Magyarság, 1922. március (3. évfolyam, 49-74. szám)

1922-03-01 / 49. szám

1922 március 1, szerda 1 Ára 5 korona Előfizetési árak: Egész évre 1100 korona Negyedévre 200 korona Félévre...... 500 korona Egy k­óra... 100 korona Egyes szám ára 5 korona Felelős szerkesztő: Mi­lot­ay István Budapest, 111. évf. 49. (357.) szám Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa­ utca 8. szám­g Telefon: József 68-90, József 68-91.­­ Kiadóhivatal, VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Társadalmi és „közjogi“ politikta Írta: Prslotay István A Keresztén­y Nemzeti Liga vasárnapi közgyűlésén Tormás­ Cecile, a kitűnő írónő beszédében amiatt panaszkodott, hogy a ke­resztény politikai pártok egysé­gét vagy összeműködését milyen károsan befolyásolja a közjogi kérdések feszegetése, melyeken a régi politikusok és pártvezérek nyargalásznak, akik egyszer már ezzel a folytonos és elvakult köz­­­­jogi marakodással ugyanígy szét­­­­tépték a magyar társadalom egy­ségét s végzetes veszedelembe­n­­öntötték az országot. Ez a pa­­nasz a nemzeti és keresztény po­­itikának egy nagyon fontos pro-p­ib­lém­áját érinti. Valóban nem szömbös dolog e politika jö­­­ndeje és sikerei szempontjá­ig hogy a nemzeti és keresz­­ny irányzat milyen viszonyban­dja magát azokkal az állam­­­i kérdésekkel, amelyeknek­egoldása viszont az ország jó­­l vagy balsorsával annyira elvá­laszthatatlanul összefügg. Nem­­kevésbé fontos, vájjon azok a staártok, melyek a nemzeti és ke­resztény irányzat alapján álla­­­nak, mekkora érzéket tanúsíta­nak ezek iránt az állam­jogi kér­dések iránt s hivatásukat tisz­tára csak szociális vagy gazda­sági irányban érzik-e, vagy pro­gramjuknak ezt a részét be tud­­ják-e szervesen illeszteni egy a legmagasabb szemhatárt átfogó nemzeti politika gondolatrend­szerébe. Mert nyilvánvaló, hogy semmiféle politikai párt, ha ezt a legmagasabbrendű hivatást is teljesíteni akarja, nem zárkózha­­tik el az úgynevezett közjogi kérdések elől s ha nem akar egy szükkör­ű tartományi, vagy városi politika érdekeibe gu­­bózni, állást kell foglalnia ezek­kel a kérdésekkel szemben. A nemzeti és keresztény poli­tika nem követheti a Lueger-féle szisztémát, nem elégedhetik meg azzal, hogy a nemzet és az or­szág nagy bajai közül csak a társadalmi, kulturális vagy gaz­dasági természetűeket lássa meg és csak azokkal foglalkozzék, állandóan foglalkoznia kell s biztos és határozott feleletet kell adnia azokra a kérdésekre is, amelyek az állam, az ország létét külpolitikai vagy államjogi vonatkozásaiknál fogva olyan közvetlenül érintik. Annál is in­kább felelnie kell ezekre, mert az úgynevezett belső , társadalmi, gazdasági és kulturális, feladatait is csak úgy oldh­aa­ja meg, úgy nyúlhat ezekhez avatott kézzel, ha tisztában van azokkal az összefüggésekkel, melyek ezek és az úgynevezett közjogi kérdé­sek között fennállanak. Régen vitatott kérdés az, vajjon melyik a helyes útja a nemzeti és állami megerősödésnek olyan helyzetben, amilyenben a ma­gyarság most van, vagy amilyen­ben volt a forradalom előtt is az osztrák birodalmi közösség­hez való viszonyunknál fogva, zavarna minket. Majd az eredményt úgy is megtudja. A titkár előre rohant a lépcsőn, az igazgató kényelmes léptekkel haladt lefelé, mindjárt utána a leány és tisztes távolban kullogott utánuk a mama. Mikor egészen leértek, a színpadra vezető kis vasajtó előtt az igazgató megállt és most nézett először szemébe a leánynak és meg­kérdezte tőle. — Hány éves? — Húsz. — Itt fog énekelni a nagyszínpa­don. Nekünk hallani kell a hang igazi terjedelmét. És kinyitotta az ajtót. Még egy lépés: a küszöbön túl ott volt a színpad, a legnagyobb és legelső ze­nés színház színpada, a­ maga mérhetetlen arányaival, laikus előtt érthetetlen ezernyi furcsaságával. Most volt először itt, ma volt először színpadon és ennek a pilla­natnak a jelentősége annyira a szí­vére szaladt, hogy hosszú másod­percekre elállt a lélekzete. Meg­ijedt,­­szeretett volna visszafutni a mamájához, aki odakint ma­radt, de amikor az első fél­mozdulatot megtette, maga előtt látta a nézőteret. Az aranyozott, halványkékre festett — üresen is gyönyörű — nézőteret, ami neki is jó ismerőse volt, ami hirtelen és érthetetlenül bátorságot öntött be­léje. A nézőtér, ahonnan eddig is A Kossuth—Széchenyi-per már ennek a nagy k­ontroverziának jegyében folyt le. Széchenyi a politika társadalmi kulturális és gazdasági vonatkozását hangsú­lyozta, Kossuth talán inkább a közjogiakat, Széchenyi azt han­goztatta, kerüljük az államjogi kérdések feszegetését, előbb erő­södjünk meg belülről, azután ezek maguktól megoldódnak. Kossuth viszont úgy látta, hogy a Széchenyi-módszer is előbb­­utóbb az államjogi kontroverziók elkerülhetetlen fölvetéséhez vezet s hogy a közjogi kérdések tisz­tázása nélkül a nemzet belső társadalmi, kulturális és gazda­sági konszolidációja is lehetetlen. A történelem tanítása, mint mindenben, itt is úgy szól, hogy az igazság körülbelül a középen van, akár az írek szabadságharca, akár a keresztény lengyelség háborúelőtti küzdelme a belső megerősödésért és a külső, állami függetlenségért ugyanezt az igaz­ságot szemlélteti. A lengyel ke­resztény pártoknak is, amelyek a zsidósággal szemben a belső gazdasági és kulturális felszaba­dulásért küzdöttek, dönteniük kellett abban a közjogi kérdés­ben, hogyan képzelik Lengyel­­ország állami boldogulását, orosz segítség és jóakarat, vagy német, vagy osztrák támogatás mellett. Ezek a pártok se állhattak meg tehát egy úgynevezett szociális politika, egy belső társadalmi és gazdasági szervezkedés sorompói között s ugyanez áll a magyar keresztény pártokra is: nemcsak ide fölábrándozott, most igy szem­­től-szembe, mint egy kedves, biztató ígéret hatott reá: Vigyázz, onnan felkerültél ide, most már soha nem szabad többé visszabuknod! Maradt és csak belső remegése volt, kezdett nyugodtan viselkedni. Meglátta a színpad túlsó végén a zongorát, látta, hogy egy-két villany­­körte kigyűlik, több úr jön be, kettő­három, halkan, maguk között társa­lognak, azután az egyik odajön hozzá és barátságosan megkérdi. — Kisasszony, mit akar éne­kelni? „­­ — Faustból. Az ékszer­ áriát. — Látom, elhozta a kottát is. Adja csak ide. Majd mindjárt ... És kivette a kezéből a könyvet, odasietett a zongorához. Ez volt a karmester. Követte. A zongora előtt pedig hirtelen és újból elfogta az a kimondhatatlan láz. Most mindjárt énekelnie kell! Erre a gondolatra megint elfogta a félelem. Egy tiszta hangot nem volna képes adni, érezte és egyedüli reménye­ csak abban volt, h­ogy még nem kell kezdeni: a karmester még lapoz a partitúrában, még nem helyezkedett el. D­e a másik pillanatban, mint a végítélet szava, úgy hatott reá ez a felszólítás : — Nos kisasszony, kezdhetjük. — A leány ijedten, — mielőtt még meggondolhatta volna, — kérő­sig szólt a karmesterhez, arra kell felelniök, hogyan kép­zelik a keresztény magyarság hegemóniájának biztosítását, de felelniök kell arra is, hogyan képzelik az ország jövőjét külső ellenségeivel szemben ? Ha erre az utóbbi kérdésre nem tudnak ki­elégítő feleletet adni és nem tud­nak ezen a téren sikereket fel­mutatni, akkor fából vaskarikát akarnak csinálni, politikát — állam és nemzet nélkül. Mert a mi mai helyzetünkben százszo­rosan nyilvánvaló, hogy éppen ennek a közjogi vagy államjogi politikának sikerei vagy sikerte­lenségei befolyásolják szükség­képpen előnyösen vagy ká­rosan a keresztény gondolat minden más irányú törek­vését is. M1a ez a keresztény és nemzeti gondolat nem tud köz­jogi téren olyan sikereket fel­mutatni, amelyek megnyitják végre előttünk mostani külső be­zártságunkból a szabadulás útját, akkor nem tud azokra a belső bajokra se orvoslást találni és nem tud megnyugtatást arra az elégedetlenségre, sem, amely szo­ciális és gazdasági okokból a nemzeti és keresztény politikával szemben előbb-utóbb és egyre nagyobb erővel fel fog támadni. Igenis, a keresztény és nem­zeti politika problémái között ott van a királykérdés is, nem hunyhat szemet előtte, felelnie kell rá ilyen vagy olyan igen­nel, ha történelmi és államépítő hivatását is be akarja tölteni. Nem azt mondjuk ezzel, hogy a keresztény politika tengelyévé Próba írta: Aida (Utánnyomás tilos) Az igazgató házitelefonján csenge­tett a titkárjának. — Titkár úr, vége van már az összes próbáknak ? — Igen. Fél kettő elmúlott.­­ — Mondja csak, itt van az az... izé . .. Greiner kisasszony ? — Itt vár a mamájával reggel kilenc óta.­­ — Hát akkor mindjárt leinthe­tünk a próbára. F­elállott az íróasztala mellől, vette a kis selyem házisapkáját és kinyitotta a folyosóajtót. Ugyan­akkor egy másik ajtón lépett ki a titkár és a folyosón álldogáló két nőre mutatott, kicsit mosolyogva, m­integy jelezve, hogy ők azok. Anya és leánya ott állottak az óriási kőszínház folyosó-labirintusá­nak egyik legfélelmesebb pontján, az igazgatói iroda szomszédságában, reggel kilenc óta étlen, gyomsan, el­­fáradtan, csupa félelemmel és re­ménnyel. Az igazgató közömbösen nézett rájuk, alig egy pillantást és csak úgy menetközben szólt oda hoz­zájuk — Ön a kis leány anyja? — Igen is, kérem. — Leak maradjon itt. A próbán !— Kérem, egy percet csak. Most nem tudok. A karmester ránézett. — Kél? A leány egy mélyet lélegzett, amiben benne volt a fohásza, sóhaja, álmatlan, éjszakáinak minden vágya, reménye és ijedelme, összerázkódott és igy felelt: — Nagyon. — Hát akkor várjunk— mondotta a karmester és odament a színfalak mögött várakozó urakhoz. Az igaz­­gató volt ott, a titkár és a színház főrendezője. Ők is elbújtak, hogy lehetőleg ne zavarják a leányt, ha ezután a kis incidens után szinte hangosan kezdtek nevetni és meg­jegyzéseket tenni. — Mind ilyen ez — mondotta az antilopbetétes cipőjű, a főrendező. — Amíg idejönnek, azt hiszik, ők az új, a javított kiadású Pattik, a zon­gora, előtt pedig mukkanni sem tudnak. — Hja, de próbálni kell — vélel­­kedett a karmester,­­ próba nélkül nem lehetne soha felfedezéseket­­tenni. Nekem a meggyőződésem, hogy azért van annyi rosszhangú énekes, mert a legjobb hangok felfedezetle­nek és bölcsődalnak, borbély- és egyéb munkák kisérőjének lesznek felhasználva. Ezen mind nevetni kezdtek, de a karmester nem engedett. — Igen, igen, Franciaország okos, ott minden évben van egy nagy dí-

Next