Magyarság, 1922. december (3. évfolyam, 274-297. szám)
1922-12-24 / 293. szám
2 ben is hogyan folytatták a fészekrakást egy lövészárok eresze alatt. A francia forradalom alatt, miközben a konventben a mérsékelt és szélső hegypártiak harca folyt s miközben a forradalom hősei a szabadság és egyenlőség jelszavával egymást és a polgárok ezreit a vérpadra küldötték, Desmoulins Kamill, aki előbb adósságokba merült névtelen ügyvéd volt, ezt irta bizalmasan egyik vidéki barátjának: »Növeli élvezetemet, hogy elfoglalom az engem megillető helyet s hatalmamat éreztethetem azokkal, akik eddig megvethettek s magammal egyenlőállásuaknak láthatom azokat, akiket a jószerencse eddig társadalmilag vagy anyagilag fölém helyezett. Jeligém az, ami minden becsületes emberé: ne álljon fölöttem senki. De az erőknek ez az elhelyezkedése az első nemzetgyűlés harcai mögött csak olyan átmeneti volt. A valóságos ellentétek oly nagyok voltak, a közvélemény ellenőrzése oly erős, az elveket sokan oly komolyan vették, az új politikai tényezők sorsa oly bizonytalan volt, hogy senki se bízott az első »konszolidáció« állandóságában. A munkapárt politikai föltámasztása nyomán ez a kiegyenlítő folyamat bizonyos mértékig revízión ment keresztül, egyébként azonban meggyorsult és minden irányban teljessé vált. Hisz itt most már csak régi ismeretségeket kellett felújítani, régi szálakat összekötni, átmenetileg elhanyagolt vezetékeket helyreállítani, a felek egyébként tökéletesen ismerték egymást, semmi akadálya nem volt többé, hogy a vizek visszatérjenek medrükbe s úgy forogjon minden tovább, ahogy régen, a háború előtt forgott. A mi emberünkazonban nem ezek közé a visszajött újak közé tartozik. Az a számára nem voltak kikövezett utak, ő még az első nemzetgyűlésen is, amely pedig elég »borzas« volt ebben a tekintetben, a legborzasabbak közé tartozott. Ott ült a kisgazdapárt legsötétebb balsarkában. Nála hegypártibb talán már csak szegény Csizmadia Sándor lehetett. Ott ült sötéten azzal a dühös keserű mosollyal arculatán, melyet a forradalmárok száz esztendő óta másolnak talán Marat eredetije után. A mi emberünk ezta mosolyt a Károlyi-forradalomból hozta magával, melynek, mint reménytelen, ismeretlen kis vidéki ügy- svéd és kispolgári demagóg, lelkes résztvevője volt. Onnan a forradalomból és az ismeretlen vidékiségből hozta dühös mosolyával együtt hanyag, kikönyökölt, kopott és pecsétes kabátját, fanatikusan kitérdelt nadrágját, az emésztő belső nyugtalanságtól sárgára ráncosodott arcát s mélyen ülő vadmacska szemeit. A Károlyi-forradalom eltévedt frázisai sivitáztak recsegő közbeszólásaiban is, hogy lépten-nyomon feldühösítsék a kurzus ártatlan és türelmetlen híveit, így ült a mi emberünk abban a sötét szögletben sokáig. Tépettségében, meglapuló elszántságában maga egy egész forradalom, amely tehetetlenül rágja láncait, mert a nagy túlerő miatt nem tud, vagy nem mer azoktól végképpen előidézni. De aztán ez a sovány, bozontos kráter sok más társával együtt lassan-lassan kihűlt, elhallgatott. Egyre kevesebbet mutatkozott a Házban, egyre többször a minisztériumok folyosóin. Ha mégis megjelent a parlamenti márványoszlopok alatt, csodák csodája, már helyeslően bólintott egyet-egyet a miniszterelnök fejtegetéseihez, melyek a rend és konszolidáció érdekeit hirdették. S aztán, előbb persze csak úgy a pad alatt, majd egyre nyíltabban megtapsolta már a szakminiszterek komoly argumentumait is, melyekre azelőtt keserű hitetlenséggel föl-fölnevetett. Nemrégen még minden második közbeszólása az volt: földet a népnek! Vagy: le a királlyal! Most már egyre ritkábban szólt és egyre több megfontoltság jelentkezett minden szavában. Ahogy nőttek és javultak összeköttetései, úgy élesedett guvernamentális érzéke. Amilyen türelmetlen volt előbb s ahogy türelmetlenségében folyton az országot és a népet emlegette, úgy jött rá lassan kint a maga példáján keresztül, hogy az országnak sincs voltaképpen rossz dolga, s hogy türelmetlenséggel semmire se megyünk. Mikor a Károlyi-korszak már a bolsevizmusba hajlott s a feloszlás és anarchia minden tünetétől rothadt, a pesti forradalmi zsurnalizmus egyik ismert alakja cikket írt hetilapjában arról, hogy az autótaxi, amelyet ő használ, már tiszta és gyors, hogy már jó olasz narancsot eszik s egyiptomi cigarettát szív. A konszolidáció tehát, — konstatálta a szerkesztő úr, — úgy látszik, megindult, az ország a feltámadás és megerősödés útjára lépett. Ugyanezzel az érzékkel érzi a mi emberünk is, hogy most már jó úton vagyunk sem érti, miért kiabálnak mások még mindig, mikor ő már autóban jár, zsíros pőrei vannak, igazgatóságokban ül, a minisztériumokban csupa előzékenységgel találkozik és így tovább. Különösen haragszik azonban azokra, akik folyton az integritást emlegetik, mert ezek háborút akarnak, ő pedig, ha előbb mint forradalmár és pacifista gyűlölte a vérontást, most mint óvatos, reális államférfin irtózik minden kalandtól és felfordulástól. Hogy is lelkesedhetnék a rázkódtatásokért, hiszen neki, tehát ugye az országnak is, most nyugodt viszonyokra van szüksége? Hogy mondta valamikor Széchenyi István: előbb gazdagodjunk meg, azután kivívhatjuk nemzeti függetlenségünket! De nemcsak ezek a magasabb elvi szempontok befolyásolják a mi emberünket. Az új környezet is kötelez. Az új párt, amelynek ő lelkes híve, a munkapárti úrság és megállapodottság levegőjét árasztja. Itt nem szeretik a nyugtalan, izgága embereket. Ez a konszolidáció olyan, mint Caesar: gyanakszik és irtózik a sápadt arcoktól, csak a piros, kövér, vidám arcokat, a jólöltözött és jóllakott embereket szereti, azokban bízik, tehát azokkal veszi körül magát. S ez a viselet kötelező mindenkire, aki igazán megbízható akar lenni s komoly kormányzati képességekre aspirál. Így vált kényelmetlenné a mi emberünkre régi, forradalmi arculata is: a gyér, borostás szakáll, a keserüdühös tekintet s a manikürözetlen kéz. Lassankint elhagyta tehát őket s a konszolidációval párhuzamosan elhagyogatta régi ruhadarabjait is. Kivetkőzött belőlük, mint ahogy a rák eldobálja elviseli ollóit, mikor már túlfejlődött rajtuk, így lett ő az a szanszkülott, aki már a vérpad árnyékában muskadinné, a direktórium és a császárság aranyos ifjúságává vedlik át, vagy az a kerekfejű puritán, aki előbb Cromwell zord és mocskos párthive volt, hogy aztán II. Jakab udvarában mint a kellem és simaság példaképe tündököljék. Most minden csupa új rajta. Még nyikorog ugyan, mint minden újság, de majd eltűnik az is. Ahogy végigmegy a folyosón, már érzik mosolyán és köszöntésén, hogy a konszolidáció betetőzéséhez közeledik: most várja kormányfőtanácsosi kinevezését. Újévre méltóságos ar lesz s akkor merje még valaki sóhajtani, hogy: Csonkamagyarország nem ország! Erdélyi Költők Margitnak Most nézd, a hold — (a hold is asszony) Uszályával földet seper, Oly jótevő a holdieper. Alatta minden úgy megépül, A naptűz marcangolta kert Már süllí meg, fejet emelt. Vedd a kendőd, (a hold is asszony) Menjünk a kertbe, karba kar, jó, minket is takar. A violák kétszer fehérek, És minden rózsa fölnevel, Vérző sebek nélkül szeret. A sajgó, napharapta szájak Illatbeszedbe kezdenek, Titkok titkokhoz rezgenek. Csókolok szent dühét beszélik, Csókoltak kínját, üdveit ... S a hold oly csóktalan, szelíd. Üljíink a hold alá ma ketten, Két csókoltnak küldött szegény, Titkoskodjunk hold szőnyegén. Szóljunk szelíd asszonybeszédet, A hím nap azt nem érti meg, S nem értik napforró hímek. Szőljünk szelíd asszonybeszédet, Hímezzünk szenvedésmesét. Kinek nem sorsa: semmiség. Sírjunk szelíd asszonybeszédet, Mely szóra hült könnyhullatás, — Holdfurcsa asszonymulatás S * hold, szegény, (a hold Is asszony) Nem fitymál törpe titkokat, Megkönnyez és megsímogat. (Marosvásárhely) Berda Mária FsSek lira Se vád, se szó, se könny, se átok De — nem tudok már nézni rátok! Megyek el innen ! . . . Mit idehoztam, minden elveszett: Melegség, jóság, örömök, hízás — Fiatal szivemből kipatakzott Muzsikás írás. Jajj, ide kár volt! . . . ! Lerongyolt szívvel Maradt erőmet összeszedem, Nagy megvetéssel hátradobom sápadt fejem ! Megyek el innen ! . . . De — nem leütve, Nem tehetetlen sírt [panasszal — Magatok vesztére jól kikovácsolt Nagyszerű daccal! Az még visszahoz ide az Ünnepre! . . . Vagy — visszahozz, lehet, a Gyászra . . . A balladás, a döbbenetes Szörnyű nagy tetemrehívásra, Mikor a Halott kiszakadt lelke gyilkost [kutat — És fehér kezem ott a Sírnál Rátok mutat. (Marosvásárhely. .. Nagy Emma Az a mennyország, amely pokol Ha azt mondaná nekem valaki s Lélek, te mától fogva megpihensz És mától fogva többet nem virágzol, Es mától fogva többet nem teremsz, Már nem vesződsz, nem bajlódsz a világgal, Estenmagaddal sem lesz több bajod, Én körülfonlak örök glóriával, És minden úgy lesz, ahogy akarod, Ha így beszélne hozzám valaki , Lélek, neked kijár az örök bér, Azért, azait eddig világrahoztál, És mindennapra egy babérlevél — Ó, ez a mennyország a pokol volna, Nem virágozni, nem teremni már, Csak nézni, amint virág és gyümölcs. Mit én termettem, kézről-kézre járl Nézni mindazt, min régen túlhaladtam, És a hozsannák közepette tudni, Keserűn tudni, hogy semmit se adtam! — Ó, ez a mennyország a pokol volna. /Kolozsvár/ Reményik Sándor Nostalgia Idegenül ver itt a szivem, sok itt a zaj, sok a sugár. Nagyon szeretnék visszamenni: a hallgatás barlangra vár. Magányom sziklaboltozatra, sötét, sokesztendős tanyám, ahol a vérem dobbanását tanatlan csöndben hallanád. Barlangtüzem ki nem világít, fájdalmam Szírbe zárt titok. Panaszaim sötétbe dermedt alaktalan szalagmitok. 5 a mély, ha néhamegmorajlik, hallgatom, kint a szél szalad, és a sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt. (Nagyenyed) Siprily Lajor MAGYARSÁG 1922 december 24. vasárnap Legalkalmasabb karácsonyi ajándék a serdültebb ifjúság számára Sztrohay Kálmán*. M feUDŐS IMNI cimű könyve. Fáy Dezső színes képeivel Araseo: Sí* Megrendelhető : a »Magyarsága kiadóhivatalában. A pénz előzetes beküldésénél bérmentve Tisztára ajándék! A karácsonyi könyvpiac szenzációja Jon Firrea: Bukaresti séták (Bolyongások Mineiunescuval.) A 240 lapos illusztrált kötet bolti áré 440 . Megrendelhető a Magyarság kiadóhivatala útján is, az összeg és 95 korona postadíj előzetes beküldése mellett A MAGYARSÁG TELEFONSZÁMA SZERK . JÓZSEF 68-110., SZ KIADÓHIVATAL: JÓZSEF 68-92. A Bölönte sípja Irta: Gyalay Domokos /Kolozsvár/ (utfui Byomis tilos) I. Bethlen Gábor székely testőrei, a palotás gyalogok, sok kedvetlenséget értek meg, amióta az új fejedelemasszony, Brandenburgi Katalin betelepedett a gyulafehérvári rezidenciába. A mulatságért élő-hajó német asszony új módba fogta az udvari életet, lépten-nyomon magavető, parancsolgató lakájokkal, jött-ment muzsikusokkal és komédiásokkal kellett vesződniük a szolgálattevő testőrizőknek. Az egyik testőrhadnagynak, az udvarhelyszéki Gálfy Ferencnek volt egy kis kompániája, földiek, rokonok, kenyeres bajtársak: ezek rossz kedvüket a Jakabos Gergely uram ivóházában szokták megorvosolni. Az ivóház a várfalon kívül feküdt, a napkeleti szer egyik utcájában. Nemcsak a jó bor vonta őket ide, hanem egyéb kívánatos dolog is. Itt tanyázott egy kitűnő sípos, bizonyos Kölönte Misi, főként annak a nótáiért tették meg a hosszú sétát a jó vitézek. Hát várjon a sípos miért húzódott ilyen félreeső utcába a mesteri, nagy tudományával ? Annak bizony az volt a fő oka, hogy a fogadós leánya, Anikó leányzó módfelett gyönyörködött a sipos szép, epedő nótáiban, viszont a sipos az Anikó leányzó fénylő, kék szemében lelte igen nagy örömét. Tudta már azt minden törzsökös vendég, hogy a szerelemnek egyazon hálójába estek a fiatalok... Hej, nagy keserűség volt ez a fogadós számára! Hogy isne, égj a mi haszna sípost látni egyetlen leánya körül!.....