Magyarság, 1922. augusztus (3. évfolyam, 172-197. szám)
1922-08-06 / 177. szám
12 Santinikétaro Rabindranath Tagore IsSsoláia *) Rabindranath egyik verskötete, a »Növekvő Hold« egyetlen nagy himnusz a Gyermekhez. Amióta Jézus a szívéhez ölelte a kisdedeket, nem csendült meg költő ajkán a gyermeknek oly felséges dicsérete, mint Rabindranathén. A szeretet, a gyöngédség minden színével ékesíti fel az ártatlan emberpalántát, szívébe fogadja létének titkát, megérti és ismeri mélyen és igazán, mert a szeretet bölcsességével közelít hozzá. Ez a megértő szeretet indította talán elsősorban arra Rabindranathot, hogy iskolát alapítson. Nem feledte el a maga gyermekkorának rideg és gyötrelmes élményeit az iskolával kapcsolatban. A nyugati pedagógia csak mostanában kezd lassanként ráeszmélni arra, milyen gyökeres hiba, hogy a nevelő, végképpen elfeledve kora ifjúságának érzéseit, ugyanazzal a módszerrel gyötri a gondjaira bízott gyermekeket, mint amely alatt ő maga is mondhatatlanul szenvedett egykoron. Rabindranath, mikor 1901-ben megalapította iskoláját a Bolpur melletti Sánt mikétan-ban (»A békesség otthona«), eleve kiküszöbölt abból minden oly elemet, amit személyes emlékei helytelennek ítéltek. A gyermek önzetlen szeretőtén kívül hazatias s egyetemesen emberi gondolat is lelkesítette. Látva honfitársainak szenvedélyes párttusált, a nemes oltáron gyújtott láng kormos, fojtogató füstfelhőit, a kicsinyes zsörtölődéseket, a közelfekvős értéktelen politikai célokra való, vak törekvést; az a hit ébredt benne, hogy csak a jövendő nemzedék lehet hivatott a felsőbbrendű önállóságra. Nevelni kell, új életre előkészíteni. Bizalma a gyermekek felé fordult és mint tűzlelkű apostol, nem elégedett meg azzal, hogy szép szavakban sürgesse a reformokat. Tettre váltotta elgondolását és létrehozta Santinikótant. Pedig nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. A maga anyagi erejéhez volt kénytelen folyamodni, s az iskola ma is tetemes részét emészti fel annak a jövedelemnek, amit munkássága biztosít a költő számára. Volt idő, mikor már csaknem kénytelen volt eladni értékes könyvtárát, hogy az iskolát fenntarthassa. Eleinte bizalmatlansággal fogadták Rabindranath próbálkozását; a hivatalos fórum bele akart szólni a dologba és minthogy Rabindranath nem hederített a fémjelzett állami pedagógusokra, iskoláját nem fogadták el képesítésül a magasabb állami tanintézetekre.De a költő kitartása leküzdött minden akadályt. Ma már világhírűvé fejlesztette a sántinikétani iskolát, sőt azon fáradozik, hogy nemzetközi egyetemet létesítsen ugyanott, mely az egész világ számára nyitva állana. Kiváló erők támogatják munkájában; hindu művészek, mint például Aszitkumár Baldar, a jeles festő; Adzsitkumár Csakrabarti, az író; elsőrangú angol szakemberek, mint Andrews és Pearson. A költő bátyja, Dvidzsendranath Tagore, szintén részt vesz a munkában: nagy bölcs, ki a filozófiát élő valóságra váltja. A gyermekek a természet szabad környezetében élnek. A tanítás az égbolt sátra alatt történik ; a gyermekek földreterített gyékényeken vagy a zöld pázsiton ülnek, heverésznek — sőt, ha valamelyiknek úgy tartja kedve, akár egy fa ágára is ülhet. Semmi kényszer, testet-lelket erősítő és fejlesztő szabadság levegője tölti be Santinikétan ligeteit. A kitűnő mesterek úgyszólván barátai a gyermekeknek, a tanulásra kedvet keltek) Részlét szerzőnek »Rabindranath Tagore, az ember, a művész és a bölcs« .A Akna művéből, mely a közeljövőben a Tsz irodaim kiadásában megjeleniknek; játszva, örömmel gyarapodnak tudásban és jellemben a növendékek. »Sántinikótant meglátogatni rendkívüli emlékezetes élmény«, — írja az angol Thompson. — »A levegőis mintha telve volna ünnepélyes, boldog gondolatokkal és tisztább, mint bárhol másutt; s az egész telepet vidám arcok és hangok töltik be.« Egészséges játékok és gyakorlatok fejlesztik a gyermekek testét. A növendékek maguk ítélkeznek társaik felett, ha hibát követtek el, nem nehezedik rájuk megfellebbezhetlen idegen tekintélynek sokszor igazságtalani súlya. Azóta a nyugaton is erőre kaptak hasonló törekvések, a cserkészszervezetek sok oly üdvös nevelési elvet valósítottak meg, amely Rabindranath iskolájának alapjául szolgált. De a sántinikétani iskola még szabadabb, még emberibb: nincs benne nyoma sem a militáris »drill« szellemének. A művészi nevelés is fontos szerepet játszik Sántinikétanban. Az ének — mint a régi görögöknél vagy Platon ideális Respublikájában — a gyermeknevelés alapvető eszköze. Rabindranath tanítványai remek színielőadásokat rendeznek : a költő finom játékait, szimbolikus drámáit és párbeszédeit adják elő, idegen kritikusok szerint is páratlan készültséggel és színészi tökéletességgel. A kis művészek időnként Kalkuttában is vendégszerepelnek. Thompson — aki pedig sokszor túlságosan »objektív«, szigorú ítélős, egyáltalán nem vak lelkesedő — így írt A tavasz köre« (»Phálgum«) előadásáról : »Ott voltam a hallgatóság közt azon a feledhetetlen első estén, midőn a sántinikétani fiúk előadták a Dzsóraszankó-házban, és a szcenárium, úgyszintén a kis fiúcskák megjelenése s éneke sokkal elragadóbb volt, semhogy szavak kifejezhetnék. Tökéletes zenei és színpadi siker volt. A dalok értek. Legnagyszerűbb volt az egészben maga a költő Baúl-nak, a vak dalnoknak szerepében.« — Valóban megható és felséges látvány lehetett az antik főpapi megjelenésű, magas termetű ősz költő, nyugalmat, bölcsességet és szeretetet sugárzó arcával, amint a zsenge gyermekek közt mozog és énekel, mélyen zengő, meleg, szép hangján. Az a nevelés, melyben a sántinikétani gyermekek részesülnek, valóban gazdaggá teszi a szellemet, sohasem rozsdásodó kincsekkel halmozza el az érzést s az értelmet. De annál szerényebb, sőt mondhatni szegényesebb a gyermekek külső életformája. Végtelen egyszerűség, szinte szerzetesi igénytelenség uralkodik Santnikótanban. A kisfiuk mezítláb, egyetlen könnyű köntösbe öltözötten járnakkelnek vagy játszadoznak a porban; táplálékuk egészséges, de nagyon egyszerű : csakis növényi eledelt kapnak és tejtermékeket, mint ahogy mesterük sem él dúsabb asztal mellett. A leggazdagabb ember mindenesetre az, akinek legkevesebb a hiányérzése, a bölcs megelégedésre s igénytelenségre pedig semmi sem vezet jobban, mint a hasonló nevelés. Korán reggel kelnek a gyermekek, maguk hordanak vizet fürdőjükhöz, aztán rendbehozzák hálóhelyiségüket. Megszokják, hogy idegen segítség nélkül tudjanak élni. Reggel és este egy-egy negyedórát szentelnek a vallásos elmélyedésnek. Valóságos lelki fürdő az ima, ha nem gépiesen elmormolt formulákat jelent. Rabindranath nem akar képmutatókat nevelni, csak annyit kiván a gyermekektől, hogy nyugodtan, mozdulatlanul, önuralmat gyakorolva töltsék a meditáció negyedóráját, »ha közben mindjárt a fatörzseken futkározó mókusokat ügyelik is, ahelyett, hogy Isten szemléletébe merülnének el.« (Rasadranath »Iskolám«, a »Személyiség« című kötetben.) Maga a nyugalom, az egyenletes lélekzés, a csöndes szemlélő dés fölemeli már a szellemet. A reggeli s esti imák Rabindranath költészetét dicsérik. Santinikétan remek példa arra, hogyan találkozhat az évezredes hagyomány a legmodernebb reformszellemmel. Rabindranath iskolája, mely a legújabb követelményeknek is mintájául szolgálhatna, voltaképpen az ősi erdőlakó bráhmariok »ászoméinak«, erdei telepeinek s iskoláinak a modern mása. Maga Rabindranath jellemzi legjobban néhány sorban azt a szellemet, mely Sántinikótant élteti : »Határozottan tudom — jóllehet a legtöbben ugy látszik, elfeledik, — hogy a gyermekek élő lények — még élőbbek, mint a felnőtt ember, ki megszokások páncéljával vette körül magát. Éppen ezért szellemi egészségük és fejlődésük érdekében feltétlenül szükségük van a gyermekeknek arra, hogy ne csupán lecketanulásra szolgáló iskoláik legyenek, hanem oly világban élhessenek, melynek vezérlő szelleme a személyes szeretet. Ászama kell, hogy legyen ez, hol emberek az élet legmagasabb céljáért gyűltek egybe a természet békéjében, hol az élet nem csupán elmélkedésben áll, de teljesen tudatra ébredt minden tevékenységében, hol a fiuk elméjét nem idomítják folyton folyvást arra a hitre, hogy a nemzet önbálványozása lenne a legigazibb ideál, amelyet magukbafogadhatnak; hol arra ösztönözik őket, hogy az emberi világot Isten Birodalma gyanánt ismerjék meg, s az legyen törekvésük, hogy ennek polgáraivá váljanak; hol nem múlnak el napok anélkül, hogy a napkeltét, a napnyugtát s a csillagok néma dicsfényét tudomásul ne vennék; hol az ember örvendve és hálásan vesz részt a természet virágos és gyümölcsös ünnepein, és ahol ifjú s öreg, tanító és tanítvány egyazon asztalnál foglalnak helyet, hogy megosszák mindennapi eledelüket és örök életük eledelét.« Baktay Ervin fényűzés addier, ameddig jelentősebb és igazán korszakokat jelölő munkák nem jelentek meg. Ha például Wedekindről van szó, aki nálunk igazán szomorúan van képviselve a műfordítások sorában, elsősorban Franciska Die Büchse der Pandora, So ist das Leben, Der Stein der Weisen c. műveire, vagy akármelyik más drámájára (Der Liebestrank, Marquis von Reith és a többi ebből a periódusból való munkájára) gondoltunk volna, mint éppen a Musik-ra, amely amellett, hogy a gyöngébb alkotásai közé tartozik a tragikomedia-írónak, még csak nem is jellemző Wedekindre. A Hidaka megírásával új fordulóponthoz érkezett költő utolsó alkotásai, melyeknek ilyen vagy olyan sajátságait lehet ugyan magyarázni, de az első alkotási epocha értékeivel szemben drámai és egyáltalában írói értékeknek elismerni — nem, ezek az írások csak teljes magyar Wedekind-sorozatban állhatnak meg, mint Wedekind írói karakterét jellemző kuriózumok; addig azonban, amíg ez nincs meg, nem találjuk érdemes cselekedetnek kiadásukat. Különösen pedig akkor nem, ha olyan gyönge, mint éppen a Másik fordítása. Igazán nem tudjuk mire magyarázni azokat a stílus-zökkenőket, melyek a tartalmilag és formailag egyaránt legkönnyebb Wedekind-dráma fordításában lépten-nyomon felbukkannak. Az meg egyenesen bántó, hogy a magyartalanok! indulatszót nem tudta szinonimákkal pótolni és van hely, ahol majdnem minden mondat vele kezdődik. Nem említjük azt, hogy a lehetetlen szerkezetben alkalmazott »magánnövendéke* helyett később — minthogy tudjuk: »magánnövendék* -ről van úgyis szó — az egyszerű tanítvány szót alkalmazhatta volna, vagy azt, hogy a negyedik kép első jelenenetébe beiktatott kis dal fordítása egészen primitív és hogy azt talán mégsem szabad leírni — többek között: »maga előtt suttogja a szót« . . , Azonban ezek csak futólag kikapott dolgok, az eredetivel való összehasonlítás bizonyára még éppen sok ehhez, hasonló fordítási gikszert fedeztetne fel a figyelmes olvasóval. Kár a papirosért és a kiadáshoz fűződő minden fáradtságért, mert azért, a pénzért jó fordítást is ki lehetett volna adni. (N. A.) Thomée József: Golgothajárás. Versek. (Az »Ország-Világ kiadása. A szerző arcképével.) Szokatlanul terjedelmes, sűrít szedésü tizives verseskötet. A háború és a háború utáni idők ismert hangja csendül minden lapjáról, tiszta csengésű versekben. Tárgyai: a minden ember és főleg becsületes magyar ember lelkén átjáró, kialakult hagyományú és öröklötten nemes formájú érzések, pl. Harci készség, vitézség, bajtársiasság, a bor dicsérete, a nyalka huszár dicsérete a gyalogossal szemben, a hitvesi hűség, az otthonhagyott kis szüszke fiúcska iránti atyai szeretet, a betolakodó rabló népek iránti megvetés, ellenséges indulat, a jobb magyar jövőben való hit és fogadkozás, istenfélelem. . . Minden érzés és érzülete tiszteletreméltó, komoly hittel vallott; — igaz, hogy ezek fölsorolásával még nem bírtuk jellemezni a költészetét is, hiszen a költő még nemrég is éppen az érzéseknek magában álló, sőt eltérőn új formáit választotta mondanivaló tárgyul, a mai költő ellenben a mindenkit átfogó, nagy közösségeket közönséges formáiban választja tárgyául — és mindkét esetben egyaránt lehet költészete kívánt érték. Ezek a versek a közösségeket verselik, valami ódás megindultság rezeg mindenik vers érzülete alján, sehol semmi a háború előtti divatos könnyed cinizmusból, finomkodó differenciáltságból. Élőszóval elmondva rendes beszédhangnál egy fél oktávval mind mélyebben hangzanék. Ünnepiesség is érzik rajtuk, formáiuk is, a szokásos nyugateurópai versforma-ruhák a vasárnap reggeli kiöltözöttséget éreztetik. Azt hisszük, hogy katonaviselt, vagy tán méginkább a háborút ünnepi méltóságában néző olvasók sok önmagukra találással fogják olvasni e verseket. MAGYARSÁG 1922 augusztus 6. vasárnap (Petőfi Sándor és a lírai költészet.) Ilyen címen veszi kezébe a Magyar Könyvtár közönsége Gyulai Pál korszakalkotó tanulmányát, mely 1854-ben jelent meg először az Uj Magyar Múzeumban. A tanulmány a Petőf-irodalom első fecskéje. Megalapozta a mai hatalmas Petőfirodalmat és Petőfi esztétikai méltatásának irányt szabott. Petőfi költészete csupa csuda, az élete is az. Viharmadár volt, nyugtalan és lázas. Élete változatos, tarka vándorélet. Valami titkos tűz kergette helyről-helyre, mint Széchenyit Keletről Keletre és Nyugatra. Kevés helye van Magyarországnak, ahol Petőfi meg ne fordult volna. Kevés költője van a világnak, akik annyira ismerték hazájuk földjét, mint ő. Petőfi 26 éves volt, mikor a halál elragadta. Halála épp oly titokzatos, mint Poe vagy Shelly élethullása. Gyulai Petőfi közölte életadatai ma már itt-ott elavultak. És ez természetes is. Gyulai csak annyi életrajzot ad, amennyit szorgalma eredményezett és a tanulmány karaktere megkíván. Gyulai volt az első, aki igazán és megértően rögzítette meg Petőfi jelentőségét és értékét irodalmunkban. Pontos és éles rajzát adja az igazi Petőfinek. Mert Petőfi nem volt vadzseni, nem volt pesszimista, de romlott sem volt. Petőfi ferdeségeinek kulcsa, szenvedélyes temperamentumában van. Szenvedélyességét az a lírai feszültség fűti, mely a dalra kényszeríti. Petőfi költészetének lényege : dalköltészetében rejlik. És dalköltészetének fővonása, hogy komplex érzéseket egyszerűen és világosan tud kifejezni. E tekintetben egyedül áll nemcsak a magyar, de a világirodalomban is. A legnagyobb magyar kritikus ítéletei élesek és kemények, mint az acél. ítéletei ma a köztudatban élnek: ez legpozitívebb erkölcsi és esztétikai sikere. (S. J.) (Wedekind: Muzsika.) A műfordításnak a kisebb nemzetek könyvtermelésében csupán akkor van létjogosultsága, ha reprezentatív és legalább megközelítően abszolút értékű idegen munkákat ültet át saját nyelvére. Olyan írások lefordítására, melyek csak egyszerű dokumentumok az író fejlődésének egyes elkanyarodásaihoz, sincs szükség, vagy legalább is fölösleges Fenti könyvek Pfeifer—Zeidler nemzeti könyvkereskedésében kaphatók. Budapest, Kossuth Lajos utca 7.