Magyarság, 1922. február (3. évfolyam, 26-48. szám)

1922-02-01 / 26. szám

1922 február flt szerda Ára 3 korona Budapest, III. évi. 26. (334.) szám Előfizetési árak: Egész évre «69 korona Negyedévre 170 korona Félévre ... 340 korona Fgy hóra ... 60 korona Egyes Szám ára 3 korona Felelős szerkesztő: Milotay István S*erkesztós6(j! VII. kerület, Miksa-utca 8. szám. Telelőn: JózselGS-90, József 08-01. - Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telelőn: Józ«et 08—02. Megjelenik héttő kivételével mindennap. Irta: Schmidt Henrin dr. egyetemi tanár (Szeged) Minden komoly állampolgár aggodalommal gondol az állam háztartásának rendezetlenségére. Borsódzik a háta, ahányszor hallja, hogy az ország kiadásai miHiárdokkal haladják meg a bevételeket. Hová vezessen ez? És nem okvetlenül katasztrófa lesz-e ennek a vége? Azok a férfiak, akik minden tudásuk latbavetésével és munkaerejük végső megfeszítésével fáradoznak azon, hogy a felborult rendet helyreállítsák és a lejtőn való lecsúszást megállítsák, elismerést és tiszteletet érdemelnek. Mint­hogy terveik végrehajtásával azonban igen nagyfontosságu ér­dekeket és szempontokat kény­telenek háttérbe szorítani és tu­datosan elnyomni, a legélesebb kritikát is el keil türniök és minden jogosult ellenvetést — a nehéz kérdések megoldása érde­kében — alaposan meg kell fon­­iolniok. Az államháztartás deficitjének nránvai­­bél azt a következtetést kell levon­nunk, hogy az ország teherbírásának fokozására és a kiadások növelésére gondolni nem lehet, mert ha a bevé­telek emelhetők, akkor ezzel elsősor­ban a deficit eltüntetésére kell töre­kedni. Másrészt azonban a tisztviselő­kérdés megoldva nincs, a köztisztviselők nyomorbirára a legvégső határhoz ér­kezett, ami .lapról-napra megdöbben­tőbb tünetekben nyilvánul. Aki teheti, az menekül az állam szolgálatából, succrescentia pedig nincs. A bíróságok jegyző nélkül tárgyalnak, rövidesen biró egyáltalában nem fog akadni, ami az igazságszolgáltatás csődjét fogja jelenteni. Az államvasut nem tud a legsürgősebb építkezésekbe belefogni, mert a mostani fizetésért mérnököt nem kap. Hasonlóképpen áll a dolog a közok­tatás terén. A menekült tanárok fogy­tán vannak, a kidőllek helyére nincs kit tenni. A tanári pályára lépő fiatalemberek száma a minimálisra csökkent, a szo­rosan vett kulturtudotnányokkal, mint filozófia, esztétika, irodalom, történelem, ifjúságiink nem foglalkozik többé, ami az egész magyar közművelődés általá­nos solved esel fogja maga után vonni. A külföldet fel akarjuk világosítani, idegen nyelveket azonban alig tanul valaki. Modern nyelveket már csak az öregek tudnak. Kereskedelmi és pol­gári iskolai tanárokat kötéllel sem le­het többé fogni. Amit az állam a taní­tókon megtakarít, azt rá fogja fizetni a fiatalkorú bűnösök ijesztően szapo­rodó tömegére. Ha tehát a tisztviselőkre fordított összeget emelni nem lehet, a mostani helyzet azonban súlyos és helyrehoz­hatatlan veszedelmeket rejt mehében, fel kell tenni azt a kérdést, lehet-e a tisztviselőkön dz államháztartás min­den újabb megterhelése nélkül segí­teni? Érre a kérdésre kívánunk a kö­vetkezőkben felelni: Előrebocsátom, remélve, hogy néze­teimért talán nem fognak megkövezni, hogy nálunk a levegőben van az, högy mindent az államtól várnak az embe­rek. Mig más országokban egyesek, társaságok vagy feíeki .etek a kultu­rális intézmények egész sorát tartják fenn, addig ilyesmire nálunk legfeljebb csak akkor gondolnak, ha az állami támogatás valamilyen formában bizto­sítva van. De másrészt az állam mindent ma­gára is vállal. Vállalja a közösséget, a vármegyék, a felekezetek, sót egye­sületek funkcionáriusainak fizetését, vagy nz ezzel majdnem felérő íizetés­­kiegészitését, továbbá ellátását élelmi­szerekkel, ruhanemückkel és fűtő­anyaggal. Elvállalja, hogy a Bakony aljában levő község jegyzőjének, amely község lakosságának több száz hold erdeje van, tüzelőfát ad, és ezt Bihar-HMB838s8MwnBEBi»Ba^iaBc»iiassaai^roaCT»ii»»aii»iM keresztesről tényleg odaszállittatja a legközelebbi vasútállomásra. Sőt mi több, ugyanennek a Saar-vidékéről hozat szenet, holott nincs is szén­­fűtésre alkalmas kályhája. Elvállalja, hogy az Alföld leggazdagabb községé­nek tanítóját, aki a falusi gőzmalom­tól száz lépésnyire lakik, liszttel látja el, ezt a lisztet” a központból szállít­tatja a vármegye székhelyére, ahonnan a szerencsétlennek fuvarral kell a falu­jába vitetnie. Elvállalja, hogy a fehér­megyei községi orvosnak, aki négy disznót hizlalt, mert paciensei kukori­cával fizetnek, havonta öt családtag után négy kg. zsírt ad és ezt a zsírt Amerikából hozatja el. Mely állam és mely társadalom nem menne tönkre ilyen gazdálkodás mellett ? Nem lehetne végre már oly közsé­gekben. ahol minden második házban egy milliomos lakik, a felekezeti taní­tók fizetéskiegészitését a falu jómódú lakosságára visszahárítani és a községi tisztviselők tisztességes ellátását helyi intézkedésekkel biztosítani? Ismerek egy szőlősgazdát, kinek pincéjében több száz hektoliter bora van. Ennek értéke közel másfél millió korona. Borából nem ad el semmit, mert, mint mondja, a pénz most rossz, a bor ellenben jó. Min­den délután a pincéjébe bandukol. Este valahogy hazavergődik, lehordja a háza népét, vagy megveri a felesé­gét, nagyot alszik rá és másnap épp­úgy cselekszik. Ugyanez nevetve me­sélte, hogy fiát beíratta a felekezeti iskolába, de csak 50 fillért fizetett, mert a tandíjat vállalja az állam, és a tanítónak, bár szegény ó is, meg az ekklézsia is, többet nem is szabad el­fogadnia. Ezért persze lenézi a tanítót, az 50 filléres frátert, ahogy ó nevezi. Ha ez az alapjában véve nem fukar, hanem gavalléros *gazda és minden hozzá hasonló jófnódu birtokos pro­gresszív alapon fizetne tandíjat, néhány ezer községben állami fizetéskiegészi­­tésre semmi szükség nem volna többé. A nem szorosan*vett állami tiszt­viselők nem egy kategóriáján lehetne igy oly módon segíteni, hogy az egy­szerre jelentené a tisztviselők tisztes­ségesebb ellátását és állam tehermen­tesítését. A száz közül egy példát em­lítek. Szeged városának 70.000 hold elsőrendű földje van, amelyet apró parcellákban nevetséges áron ad bérbe. A városi tisztviselők számára mégis a pénzügyminiszter hozatja ide a inir­­gonyát messze vidékről, amely persze többnyire romlott állapotban érkezik meg, ügy hogy a köztudat szerint még érte menni sem érdemes. Milliókat dobnak ki oktalan módon, másutt meg a legégetőbb bajokon nem segítenek, azon a címen, hogy nincsen pénz. A tisztviselők belátják azt, hogy ezekben a borzasztó időkben a vég­sőkig menő takarékossággal és jöve­delmüknek a művészetig vitt beosztá­sával tengethetik csak életüket, re­mélve és várva a jobb időket. Hogy azonban legyen mit beosztaniok, ahhoz szükséges volna, hogy az at összeg, amelyet az állam reájuk for­díthat, készpénz alakjában tényleg eljusson hozzájuk. Horribilis szá­mokat olvasunk arról, hogy mibe kerül az úgynevezett természetbeni ellátás. Mikor ezt először adták, tényleg az éhhaláltól való megmentést jelen­tette, mert olyan időben adtak zsírt, cukrot lisztet, mikor ezek az élelmi­cikkek a nyílt piacról teljesen eltűntek és uzsoraáfon is alig voltak kaphatók. Most azonban a helyzet már más. Jöttek a visszaélések, jött a csirás búzából őrölt pép, nem szólva arról, hogy jellemtelen malomtulajdonosok mit szállították liszt címén az élelme­zési üzemek tudatlan vezetőinek. Amit egyébként a tisztviselőknek nyújtanak, az sok tekintetben nem jelent reájuk nézve oly értéket, amely arányban állna azzal a költséggel, amefyet az állam visel. Tegyük fel pl., hogy valaki cipőt kap, neki azonban erre most nincs szüksége. Viszont nincs harisnyája, vagy pedig tiz éve hordott kalapja szétmálik. Mit csinál­jon hát ? Az állam áldozatot hozott, rajta azonban segítve még sincs. A posztót cpedve várják, nein azért, hogy ruhát csináltassanak, hanem, hogy valamiképpen értékesítsék és egy kis pénzhez jussanak. Azt a luxust, hogy két évben egymásután uj ruhát ké­szíttessen, hogy engedhetné meg ma­gának az olyan ember, aki fülig el Irta: Színi Gyu’n (Utánnyomás tilos) 'Az állatkertben sétáltam az orosz­lánketrec előtt, amikor egyszer iszo­nyú jajveszékelés ütötte meg fülemet és láttam, hogy egv pávián bele­­markólt egy embernek a karjába és huZza maga felé. A pávián nem valami erős állat és azt az embert igazán páni ijedelem szállhatta meg, hogy nem tudott menekülni. Oda­ugrottam hozzá és kiszabadítottam a karját a pávián karmai közük A megmenekült ember hálásan borult a nyakamba és csak akkor ismertem rá , . . a házmesterem volt. Ettől az időtől fogva a házmeste­rem úgy viselkedett velem szemben, mint akinek az életét köszönheti. Aszal kezdte, hogy mikor az esőt után először nyitott kaput, nem fo­gadta el a kapupénzt, bárhogy is erőszakoltam rá. A hála minden alakjában szép, de elgondoltam, hogy miéjt nem megtettem meg a pávián karmaiból például egy hercegnőt ? Nem gondoltam akkor még arra a régi kis mesére az oroszlánról és egérről, amely búr kicsi és hasznavehetetlen illat volt, úgy hálálta meg a vele történt jót, hogy szétrágcsálta a fo­goly oroszlán kötelét. A házmester háládatos lélek volt. Mikor egyizben panaszkodtam, hogy a szomszédomban egy ráncos, öreges kisasszony egész nap, sőt egész éjjel zongorán kalimpál, rövidesen a kelle­metlen zongora a kisasszonnyal együtt eltűnt a házból. Más alka­lommal összepöröltem a szomszé­dommal, mert a lakásom előtt poroltatott. A porból por lett és a port én nyertem meg, mert a ház­mester az érdekemben vallott. A házmester megfizethetetlen szol­gálatokat tett nekem azzal is, hogy a lakók felől őszinte, fölviiágositáso­­kat adott, ügy ismerte a, lakóit, mint a uionakói lejed ölem a katonáit (mindössze sincsenek azok sokan). Jgy tudtam meg, hogy a második emeleti gavallér, aki' egyszer mo­noklival nagyon kihívón megnézett,, kanosuk iilgmelleit és gallért hord,­­amely, puszta testére spárgára van erősítve ing helyett. Kántusnéról, egy ellenséges szomszédasszonyról pedig megtudtam, hogy a sarki iüszeressegéd személyesen vitte föl hozzá á kockacukrot. Néha naponta háromszor is. Egy tavaszi napon, amikor kikö­nyököltem földszinti szobám abla­kán. rózsaszínű _ ruhában, királynői tartással egy csodaszép nő közele­dett szinte egyenesen felém. Útját a kapu felé folytatta és bejött a há­zunkba. Izgatottan siettem ki az udvarba. A rózsa szinruhás hölgy ép­pen akkor Gidóék szomszéd lakásába fordult be. Természetesen első utam a házmesterhez vitt és tőle tudtam meg, hogy a ttinményszerü rózsa­színű jelenség özvegy Gidótté leánya, aki eddig valamelyik vidéki város zárdájában nevelkedett. Később több­ször találkoztam vele. Pillantásaink mindig találkoztak. Egyszer olyan pillantást vetett rám, amelynek rej­télyét csak szép nők ismerik. Ez a pillantás egyszerre két ellentétes dolgot tud kifejezni: megbotránkozó visszautasítást, és egyben sokat ígérő hivogatást. Gidő "Valéria pillantása ezt fejezte'ki, az utcán nem kötök ismeretséget, dé van annak tisztes­ségesebb módja is, hogy felém köze­ledhessék. Egy alkalommal nagy lármát hal­lottam Gidóék felől, odafigyeltem és hallottam, bogy a házmester leckéz­teti az özvegy-asszonyt, mert kipn hagyta éjjel a szemetesládát. Én beleavatkoztam ... vitába és a vice­­házmestert tettem felelőssé, mert annak a dolga lett volna, hogy elvigye a ládát. Igazam volt-e vagy seru, nem tudom, de a házmester elvörösödött a dühtől, hogy nem neki adok igazat;. Azonban alkal­masint eszébe juthatott, hogy meg­mentettem az életét, egy szót sem szólt és elsőm fordáit. Ettől a perc­től fogva az özvegyasszony megsze­retett engem és megnyílt előttem Gidóék ajtaja. Mindennapos vendég lettem náluk, minden nap láthattam Valériát, sőt beszélhettem is vele. Valéria azonban hideg és tartóz­kodó volt velem szemben. Ha nem is tiltakozott sűrű látogatásaim el­len, mégis egész viselkedéséből ki­­éreztem, hogy személyemet, álláso­mat nem tartja magához méltónak. Gidóék elég jól éltek és bennem azt a látszatot keltették, hogy gaz­dag vidéki emberek, akik a főváros­ban nem anyagi okokból, hanem velük született igénytelenséggel él­nek kissé tompított jólétet. Ebben a föltevésemben megerősített egy paripára való nyereg, amelyet be­szélgetéseikben sűrűn emlegettek. Ez a nyereg különben mindig ott volt szemem előtt, eleinte a konyhában, később a szaIónban és úgy rémlett előttem, hogy napről-napra szebb és előkelőbb lett. — Boldogult férjem hányszor ült ebben a nyeregben — mondja oly­kor Gidóné és megkönnyesénett a szeme. Máskor meg igy szólt leányához: — Vali, ha kimegyünk a pusz­tára, te fogsz ezen lovagolni. R A nyereg A Költségvetési deficit és a tisztviselők

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék