Magyarság, 1922. augusztus (3. évfolyam, 172-197. szám)

1922-08-06 / 177. szám

12 Santinikétaro Rabindranath Tagore IsSsoláia *) Rabindranath egyik verskötete, a »Nö­vekvő Hold« egyetlen nagy himnusz a Gyermekhez. Amióta Jézus a szívéhez ölelte a kisdedeket, nem csendült meg költő ajkán a gyermeknek oly felséges dicsérete, mint Rabindranathén. A szere­tet, a gyöngédség minden színével ékesíti fel az ártatlan emberpalántát, szívébe fogadja létének titkát, megérti és ismeri mélyen és igazán,­­ mert a szeretet bölcsességével közelít hozzá. Ez a megértő szeretet indította talán elsősorban arra Rabindranathot, hogy iskolát alapítson. Nem feledte el a maga gyermekkorának rideg és gyötrelmes élményeit­ az iskolával kapcsolatban. A nyugati pedagógia csak mostanában kezd lassanként ráeszmélni arra, milyen gyökeres hiba, hogy a nevelő, végképpen elfeledve kora ifjúságának érzéseit, ugyanazzal a módszerrel gyötri a gond­jaira bízott gyermekeket, mint amely alatt ő maga is mondhatatlanul szenve­dett egykoron. Rabindranath, mikor 1901-ben megalapította iskoláját a Bol­­pur melletti Sánt mikétan-­ban (»A békes­ség otthona«), eleve kiküszöbölt abból minden oly elemet, amit személyes em­lékei helytelennek ítéltek. A gyermek önzetlen szeretőtén kívül hazatias s egyetemesen emberi gondolat is lelkesítette. Látva honfitársainak szen­vedélyes párttusált, a nemes oltáron gyújtott láng kormos, fojtogató füstfelhőit, a kicsinyes zsörtölődéseket, a közelfekvő­s értéktelen politikai célokra való, vak törekvést; az a hit ébredt benne, hogy csak a jövendő nemzedék lehet hivatott a felsőbbrendű­ önállóságra. Nevelni kell, új életre előkészíteni. Bizalma a gyer­mekek felé fordult és mint tűzlelkű apos­tol, nem elégedett meg azzal, hogy szép szavakban sürgesse a re­formokat. Tettre váltotta elgondolását és létrehozta Santinikótant. Pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A maga anyagi erejéhez volt kénytelen folyamodni, s az iskola ma is tetemes részét emészti fel annak a jövedelem­nek, amit munkássága biztosít a költő számára. Volt idő, mikor már csaknem kénytelen volt eladni értékes könyvtárát, hogy az iskolát fenntarthassa. Eleinte bizalmatlansággal fogadták Rabindranath próbálkozását; a hivatalos fórum bele akart szólni a dologba és minthogy Rabindranath nem hederített a fémjelzett állami pedagógusokra, iskoláját nem fo­gadták el képesítésül a magasabb állami tanintézetekre.­­De a költő kitartása le­küzdött minden akadályt. Ma már világ­hírűvé fejlesztette a sántinikétani iskolát, sőt azon fáradozik, hogy nemzetközi egye­temet létesítsen ugyanott, mely az egész világ számára nyitva állana. Kiváló erők támogatják munkájában; hindu művészek, mint például Aszitkumár Baldar, a jeles festő; Adzsitkumár Csa­­krabarti, az író; elsőrangú angol szak­emberek, mint Andrews és Pearson. A költő bátyja, Dvidzsendranath Tagore, szintén részt vesz a munkában: nagy bölcs, ki a filozófiát élő valóságra váltja. A gyermekek a természet szabad kör­nyezetében élnek. A tanítás az égbolt sátra alatt történik ; a gyermekek földre­­terített gyékényeken vagy a zöld pázsi­ton ülnek, heverésznek — sőt, ha vala­melyiknek úgy tartja kedve, akár egy fa ágára is ü­lhet. Semmi kényszer, tes­­tet-lelket erősítő és fejlesztő szabadság levegője tölti be Santinikétan ligeteit. A kitűnő mesterek úgyszólván barátai a gyermekeknek, a tanulásra kedvet kelte­k) Részlét szerzőnek »Rabindranath Tagore, az ember, a művész és a bölcs« .A Akna művéből, mely a közeljövőben­ a Tsz irodaim kiadásában megjelenik­­nek; játszva, örömmel gyarapodnak tu­dásban és jellemben a növendékek. »Sántinikótant meglátogatni rendkívüli emlékezetes élmény«, — írja az angol Thompson. — »A levegő­­is mintha telve volna ünnepélyes, boldog gondolatokkal és tisztább, mint bárhol másutt; s az egész telepet vidám arcok és hangok töl­tik be.« Egészséges játékok és gyakorlatok fej­lesztik a gyermekek testét. A növendé­kek maguk ítélkeznek társaik felett, ha hibát követtek el, nem nehezedik rájuk megfellebbezhetlen idegen tekintélynek sokszor igazságtalani súlya. Azóta a nyu­gaton is erőre kaptak hasonló törekvések, a cserkész­szervezetek sok oly üdvös ne­velési elvet valósítottak meg, amely Rabindranath iskolájának alapjául szolgált. De a sántinikétani iskola még szabadabb, még emberibb: nincs benne nyoma sem a militáris »drill« szellemének. A művészi nevelés is fontos szerepet játszik Sántinikétanban. Az ének — mint a régi görögöknél vagy Platon ideális Respublikájában — a gyermek­nevelés alapvető eszköze. Rabindranath tanítványai remek színielőadásokat ren­deznek : a költő finom játékait, szimbolikus drámáit és párbeszédeit adják elő, idegen kritikusok szerint is páratlan készült­séggel és színészi tökéletességgel. A kis művészek időnként Kalkuttában is vendég­szerepelnek. Thompson — aki pedig sok­szor túlságosan »objektív«, szigorú ítélő­s, egyáltalán nem vak lelkesedő — így ír­t A tavasz köre« (»Phálgum­«) elő­adásáról : »Ott voltam a hallgatóság közt azon a feledhetetlen első estén, midőn a sántinikétani fiúk előadták a Dzsóraszankó-házban, és a szcenárium, úgyszintén a kis fiúcskák megjelenése s éneke sokkal elragadóbb volt, semhogy szavak kifejezhetnék. Töké­letes zenei és színpadi siker volt. A dalok értek. Legnagyszerűbb volt az egészben maga a költő Baúl-nak, a vak dalnoknak szerepében.« — Valóban meg­ható és felséges látvány lehetett az antik főpapi megjelenésű, magas termetű­ ősz költő, nyugalmat, bölcsességet és szere­­tetet sugárzó arcával, amint a zsenge gyermekek közt mozog és énekel, mélyen zengő, meleg, szép hangján. Az a nevelés, melyben a sántinikétani gyermekek részesülnek, valóban gazdaggá teszi a szellemet, sohasem rozsdásodó kincsekkel halmozza el az érzést s az értelmet. De annál szerényebb, sőt mond­hatni szegényesebb a gyermekek külső életformája. Végtelen egyszerűség, szinte szerzetesi igénytelenség uralkodik San­­t­nikótanban. A kis­fiuk mezítláb, egyet­len könnyű köntösbe öltözötten járnak­­kelnek vagy játszadoznak a porban; táp­lálékuk egészséges, de nagyon egyszerű : csakis növényi eledelt kapnak és tejter­mékeket, mint ahogy mesterük sem él dúsabb asztal mellett. A leggazdagabb ember mindenesetre az, akinek legkeve­sebb a hiányérzése, a bölcs megelége­désre s igénytelenségre pedig semmi sem vezet jobban, mint a hasonló nevelés. Korán reggel kelnek a gyermekek, ma­guk hordanak vizet fürdőjükhöz, aztán rendbehozzák hálóhelyiségüket. Megszok­ják, hogy idegen segítség nélkül tudjanak élni. Reggel és este egy-egy negyedórát szentelnek a vallásos elmélyedésnek. Va­lóságos lelki fürdő az ima, ha nem gépi­esen elmormolt formulákat jelent. Ra­bindranath nem akar képmutatókat ne­velni, csak annyit kiván a gyermekektől, hogy nyugodtan, mozdulatlanul, önuralmat gyakorolva töltsék a meditáció negyed­óráját, »ha közben mindjárt a fatörzseken futkározó mókusokat ügyelik is, a­helyett, hogy Isten szemléletébe merülnének el.« (Rasadranath »Iskolám«, a »Személyiség« című kötetben.) Maga a nyugalom, az egyenletes lélekzés, a csöndes szemlélő­­­ dés fölemeli már a szellemet. A reggeli s esti imák Rabindranath költészetét di­csérik. Santinikétan remek példa arra, hogyan találkozhat az évezredes hagyomány a legmodernebb reformszellemmel. Rabin­dranath iskolája, mely a legújabb köve­telményeknek is mintájául szolgálhatna, voltaképpen az ősi erdőlakó bráhmariok »ászoméinak«, erdei telepeinek s iskolái­nak a modern mása. Maga Rabindranath jellemzi legjobban néhány sorban azt a szellemet, mely Sántinikótant élteti : »Határozottan tudom — jóllehet a legtöbben ugy látszik, elfele­dik, — hogy a gyermekek élő lények — még élőbbek, mint a felnőtt ember, ki megszokások páncéljával vette körül ma­gát. Éppen ezért szellemi egészségük és fejlődésük érdekében feltétlenül szüksé­gük van a gyermekeknek arra, hogy ne csupán lecketanulásra szolgáló iskoláik legyenek, hanem oly világban élhessenek, melynek vezérlő szelleme a szemé­lyes szeretet. Ászama kell, hogy legyen ez, hol emberek az élet legmagasabb céljáért gyűltek egybe a természet béké­jében, hol az élet nem csupán elmélke­désben áll, de teljesen tudatra ébredt min­den tevékenységében, hol a fiuk elméjét nem idomítják folyton folyvást arra a hitre, hogy a nemzet önbálványozása lenne a legigazibb ideál, amelyet ma­­gukbafoga­dhatnak; hol arra ösztönözik őket, hogy az emberi világot Isten Biro­dalma gyanánt ismerjék meg, s az legyen törekvésük, hogy ennek polgáraivá válja­nak; hol nem múlnak el napok anélkül, hogy a napkeltét, a napnyugtát s a csillagok néma dicsfényét tudomásul ne vennék; hol az ember örvendve és hálásan vesz részt a természet virágos és gyümölcsös ünnepein, és ahol ifjú s öreg, tanító és tanítvány egyazon asztalnál foglalnak helyet, hogy megosszák mindennapi ele­delüket és örök életük eledelét.« Baktay Ervin fényűzés addier, ameddig jelentősebb és igazán korszakokat jelölő munkák nem jelentek meg. Ha például Wedekindről van szó, aki nálunk igazán szomorúan van képviselve a műfordítások sorában, első­sorban Franciska Die Büchse der Pandora, So ist das Leben, Der Stein der Weisen c. műveire, vagy akármelyik más drámá­jára (Der Liebestrank, Marquis von Reith és a többi ebből a periódusból való munkájára) gondoltunk volna, mint éppen a Musik-ra, amely amellett, hogy a gyön­gébb alkotásai közé tartozik a tragikome­­dia-írónak, még csak nem is jellemző Wedekindre. A Hidak­a megírásával új fordulóponthoz érkezett költő utolsó alko­tásai, melyeknek ily­en vagy oly­an sajátságait lehet ugyan magyarázni, de az első alko­tási epocha értékeivel szemben drámai és egyáltalában írói értékeknek elismerni — nem, ezek az írások csak teljes magyar Wedekind-sorozatban állhatnak meg, mint Wedekind írói karakterét jellemző kuriózumok; addig azonban, amíg ez nincs meg, nem találjuk érdemes csele­kedetnek kiadásukat. Különösen pedig akkor nem, ha olyan gyönge, mint éppen a Másik fordítása. Iga­zán nem tudjuk mire magyarázni azokat a stílus-zökkenőket, melyek a tartalmilag és formailag egyaránt legkönnyebb Wedekind-dráma fordításá­ban lépten-nyomon felbukkannak. Az meg egyenesen bántó, hogy a magyartalan­ok! indulatszót nem tudta szinonimákkal pótolni és van hely, ahol majdnem min­den mondat vele kezdődik. Nem említjük azt, hogy a lehetetlen szerkezetben alkal­mazott »magánnövendéke* helyett később — minthogy tudjuk: »magánnövendék* -ről van úgyis szó — az egyszerű tanít­vány szót alkalmazhatta volna, vagy azt, hogy a negyedik kép első jelene­­netébe beiktatott kis dal fordítása egészen primitív és hogy azt talán mégsem szabad leírni — többek között: »maga előtt suttogja a szót« . . , Azonban ezek csak futólag kikapott dol­gok, az eredetivel való összehasonlítás bizonyára még éppen sok ehhez, hasonló fordítási gikszert fedeztetne fel a figyel­mes olvasóval. Kár a papirosért és a kiadáshoz fűződő minden fáradtságért, mert azért, a pénzért jó fordítást is ki lehetett volna adni. (N. A.) Thomée József: Golgothajárás. Versek. (Az »Ország-Világ­ kiadása. A szerző arc­képével.) Szokatlanul terjedelmes, sűrít szedésü tizives verseskötet. A háború és a háború utáni idők ismert hangja csen­dül minden lapjáról, tiszta csengésű ver­sekben. Tárgyai: a minden ember és fő­leg becsületes magyar ember lelkén át­járó, kialakult hagyományú és öröklötten nemes formájú érzések, pl. Harci készség, vitézség, bajtársiasság, a bor dicsérete, a nyalka huszár dicsérete a gyalogossal szemben, a hitvesi hűség, az otthon­­hagyott kis szüszke fiúcska iránti atyai szeretet, a betolakodó rabló népek iránti megvetés, ellenséges indulat, a jobb magyar jövőben való hit és fogad­kozás, istenfélelem. . . Minden érzés és érzülete tiszteletreméltó, komoly hittel vallott; — igaz, hogy ezek fölsorolásával még nem bírtuk jellemezni a költészetét is, hiszen a költő még nemrég is éppen az érzéseknek magában álló, sőt eltérőn új formáit választotta mondanivaló tárgyul, a mai költő ellenben a mindenkit átfogó, nagy közösségeket közönséges formáiban választja tárgyául — és mindkét esetben egyaránt lehet költészete kívánt érték. Ezek a versek a közösségeket verselik, valami ódás megindultság rezeg minde­­nik vers érzülete alján, sehol semmi a háború előtti divatos könnyed cinizmusból, finomkodó differenciáltságból. Élőszóval el­mondva rendes beszédhangnál egy fél oktáv­val mind mélyebben hangzanék. Ünnepies­­ség is érzik rajtuk, formáiuk is, a szokásos nyugateurópai versforma-ruhák a vasár­nap reggeli kiöltözöttséget éreztetik. Azt hisszük, hogy katonaviselt, vagy tán még­­inkább a háborút ünnepi méltóságában néző olvasók sok önmagukra találással fogják olvasni e verseket. MAGYARSÁG 1922 augusztus 6. vasárnap (Petőfi Sándor és a lírai költészet.) Ilyen címen veszi kezébe a Magyar Könyvtár közönsége Gyulai Pál korszak­­alkotó tanulmányát, mely 1854-ben jelent meg először az Uj Magyar Múzeumban. A tanulmány a Petőf-irodalom első fecs­kéje. Megalapozta a mai hatalmas Petőf­­irodalmat és Petőfi esztétikai méltatásá­nak irányt szabott. Petőfi költészete csupa csuda, az élete is az. Viharmadár volt, nyugtalan és lázas. Élete változatos, tarka vándorélet. Valami titkos tűz kergette helyről-helyre, mint Széchenyit Keletről Keletre és Nyugatra. Kevés helye van Magyarországnak, ahol Petőfi meg ne for­dult volna. Kevés költője van a világnak, akik annyira ismerték hazájuk földjét, mint ő. Petőfi 26 éves volt, mikor a halál elra­gadta. Halála épp oly titokzatos, mint Poe vagy Shelly élethullása. Gyulai Petőfi közölte életadatai ma már itt-ott elavultak. És ez természetes is. Gyulai csak annyi életrajzot ad, amennyit szor­galma eredményezett és a tanulmány ka­raktere megkíván. Gyulai volt az első, aki igazán és megértően rögzítette meg Petőfi jelentőségét és értékét irodalmunk­ban. Pontos és éles rajzát adja az igazi Petőfinek. Mert Petőfi nem volt vadzseni, nem volt pesszimista, de romlott sem volt. Petőfi ferdeségeinek kulcsa, szenvedé­lyes temperamentumában van. Szenvedé­lyességét az a lírai feszültség fűti, mely a dalra kényszeríti. Petőfi költészetének lényege : dalköltészetében rejlik. És dal­költészetének fővonása, hogy komplex érzéseket egyszerűen és világosan tud ki­fejezni. E tekintetben egyedül áll nem­csak a magyar, de a világirodalomban is. A legnagyobb magyar kritikus ítéletei élesek és kemények, mint az acél. ítéle­tei ma a köztudatban élnek: ez legpozi­tívebb erkölcsi és esztétikai sikere. (S. J.) (Wedekind: Muzsika.) A műfordítás­nak a kisebb nemzetek könyvtermelésé­­ben csupán akkor van létjogosultsága, ha reprezentatív és legalább megközelítően abszolút értékű idegen munkákat ültet át saját nyelvére. Olyan írások lefordítására, melyek csak egyszerű dokumentumok az író fejlődésének egyes elkanyarodásaihoz, sincs szükség, vagy legalább is fölösleges Fenti könyvek Pfeifer—Zeidler nem­­zeti könyvkereskedésében kaphatók. Buda­­pest, Kossuth Lajos­ utca 7.

Next