Magyarság, 1922. május (3. évfolyam, 99-122. szám)

1922-05-16 / 110. szám

1922 május 16, kedd előtt, amelyben néhányhónappal ezelőtt Debrecen díszpolgárává választották. A tömeg viharos kiáltozásba kezdett: Hol a városi tanács? Szegy élje magát!sem kell ide a város ötösfogata! Éljen Apponyi, Debrecen díszpolgára ! Éljen Andrássy! Éljen a király ! Fél háromkor ért a hosszú menet az Arany Bika-szálló elé, ahol szintén hatalmas, éljenző , sokadalom várakozott. Szűnni nem akaró ,élyen rivalgott mindaddig, amíg a vendégek Veszprémy Zoltán nyugalmazott főispán fogatára szállva, ebédre nem távoztak. Délután három órára volt hirdetve a gyűlés, amelyen Apponyiék és a debreceni jelöltek program szerint beszédeket fognak mondani. A kísérők ezrei az állomásról egyenesen a díszterembe vonultak fel. Egy pillanat alatt zsúfolásig megtelt a hatalmas helyiség. A karzatok nőkkel roskadásig terhelve, egy emberrel többet nem lettek volna képesek befogadni. Hasonlíthatatlanul nagyobb volt a közönség, mint múlt vasárnap, vagy akár a szombati Rassay-féle liberális gyűlésen. A zsúfoltság annál feltűnőbb volt, mert délelőtt ugyanabban a teremben két egységes jelölt tartotta programbeszédét és bár az egész városi tanács, a hivatali személyzet mozgósítva volt, úgy tetszett, alig lézeng néhány ember a hatalmas arányú helyiségben. Most tízszer annyi embert kellett visszautasítani, mint amennyi ott a beszédeket végighallgatta. Három órakor már senkit sem bocsátottak be a rendőrök és a csendőrök. A rend és a fegyelem azonban tökéletes volt, pedig feleannyi rendőr sem őrködött, mint a miniszterelnök gyűlésén. Valamivel három óra után Komlóssy Pál, az ügyeletet teljesítő rendőrtanácsos türelmetlenkedni kezdett és figyelmeztette a gyűlés vezetőségét, hogyha a gyűlést, félnégyig meg nem nyitnák, kénytelen lenne azt feloszlatni. Amíg Schindler Vilmos elnök pár percnyi türelmet kért a rendőrtanácsostól, a közönség körében nagy izgatottságot keltett a rendőri beavatkozás kísérlete és attól lehetett tartani, hogy a fenyegető beavatkozás a nyugtalan tömeg részéről izgalmas tüntetést fog felidézni. Minthogy Apponyi és Andrássy néhány percet késtek, Schindler Vilmos nyugalmazott üzletvezető, a debreceni keresztény nemzeti egyesülés pártjának alelnöke megnyitotta a gyűlést, majd hatalmas tapsorkán közben szólásra emelkedett Haller István és program megváltoztatásával rögtönzött beszédbe kezdett, hogy az időt kitöltse Apponyiék megérkezéséig. Arról beszélt, hogy a magyarságnak csak úgy lehet eredményeket elérni bármilyen konferencián is, ha oda olyan reprezentatív erőket küld, akik internacionális viszonylatban is imponáló felsőbbséggel rendelkeznek. Kém lett volna Szabad itthon hagyni Apponyit, — mondotta, — ott kellett volna lennie Gómában. Midőn ezt a mondatot kiejtette, az emelvény előtti ajtóban megjelent Apponyi Albert gróf, Andrássy Gyula gróf és kíséretükben a két debreceni ellenzéki képviselőjelölt. Éljen a legnagyobb magyar! Éljen Apponyi! Éljen Andrássy! Éljen Milostay! Éljen Reitz János! — zúgott fel mindenfelől az éljen orkán és szűnni nem akaró tapsvihar. A nyolcezernyi tömeg egy emberként tomboló lelkesedéssel köszöntötte a belépőket. Az erkélyekről merészen kihajolva, kipirult arcú nők kendőt lobogtatva szórják a virágot a pódiumra. Egy pillanat alatt elborítják velük Apponyiékat és a körülöttük levő pártvezetőségi tagokat, sőt az újságírók asztalait is. Haller István mondott még néhány befejező mondatot, azután Apponyi beszédét jelentette be az elnök. Rövid erős taps után pillanatnyi áhitatos csendben zendült föl Apponyi hangja: Apponyi beszéde Utoljára a háború előtti boldog időben voltam Debrecenben, s a Kossuth-szobor leleplezéséhez jöttem és az országos 48 ús függetlenségi párt nevében beteg elnökünk, Kossuth Ferenc helyett én mondottam az ünnepi beszédet. Jöttem pedig Debrecenbe egyenesen Kassáról egy Rákóczi-emlékünnepélyről Az,aki akkor voltam, amidőn a II-as és függetlenségi párt nevében Kossuth Lajos szobrának talapzatára tettem le a koszorút, ugyanaz vagyok, aki önök előtt állok ma is. (Éljenzés és taps.) Ezt hangsúlyozni kívánom,mert , hiszen én nem programbeszédet jöttem ide mondani, ez az itteni jelölteknek a dolga. Én csak két főmozzanatot akartam kiemelni, azt, ami engem az itteni keresztény ellenzéki jelöltekhez csatol, hogy én a keresztény morálnak minden türelmetlenség nélkül való uralmán kívül a nép jogaihoz és a király hűséghez való tántoríthatatlan ragaszkodásomat kifejezzem. (Taps.) Azért céloztam arra, hogy utolsó látogatásom Debrecenben Kossuth Lajos emlékének volt szentelve és amidőn ma a királyhűség és a népjogokhoz való ragaszkodásnak egybeforrását hirdetem, az vagyok, aki akkor voltam, amikor Kossuth szobrához zarándokoltam. A függetlenségi gondolat évszázadokon át gyakran csak az uralkodóház elleni harcokban tudott érvényesülni. Ezek a harcok történelmünknek legszebb emlékei, nemzetünknek legszentebb kincsei közé tartoznak,amelyeket ápolunk, amelynek emlékét, — de nemcsak emlékét, hanem annak szellemét is át kell adnunk a jövő nemzedéknek és mivel ez így volt, ez egy bizonyos megszokottság. A függetlenségi gondolatot ma is a Habsburg-dinasztiától féltik, holott ma nemzetünk függetlenségét nem onnan fenyegeti veszély, hanem egészen máshonnan. Ha a függetlenségért való harcot, amelyet vívni ma szükségesebb, mint valaha, a régi hadállásokból az ellenség már kivonult, s ha nyitva hagynék őrizetlenül a másik kaput, ahol a mostani ellenség akar bevonulni, akkor mi a múlt emlékeit, a múlt szellemét nem ápolnék. Mert a múlt szelleme az, hogy az ország függetlenségét kell megóvni és meg kell védeni ott és az ellen, ahol van hitől, ahonnan a veszély háramlik. A múltban a Habsburgoktól jött a veszély,, amely hazánk függetlenségét fenyegette, mert az uralkodóház egy világhatalomnak örvendett, amelyhez képest a magyarság ereje csekély volt, az uralkodóház számos más országon uralkodott, és mindig azzal törődött, hogy egy erős egységbe forrassza össze országait, s ennek az egységnek Magyarország áldozatul esett volna. Mindennek ma vége van. Az osztrák-magyar monarkia szétbontott és emberi előrelátás szerint nincs kilátás, hogy az rekonstruálható legyen. Így áll a dolog tárgyi szempontból. Személyi szempontból pedig úgy áll, hogy a dinasztia egymást követő uralkodói és az uralkodóháznak összes tagjai hagyományként ápoltak bizonyos politikát, amely Magyarország önállóságával összeférhető nem volt. Ennek a hagyománynak vége szakadt, mert ma érzik, hogyha, mint mondom, a régi tartományokban az örökös tartományokban is vannak hozzájuk szóló társadalmi rétegek, akkor a tömeg hűségét, a tömeg ragaszkodását sehol másutt nem találhatják meg úgy, mint abban az országban, amelyben a szeniorontanában a király és a nép össze van forrasztva. Magyarországon. IV. Károly nemzeti király akart lenni Bár utolsó királyunk IV. Károly — akinek nevét mély kegyelettel említem — mikor még birodalmának egyéb részeit bírta, megbarátkozott a magyar függetlenségi gondolattal, mert ő szakított azokkal a hagyományokkal, mert ő elfogadta azt, ami a magyar függetlenségnek szimbóluma, elfogadta, magáévá tette, minden befolyás ellen megvédte az önnálló magyar hadsereg gondolatát és habozás nélkül magáévá tette a perszonáluniót és elfogadta a 48-as függetlenlenségi párt progamját uralkodása alapjául, amiért mi„ a 48-as függetlenségi párt tagjai, éveken át küzdöttünk, azt IV. Károly király magáévá tette, már uralkodási főelvüé nyilvánította és most, amidőn száműzetéséből itteni híveivel érintkezett, egyik hívének, a nemzetgyűlés akkori elnökének, Rakovszky Istvánnak írt levelében azt mondotta, hogy a pragmatika szankciót, az együttes birtoklásnak és közös védelemre irányuló terheit megszűntnek tekinti, soha Magyarországnak pénzügyi és katonai erejét más országok feletti uralmának visszaszerzése céljából nem fogja felhasználni és midőn októberben az országtól ismét búcsúzott, illetve, midőn a múlt év tavaszán búcsúzott, a nemzethez intézett kiáltványában kijelentette, hogy az ország visszanyerte teljes függetlenségét és ennek a függetlenségnek megóvását a legfőbb fejedelmi kötelességei közé számította. Most pedig ez a jó király, aki 400 esztendő óta az első nemzeti király lett volna, meghalt. Helyét most a trónöröklési törvények szerint egy gyermek (Hosszas taps és éljenzés.) foglalta el. Ha híve voltam a királynak akkor, amikor egy erőteljes férfi ült a trónon, hát most hagyjam cserben, amikor egy ártatlan gyermek a király és egy védtelen özvegye van mette? (Felkiáltások: Éljen Ottó király.) Ezt a gyermeket módunkban áll fennkölt anyjával érzelmekben olyan neveltetésben részesíteni, hogy magába szívja a magyar gondolatot, a magyar függetlenség eszméjét. Innen tehát nem fenyeget veszély. Honnan fenyeget tehát veszély ? Hiszen napról-napra kapjuk az ántant-parancsot, hiszen napról-napra betekintenek zsebünkbe, költségvetésünkbe, s most az is hírlik, hogy egyetemeink számát kifogásolják az úgynevezett jóvátétel révén, ebből a tönkresilányított, kirabolt országból el akarják vinni vagyonunk maradványait. Az a külföld, amely nekünk diktálni akarja, hogy visszavegyük-e királyunkat, vagy ne, ez ellen a külföld ellen folyik most a mi függetlenségi harcunk. Ennek a harcnak két fegyvere van, illetve a harc győzelmes kiküzdésének két feltétele van. Az egyik a külpolitikánk megfelelő kialakulása, erről nem akarok szólni. De hiába alakulna bármilyen kedvezően a külpolitikai helyzet, ha mi annak kihasználására nem vagyunk elkészülve, hogyha nem tudjuk előbbre vinni ennek az országnak a megerősödését. Ennek a belső "konszolidációnak számos feltétele van. Ha a belső megerősödés, megnyugvás, egyetértés, a lelkek és az intézmények egyensúlyba hozása a mi újabb függetlenségi harcunk feltétele, meggyőződésem szerint törvényes királyság fenntartása ennek a benső megnyugvásnak az előfeltétele. A törvényes királyság és a népjogok A mostani miniszterelnök, aki egy évvel ezelőtt foglalta el állását, bizonyosan azzal az akarattal jött, hogy rendet csinál. Odaállt a nemzetgyűlés elé és ki. váltunk, az élet forgószele felkapott bennünket és széjjelsodort a világ minden tájéka felé. Toldi Miklóst sokáig nem láttam, csak annyit hallottam felőle, hogy állami hivatalnok valahol vidéken a pénzügyigazgatóságnál s elképzeltem, mint mulatnak rajtig kollégái, miközben aktákat körmölgetnek. A harctéren találkoztam vele újra. Tizennégy- őszén volt és mi visszavonulóban Galíciából a magyar határ felé. Az oroszok üldöztek bennünket és mi parancsot kaptunk arra, hogy egy dombot szálljunk meg és tartsuk addig, míg a fősereg visszavonul. Én a századommal az ezred jobbszárnyán voltam, tőlünk jobbra egy idegen ezred állt. Elhelyezkedtünk a "dombsoron és vártuk" a muszkát. Lárű, hideg őszi eső szitált, csontig, velőig át voltunk ázva, nyomorultak voltunk valamennyien testileg, lelkileg. Hetek óta vonultunk vissza s közben folyton szakadt az őszi eső. Egyszerre jobbfelől egy vékony, sitó hangot hallok, amint kiált: — Aki pedig megmozdul, mielőtt parancsot kapna tőlem, azt azonnal lelövöm! Értettétek ?! — Igenis, hadnagy úr. — Volt a válasz. A szomszédos ezred felől jött a hang s odanéztem. Egy piszkos, sáros tisztet láttam, nagy kerekablaku pápaszem volt az orrán és erélyesen rendelkezett. Nyomban megismertem, pedig már több, mint tíz esztendeje nem láttam. Ez Toldi Miklós! • Megkérdeztem egyik bakáját. •— Hogy hívják a hadnagy urat? — Hadnagy ur Tóth Mihály. — Milyen ember. — kérdeztem, mert érdekeit, mi lett a mi Toldi Miklósunkból ? — Nagyon bátor ember az, kérem. Nem fél az semmitől és senkitől sem. Odaáll a legnagyobb tűzbe és nekimegy a muszkának, ha századnyi is. És azért mégis nagyon jó ember. — Szeretitek? — kérdeztem. — Elmegyünk, kérem a lássan, mink vele a pokolba is ! Ha a hadnagy úr Tóth velünk van, nem félünk mi az ördögöktől sem. — Hát ezekből lesznek a hősök! gondoltam magamban, de nem értem rá sokáig morfondírozni, mert nemsokára kezdődött a tánc. A muszka támadott. Sűrű rajokban, nagy bőgőssel nyomult előre a domboldalon, mi pedig tüzeltünk, lőttük őket, ahogy csak lehetett. Elesett belőlük sok, de a többi feltartózhatatlanul nyomult előre s láttam, hogy jobbra tőlem már ott vannak az állás előtt. Toldi Miklósoknál már baj van. Vissza kellett vonulnunk. A muszka benyomult az állásba s félig-meddig mögöttünk volt már jobboldali. Szaladtunk vissza, ahogy csak a lábunk birta. Nyomunkban az oroszok. Egy helyen megálltunk egy percre, hogy néhány sortüzet beléjük lőjjnk. Toldi Miklós ott volt már, jobbra-balra futkosott és az embereit ösztökélte: — Megálljon mindenki és leíjjön! Nincs semmi baj, nem kell félni! Elbánunk ezzel a pár rongyos muszkával! .. De bizony az a pár rongyos muszka — voltak vagy tízszer annyian, mint mink — csak jött, csak jött előre, s mi megint kénytelenek voltunk visszamenni egy mögöttünk húzódó dombláncra, hogy ott újra fogadjuk őket. Visszaszaladtunk, hasravágódtunk és töltött puskákkal vártuk. Ebben a pillanatban Toldi Miklós felugrott mellőlünk. Revolvere a kezében volt, egész alakjában felegyenesedett és kiabálni kezdett: ■ — Nem kell félni tőlük, gyáva népség ez! Csak bátran utánam! És egyenesen nekiszaladt a muszkának, amely bömbölve tört újból előre. Néhány embere követte, de aztán azok is elmaradtak. Én ijedten, bajileredve kiáltottam utána: — Toldi! Toldi, mit csinálsz?... De hiába. Toldi Miklóst nem leintett visszatartani. Úgy, ahogy volt, egymagában rohant, a sapkája is leesett a fejéről, ment egyenesen neki a muszkának. Mindenki Toldi Miklóst nézte. Az emberek kezében elhallgatott a puska, meredten, szívszorongva lesték Toldit, hogy mi történik vele. Ez pedig megállt alig husz-harminc lépésnyire az előretörő oroszoktól és kiabált, revolverét nekiszegezve, mintha csak a saját embereinek kommandirozott volna. És erre csoda történt. Az orosz rajvonal hirtelen megállt, eldobta a fegyvert és megadta magát. Voltak vagy százötven-kétszázan és ott álltak magasra emelt kézzel Toldi Miklós előtt." Elordítottam magamat boldogan, ujjongva, imádattal és rajongással. És az egész rajvonal ordított, tombolt. Nem lehetett az embereket visszatartani, rohantak előre, a hadnagy úr Tóth után. Ebben a percben egy orosz géppuska éles hangja szólalt meg és az emberek, magyarok, oroszok hasravágódtak. Csak egy ember maradt állva, Toldi Miklós, alias hadnagy úr Tóth Mihály. Fölemelte a karját, azt hittem, integet. De aztán előrebukott és arccal borult a földre. Visszahozni már nem lehetett. Menekülnünk kellett, mert a muszkák felkapták az eldobott fegyvert és újból támadtak. Hadnagy úr Tóth pedig legendás hős lett és az emberei úgy beszéltek róla, mint a régi krónikás a híresneves Toldi Miklósról. MAGYARSÁG 3