyen akkor lehetett, amikor kevesebb nyomor várt áldozatkészségünk enyhitő segítségére. Amit ezen a módon abból megtakaríthatunk, amit, csupán • saját teljesítő képességünket te­kintve, magunknak megengedhet­nénk, az elég jelentékeny össze­get képvisel és elég széles alapot nyújt egy nagymérvű segitőak­cióra, mellyel a vagyonos osz­tályok egy reájok nehezedő, er­kölcsi kötelességnek, minden való­ban becses kulíur-igény feláldo­zása nélkül, felelhetnének .meg. Ez természetesen bizonyos szer­vezést, bizonyos összebeszélést igényelne; melynek keretei sze­rintem részint a Huszár-akcióban, részint a polgármester akciójá­ban már megvannak és csupán csatlakozás utján való kibővü­lést igényelnek. Idei rom, hogy az előbb jelzett számtani műveletet a magam esetében végrehajtva, minő ered­ményre jutoltam és mire hatá­roztam el magamat; ideirom, bar nem szívesen dicsekszem azzal az igen kevés jóval, amit tehetek; ideírom, mert ma a példa­adás fontosabb a szerénykedés­nél és mert gondolatomat csak igy világíthatom meg teljesen, egyszersmind pedig számtani támpontot is nyerek a várható eredmény megközelítő megálla­pítására. Viszonyaimat mérlegelve úgy találom, hogy 100000 koro­nái áldozhatok ebben az esztendő­ben, amiből 25—25 ezeret kívá­nok a rokkantak fölsegélyezé­sére, a diák-segélyezési akcióra, államra gondolt, amelynek tekin­télyét képviseli. Kinézett az ablakon a végtelen rónára. Felszántott és ugaros földtáblák futottak el előtte sugarasan, amint ott ült a kupé sarkában. Aztán elunta a kifelé való nézést és ismét Amálra tekintett. A toloncnőben fölébredt az asszony és feljebb húzta szeméről a fejkendőt, hogy szőke, hullámos haja jobban lássék. Imre fagyos hangon, némi leereszkedéssel — ahogy az inspek­­ciós rendőrtiszt szokott beszélni a csinos szobaleányokkal — kérdezte: — Hát aztán mit csinált maga ? — Mit csináltam ? — szólt Árnál. — Hát elcsavarogtam. Most külde­nek haza Vásárhelyre, de megest el­szököm. ■— Megen visszahozzuk — felelte Imre tekintéllyel és eréllyel. — ügy sincs egyéb dolguk. Ma­guk csak arra valók, hogy az ilyen magamfajta leányt ide-oda hurcol­ják. Becsületes vagyok én, ha kó­dorgók is. Nincs se apám, se anyám. Hát kódorgók. Kinek mi köze hozzá? És könny szökött a leány sze­mébe. Imre szivébe belopózott a részvét. Most már nem az állam szigorú szemével nézte a csavargó­nőt, hanem valami lágyabb, embe­ribb pillantással. A. toloncnő érezte a szeme pillan­tását, levftSsenv'fejéről a kendőt és most már szép feje egészen látha­tóvá lett. Imre szeretett volna va­lami szépet mondani a leánynak: — Málcsi, milyen finom a keze. Miért nem dolgozik? Miért nem ke­res valami tiszte . . . Elliarapta a szót, mert érezte, hogy ez gorombaság volna, pedig ő valami gyöngédet akart mondani. A leány pattogó szóval felelt. — No né! A biztos ur még azt hiszi, rossz leány vagyok. Bedig nem volt nekem szeretőm még egy se! És ettőlfogva buzogott a szó Málcsiból. Elmondta élete történetét. Mostoha szülei voltak, azok ütötték, verték, dolgoztatták, de enni nem adtak neki. Elunta, hogy rabjuk legyen száraz kenyérhéjért és külön­ben is húzta magához a virágos, szagos mező, a messzi szemhatár és egy nap elcsavargott a hetedik ha­tárba. Ott fogták el a csendőrök és mivel nem akarta megmondani, hogy kik a szülei, — félt, hogy vissza­kerül hozzájuk, — hát bevitték a városba, a szegedi rendőrségre. — Vadvirág, vagy — mondta Imre halkan és szerelmesen nézett a leány szemébe. Kezébe vette a Málcsi finom kezét, amelyet a munka sein tudott megtörni. Es a vonat tovább’ robo­gott a búzaföldek közt, amelyekre az alkonyodé nap utolsó sugarai estek. n

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék