Magyarság, 1922. december (3. évfolyam, 274-297. szám)

1922-12-08 / 280. szám

­022 december 8, péntek II AP3' lO If 01*0113 Budapest, III. évf. 280. (588.") szám ■ lkcit.^2« Arak * Szerkesztőség: VII. kerület, Mikm­atea 8. uáM. . ... «sion­aeiesi araié J . ... Mii at»v IdtVIV Telefon: József 08-90, József 08-01.­­ Kiad­óhivatel* Jleojedíwe 660 korona Egy hóra... 200 korona FelelOS SZerkeSZTO Z MI LOTAY ISTVÁN VII. kerület, Miksa­ utca 8. Telefon: Józael 08-02. Egyes szám­ára 10 korona . . .­­ Ausztriában hétköznap és vasárnap 1000 osztr. kor. Megjelenik hétfó kivételével mindennap. A gyancsak Szemere Bertalan, a negyvenkilen­­cediki függetlenségi kormány minisz­terelnöke, az emigráció idején, 1860- ban egy kötetet adott ki Párisban, amelynek az volt a célja, hogy tájé­koztassa a külföldi közvéleményt azokról az állapotokról s arról az uralmi rendszerről, amelyet a Bach­­korszak név alatt könyvelt el később a magyar történelem. Szemere könyve tulajdonképpen tíz levelet foglal magában (La question Hongroise, 1848—1860. Six lettres sur la Hon­­grie. Adressées à monsieur Richard Cobden, Membre du Parlament anglais), amelyek Cobden Richárd­­hoz, a híres angol politikushoz van­nak intézve, aki tudvalévően szim­pátiával viseltetett a magyar sza­badságtörekvések iránt. A levelek közül egy ismerteti az osztrák önkényuralomnak s a képtelenségig vitt rendőri felügyeletnek és beavat­kozásnak szégyenletes, bosszantó és nevetséges túlkapásait, melyekre Bachék mind azért vetemedtek, hogy csírájában elfojtsanak minden kriti­kát, minden véleménynyilvánítást s minden az övékével ellenkező poli­tikai törekvést, vagy csak gondola­tot is. Ez a rendszer rendőri kémháló­­zatt­al fojtotta el a politikai és szel­lemi élet minden megnyilvánulását. Gyanús volt előtte minden és min­denki, aki nem hajtott fejet föltétle­nül brutális és ostoba rendszabályai előtt s nem esküdött föl kitűzött végc­éljára: az egységes és elnémetesí­­tett monarkiára. Az egyik faluból a másikba csak rendőri útlevéllel lehe­tett utazni.­­A rendőrség vizsga­szemmel vigyázott az újságok minden betűjére. A nyilvános táncmulatságo­kat épp úgy tilalmazta, mint a leg­­jámborabb disznótort vagy kereszte­lőt. Átkutatta a magánkönyvtárakat s ha valakit lakásában rajtacsípett, hogy nem megbízható könyvet olvas, nyomban feleletre vonta és bünte­téssel sújtotta. Ha­ valaki sok levelet írt, vagy sokat kapott, az épp oly gyanús volt előtte, mintha a kalap­ján a megszabottnál szélesebb pántli­kát mert viselni, vagy ha meg­feledkezett magáról és mosolyogni próbált az utcán egy-egy beck­ker közeledtére. Az ember olvassa Rakovszky bel­ügyminiszter úr törvényjavaslatát a közrend fokozottabb biztosításáról s elképzedve eszmél rá, hogy ez a javaslat minden intézkedéséből ugyanazt a szellemet árasztja, amely­­lyel Bachék valamikor birodalmat akartak szervezni, konszolidációt akartak teremteni s tekintélyeket próbáltak létesíteni. Az a kormány, amely ma Magyarország sorsát kezé­ben tartja, a választásokon és azóta is azzal próbálta magát a naiv magyar közvélemény előtt népszerű­­síteni, hogy az Ausztriával való közösség gyűlöletét prédikálta s hir­dette azt a nemzeti függetlenséget, s amelyet négyszáz éven át éppen az osztrák uralom tett szá­munkra lehetetlenné. És íme a kor­mány, mintha csak egyenes örököse lenne szellemben és erkölcsökben a legbornírtabb osztrák szisztémának, s mintha a régi magyar osztrák­magyar monarchiából semmi egyebet nem mentett volna meg, mint a rendőri uralom gondolatát, visszatér a gyűlölt elődhöz s annak hagya­tékából is a leggyűlöltebb és leg­ostobább módszereket próbálja életr­e­­kelteni. A rendőrség és a közigazga­tási hatóságok elbírálására akarja bízni, ki tekinthető politikai értelem­ben megbízhatónak a fennálló rend szempontjából s a rendőrség kezébe teszi le a büntető hatalmat min­den megbízhatatlanság megtorlására, amelyet bárkiben és bármiben a maga egyéni ízlése szerint észrevesz és megállapít. • , Ha a rendőrség aggályosnak ta­lálja magatartásodat, ha úgy érzi rólad, hogy nem vagy elég meg­bízható, nem lelkesedsz eléggé a fennálló rendért, vagy nem tiszteled azokat a tekintélyeket, akiket a kor­mány ilyeneknek előír, felügyelet alá helyezhetnek, lakásodra internálhat­nak, — ez még a jobbik eset, ha ugyan dologházba nem zárnak, — leveleidet felbonthatják, telefonodat kihallgathatják vagy elvehetik, meg­tilthatják, hogy társas összejövetel címén barátodnál vacsorázz, sőt bele­szólhatnak abba is, hogy milyen nótát muzsikáltass magadnak, ha a fennálló rendszer miatt a rendesnél jobban el­­érzékenyedtél. A gyülekezési szabadsá­got, vagy a véleménynyilvánítás szabad­ságát, ennek eszközét, a sajtót, ugyan­ilyen zaklató és korlátozó intézkedé­sekkel veszi felügyelet alá ez a tör­vényjavaslat, amelynek elfogadását attól a nemzetgyűléstől kéri a bel­ügyminiszter úr, amelynek illetékes­sége ellen alig két évvel ezelőtt ő maga tiltakozott a leghangosabban, kétségbevonva ezzel a fennálló rend alkotmányos jellegét és üdvözítő vol­tát egyaránt. Ha ez a törvény életbe­lép, a rendőrkapitánytól fog függni a mosolygásod éppen úgy, mint a kalapodon a pántlika szélessége : ha lakásodról a szomszéd kávéházba akarsz menni, épp úgy útlevelet kell majd kérned, mintha most arra szánod szegény fejedet, hogy Kolozs­váron tégy rokoni látogatást. Csodálatos dolog, hogy találkozik minden kormányrendszer, amely a maga belső morális és politikai gyöngeségét érzi, ugyanazon rend­szabályokban, hogy válik előtte gya­nússá minden szabadabb mozdulat s milyen hisztérikus félelemmel pró­bál kizárni és megfojtani minden olyan életjelenséget, amelyet az ő céljaira, ha még oly alaptalanul is, de veszedelmesnek érez. Mit is írt Ca­mille Desmoulins a konvent rém­uralma alatt a gyanúsakról hozott törvényről, amely az állam bizton-­­sága érdekében az üldözés legbor­zasztóbb rendszerét hívta életre a francia polgárokkal szemben, melyet a világtörténelem valaha csak ismert? »Könnyű az állam­­ ellen vétkeket találni, — úgy­­­­mond, — mihelyt a tekintet, a Pintyeke tizenhetedük születésnapjára Az életútnak első harmadán — Pintyőke — elnyűtt a gyermektopán. Tizenhatéved Io­aakapuját Hadd nyissa dallal néked most — apád. Lépd halkan át e szentelt küszöböt, Szemed fehér fátyollai között: Ifjúságod rózsaszertje vár ... Ez itt — Vigyázzi — az Éter útja már. Magyar kert: mély titkot rejteget Apád, ki tudja, meddig megy veled .. . Szárnyad kibomlik, büszke vagy hevis, Hiszed, hogy lázban egekig repít. Apád te hitte, a szárnya törve bár Ae alkonyaiban még dúdolva jár. Minden örvényre vert kemény hidat A lelkében és 5 Élet áhítat. Hidd el, Pintyőke, örök a tavasz De nem a világban, telkedben van az, Ha rózsakerted minden illatát Halkan vigyázva szíved szűri át. Apád előtted itt a küszöbön Leborul a szent fehér kövön. Elereszti két gyermek kezed, vm Ifjúságom szállj... Isten veled. Dut­ka Ákos A Két Sámson írta:­ Szentgyörgyi Ferenc (Ctomiyomis tilos). Sámson János az ablaknál állott és sápadtan, eltorzult arccal bámult ki az alkonybafutó falusi utcára bent a szobában csend volt, a kirobbant düh, az elfáradt harag szülöttje­ a vibráló, reszkető csend, amely a lelkek meg­feszített húrjain zenél tovább. Sámson János aztán hátrafordult. A könyves­polc mellett, egy öreg, régi karosszék­ben ült a fia Gubbasztva, előrebukott fejjel, arcából, mintha kifutott volna a Vér. Sámson János a fiára nézett és a szive körül a vasszorítás gyengült, en­gedett.­­ Aztán megkérdezte: — Mennyi az az összeg ? Andor nem emelte föl a fejét, a sző­nyeg furcsa figuráit nézte, a görbe zongoralábakat, majd fáradtan, bágyad­tan knyögte: — Ötszázezer . . . Sámson felszisszent. Mondani akart valamit, kiáltani, de visszaszorította a torkát karcoló rettenetes szavakat is­mét a fiára nézett, a karosszékben gubbasztó, fáradt rossz fiúra, aztán odalépett az íróasztalához , nehéz, döngő lépésekkel, fölszakította a fió­kot, maga elé dobta a csekkfüzetet, a tinta szétfröccsent a papíron, a toll botlott, sercegett, de azért a belük egymás mellé sorakoztak és _a toll alól kifutott a szó . . . Ötszáz­ezer . . . Sámson János, kirúgta maga alól a széket Elörelőtt A szoba közepén megállott. — Ott van az asztalon, — dö­rögte —• Az utolsó Több nincs. Ha ez sem elég, akkor . . . Az ajtó kilincséhez nyúlt A, küszö­bön megállóit, hátrafordult és be­fejezte a mondatot: — ... akkor vedd a revolveredet. . Az ajtót nagy robajjal bevágta maga után Andor még az éjszaka csomagolt és hajnalban anélkül, hogy az apjától bucsúzott volna, elutazott. Két hétig csend volt a Sámson-ház­­ban. Egy éjszaka aztán megzörgették Sámson János hálószobája ablakát. — Távirat. Budapestről jött, Andortól. Pénzt kért. Sámson János nem válaszolt. Jött a második távirat, a harmadik, a kérő a könyörgő és a negyedik, amelyben az életet emlegette, az életet és a halált. Sámson János darabokra lepte ezt a táviratot is és makacsul hallgatott. Két nap múlva, — éppen ebédnél ült, — újra sürgönyt hoztak. Sámson János lángoló arccal, szik­rázó szemekkel ugrott föl az asztal mellől — Hát lesz már ennek vége? — or­dított föl, amikor a postásgyerek kezé­ből kikapta a táviratot Föltépte a papirost és amikor a postáskisasszony ismert, gömbölyű betűi a szemébe vigyorogtak, a szívéhez kapott és hang­talanul végigvágódott a padlón A föllépett távirat melléje hullott. »Andor agyonlőtte magát, Viktor.« Ennyi volt az egész. . .? A hajnali vonat vitte Pestre. A kerekek élesen csattogtak alatta, a tengelyek nyikorogtak alatta és úgy érezte, hogy az egész fekete kocsisor az ő lelkén dübörög végig. A pálya­udvaron Viktor várta, a sógora ko­csiba ültek és hazáig nem szóltak egy­máshoz egy szót sem. Otthon az edén­nel Sámson János eltolta maga elől a tányért, felállt és görnyedten, meg­­c­sukló térdekkel átbotorkált a­ másik szobába. A sógora nehány perc mulva után­­ ment Sámson János egy fotel mélyén ült. .lecsukott szemekkel és fáradt szive hangosan dobogott Viktor melléje lépett., megérintette a vállát. — János, kérlek ... Sámson János összerezzent. Szeme, amely mélyen feküdt a fekete koporsó­­ban, — a sógorára tévedt. — Viktor, — mondotta, — most... me­st már akarok tudni mindent. És Viktor elmondotta. A kényes rész­leteket óvatosan kerülte, de azért Sám­son János megtudott mindent, amit fia halálának előzményeiről tudni akart. Azt, hogy van egy leány a táncos pesti éjszakában, egy vöröshajú, húsosajkú leány, egy kiválasztott királynő azok közül, akik kacagva merülnek el a ré­szeg éjszakák, fekete iszapjában. Neki kellett a pénz, Sámson János pénze, "neki kellett az élet, Sámson Andor élete. Viktor aztán elhallgatott, Sámson János pedig fölemelkedett a székből, hatalmas, izmos teste kiegyenesedett, mint a jegenye és öklét belevágva a levegőbe, — rekedten ordította: — Az életét akarom annak a bes­tiának ! . . . Két nap múlva­­eltemették An­dort. Sámson János, a temetés után, nem utazott el. — Ne haragudjatok, — mondotta, — de köztetek akarok "maradni. Szüksé­gem­ van rátok. Azt akarom, hogy halljam a hangotokat, hogy ne érez­zem­, mennyire egyedül maradtam. Viktoréi­ vigasztalták és természe­tesnek találták elhatározását. A temetés után egy hétre Sámson János egyik este odafordult a sógorá­hoz: — Viktor, kisérjél ma este el abba... abba a csapszékbe.­­ Vikt­or megrettent. — Talán attól félsz, hogy én... igy.. . ahogy vagyok, nem illek oda­? Közéjük ! - kérdezte Sámson János. Viktor mosolyogni próbált. — De, kérlek János, —■ dadogta, — hogy gondolhatsz ilyent? Óh, nem, semmi, semmi, csak ... izé ... Sámson János felpattant: — Látni akarom, — kiáltotta. — Ér­ted? Lát­ni a­ka­rom. Ezt csak nem tilthatod meg! ?

Next