Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-28 / 23. szám

1022 január 28. szombat Ára 3 korona Budapest, III. évf. Előfizetési árak: Erjide, évre 160 korona Negyedévre 170 korona Félévre ... 340 korona Egy hóra ... 60 korona Egyes szám ára 3 korona !? Felelős szerkesztő: Mi LOTAY István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksantea I. szám. Teleton: József 68-90, József 68-01. Kiadóhivatal, VII. kerület, Miksa utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Franciaország parancsára... E cikk írója Zdziechowski Marián vilnai egyetemi tanár, aki e cikket a lydzien Polski című lengyel lapnak szánta, de amely azt erősen , franciaellenes hangja miatt vonakodott közölni. Zdziechowski kiváló lengyel tudós, a szláv viszonyok kitűnő ismerője, régebben a szláv egység felé hajolt, de ebből a csehek s más »testvérek« alaposan kiábrándították. Nemzetünknek őszinte lelkes barátja, amit már több cikkével bebizonyított. Ő írta »Magyarország tragédiája és a lengyel politika« című röpiratot, amely francia nyelven is megjelent. Annak idején ő volt kiszemelve prágai követnek, de a megbízást nem fogadta el. Az alábbi cikket Okolicsányi László, a Nemzeti Szövetség alelnöke volt szíves a Magyarság rendelkezésére bocsátani. Franciaország parancsára ment vezeklőútra Prágába a mi külügyminiszterünk. Azt írják nekünk onnan, hogy mindjárt a pályaudvarra való megérkezése után levették róla felső ruháit, az emberi méltóság e jelvényét s hogy ingben, mezítláb s lehajtott fővel, nyakában kötéllel, Benes miniszter legényei által vontatva ment Lengyelország képviselője a város főutcáján keresztül. A miniszter előtt állva s homlokával a földet érintve eme szavakkal fordult hozzá: — A lengyel nemzet és kormány nevében jövök, hogy a legalázatosabban bocsánatot kérjek mindama kellemetlenségekért, amelyeket az utóbbi években a testvér cseh nemzetnek okoztunk azáltal, hogy engedtük magunkat bolond agitátorok által félrevezettetni, akik azt igyekeztek belénk beszélni, hogy tescheni Sziléziának, ez ősi cseh földnek. Lengyelországhoz kell tartoznia. Ünnepélyesen és örökre lemondunk a tescheni Sziléziáról és egyben ünnepélyesen kijelentjük, hogy készek vagyunk minden engedményre a határszéli lengyel-cseh községeket illetőleg, amelyek a mi területünkön vannak jelenleg, de amelyeket Önök a maguk országába óhajtanának bekebelezni. Hogy megalázkodásunk őszinte , hogy a megjavulás utján vagyunk, szolgáljanak Bizonyságul legújabb intézkedéseim. Midőn a múlt évben a vörös hordák már Varsó közelében állottak, a testvér cseh nemzet bánatos szívvel s jogos hazafias fölháborodásában a mi izgága viselkedésünk miatt, mint egy ember állott a bolsevikiek oldalán," — épp akkor ajánlotta fel nekünk segítségét a magyar nemzet. Most tehát, midőn Magyarországra súlyos szerencsétlenség szakadt, nem őket részesítettem erkölcsi támogatásban, hanem Önöket. Nem volt ez könnyű dolog, mert őseim révén német vagyok s ismerem a noblesse oblige jelszavát s tudom, hogy nem illik a barátot a szerencsétlenségben elhagyni. De értékesebb reánk nézve a testvérnemzet kegye. Magyarországgal mindörökre szakítunk, eltaszítjukmagunktól az egészségtelen ábrándokat, amelyeket valami krakói politikai ábrándozók akarnak belénk oltani a Magyarországgal való közös határról. Hadd maradjon a tót föld és a »Ruszka- Krajna« örökre az Önök kezében s mivel Kelet-Galicia kérdése még nincs elintézve, tehát kedvező alkalom nyílik Önöknek, hogy korridorjukat meghosszabbítsák a magyar-rutén területen és a galíciai rutén földön át Oroszországot, ily módon beteljesednének az Önök leghűbb óhajai. Ezt mondva, a mi miniszterünk homlokával megérintő újra a földet s folytatá tovább: »És most az egész lengyel nemzet nevében bocsánatért könyörgök, valamint egyezményt kérek, mint a megbocsátás bizonyítékát s előre kijelenteni, hogy minden feltételbe beleegyezem.« Ha azt vetné szememre valaki, hogy mindezt ujjamból szoptam s hogy semmi ilyet nem mondott a miniszter, erélyesen tiltakoznám ellene. Nem tettem egyebet, mint kihámoztam a diplomáciai burokból beszédének tartalmát, de még sokkalta jellemzőbb volt öszszes beszédeinél magatartása, amelyet Magyarországgal szemben elfoglalt Nem akarok ezért követ dobni Skirmontra, mert mindent, vagy legalább is majdnem mindent, amit mondott és beszélt, Parisból diktálták. Mivel pedig társadalmunk túlnyomó részére nézve Franciaország akarata jog, hit, lelkiismeret, szentség, Skirmunt tehát itt a lengyel nemzeti lélek vagy ösztön kifejezője volt abban a formában, amelyet neki a jelen körülmények adtak. Arról van szó, hogy számot vessünk a francia politika igazi céljaival. 1870 től kezdve Franciaországot a reváns eszméje vezette s ez okból kereste a carizmus szövetségét; elérte azt, szövetkezett Oroszországgal s ez időtől fogva e szövetség szétszakithatatlansága és föltétlen szükséges volta alapvető dogmájává vált a francia politikának. Ennek következtében a független Lengyelország eszméjét Franciaország makacsul visszavetette, ameddig az csak lehetséges volt. A cári Oroszország azonban összeomlott. Ennélfogva Franciaországnak nem maradt más kiútja keleten, mint Németországgal szemben Lengyelországra támaszkodni, mint Oroszország ideiglenes utódjára. De ez gyenge szurrogátum, amely Franciaországnak több gondot, mint előnyt hoz, amiről a francia sajtóban sokat írnak s leghatározottabban Itrainvillé fejezte ki azt »Les premiers consequences de la Paix» (1921) c. művében. Franciaország támogatta tehát az összes lengyel törekvéseket és terveket a németekkel szemben, amiáltal szakadékot teremtett Lengyelország és Németország közt, amelyen keresztül semmi diplomáciai tehetség nem képes most hidat építeni. Egyidejűleg azonban érdeke Franciaországnak, hogy Lengyelország ne legyen akadálya a jövő,a harmadik Oroszországnak, amikor az Vilna után nyújtja ki kezét és más területek után, amelyek jelenleg Lengyelországhoz tartoznak s amelyeket Oroszország ősi orosz területeknek tekint. A francia koncepció szerint Lengyelországnak kelet felől gyengének kell lennie, s egyedül Franciaország kegyétől függőnek. Íme ezért lett megtiltva a Magyarországgal való szövetség s ezzel szemben megparancsolták, hogy Lengyelország vesse magát alá Csehország politikai direktívájának, mint Oroszország kipróbált nyugati őrszemének. Lássuk csak mik lettek következményei e messzire tekintő politikának. Szemben találjuk magunkat az egész antibolseviki Oroszország megérdemelt gyűlöletével, pártokra való tekintet nélkül; Savinkov csoportjával, az egyedülivel, amely országának jövőjét a velünk való egyetértésre alapította, csúnya módon szakítottunk; a magyarok a hegyek mögött vannak; a németek természetesen bosszút forralnak s várnak az alkalmas időre. Mihelyt ugyanis a harmadik Oroszország helyreáll és visszaköveteli tőlünk a litván-fehérorosz és volhíniai területeket, mit kezd a magára hagyott Lengyelország, körülvéve az orosz-cseh-német vasabronccsal ? A csehek által támogatott oroszok által szigorúan néprajzi határokba szorítva, nem marad neki más hátra a németekkel való küzdelem idején, mint Oroszország érdekkörébe lépni, mint autonóm tartomány és ez is csak a legjobb esetben. A franciák politikai terveiben nem vették tekintetbe azt a lehetőséget, hogy Oroszország és Németország megegyezhetnek Lengyelország újabb felosztása céljából. Egyszóval a Magyarországgal való szakítás és a Prágába való utazás első etappjai ama politikának, melynek a logikus végső következménye csalás az áttörni önállóságról való lemondás lehet Oroszország javára. IV. Károly király október 21-én magyar földre szállott, hogy újból elfoglalja elődei trónját. Senki sem vonta ott kétségbe a magyarok által határtalanul tisztelt Szent István koronájával megkoronázott fölkentnek jogát. Igaz, hogy tettének az államcsíny jellege volt, de annak élén kiváló, tapasztalt politikusok állottak, mint Andrássy Gyula gróf, a mi barátunk, aki szóval és tollal harcolt Lengyelország függet- Gyilkosság a Fing-erdőben Írta: Nagy Lajos (Utánnyomás tilos) Fekete-ökló, a gorilla, családjával mintha csak vándorútra kelt volna, napról-napra távolodott az óriási Ping-erdő mélyéből, az erdő nyugati széle felé. A fák már mintha kisebbek és ritkábbak lettek volna, néha egy-egy területen már csupán bokrok és bozót, tenyésztek. Egyszer, amikor Fekete-Oklü alkonyat tájban fölmászott egy fára, hogy annak erős ágai közt fészket rakjon éjszakára Virágszálnak, a feleségének és két gyermekének, nem nagyon messze, nyugati irányban, megpillantott egy falut Rögtön fölismerte a falut, a közel egymás mellett csúcsosodó sátrakat, ilyent látott már egyszer, néhány esztendővel ezelőtt, a Pingerdőnek egy másik szélén. Feleségének nem szólt semmit, amikor leereszkedett a fáról, még egyszer abba az irányba nézett, amerre a falut látta s eltűnődött. De Virágszál megszólalt: — Vissza kéne már fordulnunk. .. — Miért ? —• kérdezte Fekete- Öklü kíváncsian, hogy vájjon mit tud mondani az asszony. — Csak! — ez volt az asszony felelete. Nem beszéltek többet a dologról, de az alkony beálltával,amikor már Virágszál és a gyermekek fölkúsztak a fészekbe s összekuporodva, lehunyták a szemüket, Fekete-Oklü fölkiáltott hozzájuk: — Aludjatok jól! Holnap visszafordulunk. Feleletet már nem kapott. Leült azután, háttal a fatörzshöz támaszkodva, ült, hallgatózott, csend volt, sokáig gondolkodott, mire az éj beállt, ő is aludt. Hamilton, a vadász, arról kérdezősködött a kis Pingsu falu lakosaitól, hogy láttak-e már a környéken gorillát. A feketék megborzadtak még a szótól is és feleletet alig lehetett belőlük kicsikarni, ségi mesékkel hozakodtak elő, hogy egyszer egy gorilla elrabolt a faluból egy leányt, magával cipelte, de nem ölte meg; a leány együtt élt az állattal s évek során ő is elvadult s a testén hosszú barna szőr nőtt, még az arca is elváltozott. Hamilton bosszúsan intette le a fecsegőket, egyenes feleletet kiránt. De hát senki azok közül, akik köréje csődültek, még nem látott gorillát. Később egy öreg jelentkezett, aki valamikor, egy fehér úr kíséretében , messze behatolt a Pingerdőbe, ő már látott ilyen szörnyeteget. Óriási volt, mondta, amikor két lábra állt, magasabb volt, mint a legmagasabb ember a vállban kétszer olyan széles. De ez régen volt. Hamilton kedvetlenül hallgatta a beszédet, de azért elhatározta, hogy elindul az erdő belseje felé, hátha szerencséje lesz. Másnap, néhány órai út után, a Ping-erdő közepének irányában, a kísérők — az öreg néger és egy ifjú falujabeli — gorilla-nyomokat fedeztek föl. A nyomok egy közeli araenon-fához vezettek, melyről a négerek tudták, hogy gyümölcse a gorillának, kedves eledele, A fa körül lakmározás nyomai látszottak. Észteletüket közölték a fehér úrral, az pedig elhatározta, hogy lesbe áll. A kísérőknek jó darabon vissza kellett fordulniok, s bokrok közt megkuporodniok. Hamilton maga egy széles fa törzséhez simulva várt. Fekete-Okliiéknek nagyon ízlett az amenon gyümölcse. Előző napon nem voltak képesek a fát teljesen megkopasztani, bár pukkadásig tele ették magukat. Egy napot tehát még maradtak, mielőtt útjukat megindították volna. Reggel másfelé kalandoztak, most, déltájban, mintha csak ebédre indultak volna valamely finom étterembe, elsétáltak az amenon-fához. Négykézláb haladtak, ahogyan járni szoktak, a szülők lomha, de kiadós léptekkel, a kicsinyek mint valami Jánoska, szaporán ugráltak az anyjuk körül. Hamilton már megpillantotta őket, olyanok voltak, mint az ő hazájában a medvék,csak valamivel nagyobbak. Amint, a fához értek, Fekete-Öklü és a gyermekek a földön kezdtek szimatolni, a tegnapi hulladékok közt keresgéltek. Virágszál megfogta kezével a fa törzsét és fölnézett, majd fürgén fölmászott a fára s erősen megrázta annak ágait, úgy hogy az egész koronája rengett; az amenon-gyümölcs. szaporán bullott alá. Fekete-öklü és a gyerekek nekiestek a csemegének és jóízűen falatoztak. Az anya leereszkedett a fáról, felvett egy szép gyümölcsöt s kisebbik gyermeke szájába nyomta, meg is simogatta a fejét, neki is, a másiknak is. Azután kezdett csak ő maga enni. Hamilton szive dobogott. Mert rettentően örült a nagyszerű vadászzsákmánynak, de félt is, hátha hibázni fog s akkor baj lesz. Ha egy-két lövése nem találna s az óriási vad rátámad, akkor el van veszve. Egy ütésre leteríti, egy ölelésre ketté roppantja, egy harapásra megöli. A lövésre alkalmas pillanatok kínálkoztak, attól is félnie kellett Hamiltonnak, hogy észre veszik.