Magyarság, 1923. március (4. évfolyam, 48-73. szám)

1923-03-01 / 48. szám

2 hiány okát a valuta változóságában jelölte meg a miniszter. Vannak a hitelélet terén is olyanjelenségek, amelyekkel szemben szükség van bizonyos korlátozó intézkedésekre, ilyen elsősorban a kosztpénz kérdése, melylyel szemben a közvélemény közbelépését és beavatkozását óhajtja a pénzügyi kormány. A kosztpénzek csak beteg közgazdasági életünk folyományai lehetnek, s mihelyt megszűnne a bajnak az alapja, abban a pillanatban megszűnne a következmény is. Szólott a miniszter a lakbérek kérdéséről is és kijelentette, hogy ebben a szabadgazdálkodáshoz való átmenet felé elhatározó lépést kell tenni. Beszéde végén a pénz stabilitásáról szólott a miniszter s kijelentette, hogy véleménye szerint ennek legfontosabb előfeltétele csak az egyensúlyozott költségvetés lehet. E tekintetben két felfogás küzd egymással: az egyik szerint a termelést kell istápolni, a másik felfogás pedig csak a bankjegyszaporulat megállítását kívánja. Nagy baj, hogy egyik felfogás sem számol a gyakorlati élettel és lehetőségekkel. Annak a reményének adott kifejezést, hogy a társadalom és a parlament lehetővé fogja tenni, hogy átvergődjünk a mostani nehéz helyzeten. Egykor bízott abban, hogy a kapitalista Európa segítségünkre siet és sikerül kölcsönt kapnunk, ez a reménye azonban nem vált valóra s éppen ezért minden belső erőt és lehetőséget fel kell használni az ország talpraállítására. Végül utalt arra, hogy a gazdasági harc nem emberek, hanem rajtunk kívül álló természeti erők harca s ha ez a tudat mindenkit áthat ebben az országban, akkor biztosan eljön az idő, mikor minden magyar erő egyesülni fog és szolgálja az ország talpraállításának nagy céljait. (Hosszantartó taps a jobboldalon és a középen.) Ezután az elnök napirendi indítványt tett, mely szerint a Ház csütörtökön tartja legközelebbi ülését. Az interpellációit Soviel szünet után a Ház áttért az interpellációkra. Kiss Menyhért a Lakáshivatal sérelmes intézkedéseit tette szóvá s azt kérdezte a népjóléti minisztertől, hogy milyen intézkedéseket szándékozik tennni a bajok orvoslására. Strausz István a pénzügyminiszterhez intézett interpellációt a Devizaközpont működéséről. Kifogásolta, hogy a központ halogatja a kereskedők és iparosok által igényelt devizák kiszolgáltatását s azt kérdezte a pénzügyminisztertől, hogy hajlandó e teljes nyíltsággal feltárni a devizák kiszolgáltatását hátráltató okokat. A kereskedelmi miniszterhez is intézett kérdést az interpelláló aziránt, hogy miképpen ítéli meg azokat a nehézségeket és kockázatokat, amelyeket az iparnak és kereskedelemnek a devizák késedelmes kiszolgáltatása miatt viselniük kell. Kállay Tibor pénzügyminiszter válaszában kijelentette, hogy az utóbbi időben tényleg merültek fel nehézségek a devizaellátás terén, ez azonban csak átmeneti állapot s a nehézségeket európai események, az általános politikai helyzet s exportunknak aránytalan csökkenése okozta. A helyzet legutóbb javult, amennyiben a kormány nagyobb exportra határozta el magát, ami külföldi valutában jelentős összeget tesz ki. Annak a reményének adott kifejezést, hogy a devizaellátás terén felmerült bajok rövidesen meg fognak szűnni. A miniszter válaszát úgy az interpelláló, mint a Ház tudomásul vette. Nagy Ernő a beregvármegyei alispán ügyében mondta el szokásos interpellációját, Dénes István pedig a földváltságföldek lerovása ügyében interpellált. Rupert támadása a kormány lapjai ellen Rupert Rezső a miniszterelnökhöz intézett interpellációt egyes sajtóorgánumokban folyó izgatás miatt. A látszat szerint a kormánynak három orgánuma van: A Nép, A Szózat és a 8 Órai Újság. A Nép a katolikusoknak, A Szózat a protestánsoknak, a 8 Órai Újság pedig a zsidóknak készül. A 8 Órai Újság nem jószándékból változott át kormánylappá; mindenki emlékezhetik arra, hogy szerdán még Andrássy dicsőségét zengta és csütörtökön már azt irta róla, hogy forradalmár. A frontváltoztatás előzménye az, hogy az egyik tulajdonosnak kalamitása volt valami bankügyletből kifolyóan s ezzel kapcsolatosan kényszerítették, hogy lapját adja át a kormánynak. A másik két lap valósággal forradalmi hangot használ. Mind a kettő szegényen kezdte pályafutását s amíg eljutott a Stádium dúsan felszerelt épületébe, nehéz utat futott meg. A Szózatot kezdetben az Ujságüzemnél nyomták, amelynek tulajdonosa, Miklós Andor sokszor kimentette zavarából a lapot azzal, hogy fizetési haladékot engedélyezett a nyomdaszámlák dolgában. A lap a legnagyobb nehézségekkel küzdött s papírszámláit sokszor olyan vállalatok fedezték, amelyeknek összeköttetései a kormánnyal közismertek. Más esetben a Szózat részére egyik pénzintézet Zsilinszky Endre számlájára folyósított pénzt A lap ma sem saját erejéből, hanem közpénzekből él. A Nép hollandiai pénzen indult meg s mikor elfogyott ez a pénz, akkor vették kezükbe a mai tulajdonosok, úgy a Szózat, mint az A Nép állandóan kedvezőtlen anyagi körülmények között tengődtek, ezért nem valószínű, hogy a Rózsa utcai palotát a maguk pénzén szerezték. Szokásban volt azelőtt is, hogy a kormány szubvencionáljon egyes lapokat, a kérdésnek ma is csak az ad jelentőséget, hogy milyen lapokat szubvencionál a kormány. A Nép ugyanis a parlament ellen ír, a Szózat pedig azt sem átalotta, hogy Apponyi Albert grófot bandavezérnek nevezze el. A két lap a legutóbbi bombamerénylet ügyében olyan magatartást tanúsít, amelyet nem lehet eléggé elitélni. Ez azonban nem csoda, mert szerkesztőségeikben olyan újságírók dolgoznak, akiknek ezelőtt Az Emberben és a Népszavában jelentek meg cikkeik. A Nép egyik munkatársa szerkesztője is volt annak idején a Népszavának és akad olyan munkatársa is, ald sikkasztott. Kifogásolta az interpelláló, hogy a kormány nem óvta meg a kormánytól attól, hogy ezeket a lapokat látogatásával megtisztelje. Az államfő látogatásából sokan szomorú kritikát vonnak le, például a kormány külpolitikájára vonatkozóan. A külföldön a látogatásból arra következtethetnek, hogy ezek a lapok az állam külpolitikáját befolyásolják. Az államra nézve, véleménye szerint, a látogatásból erkölcsi kár származott. Interpellációjában azt kérdezte a miniszterelnöktől, hogyan volt lehetséges, hogy a kormányzó meglátoga tott olyan lapokat, amelyek naponta hamis hiteket közölnek. Nyilatkozatot kért a miniszterelnöktől arra vonatkozóan is, hogy »A Nép« és aSzózat- részesülnek-e a kormány támogatásában? Zsilinszky Endre személyes kérdésben visszautasította Rupert Rezső burkolt gyanúsításait. Kijelentette, hogy egy magánszemélytől nagyobb összeget kapott, amelyet letétbe helyezett a Nemzeti Hitelintézetnél és ezzel a nagyobb összeggel, három millióval indította meg a részvényjegyzést a Stádium-nyomda részévényeire. A Stádium részvénytársaságban eseti keresztény magyar pénz van. Visszautasította Rupertnek azt az állítását is, hogy a Szózat közpénzből tartaná fennmagát. A Szózat megalakulásakor a Magyar Nemzeti Szövetségnek volt orgánuma, de mikor más tulajdonába ment át, a szövetségnek mindent megtérített. A kormánnyal összeköttetésben álló egyes vállalatok és a Szózat között való kapcsolat legális volt és papírellátással függött össze. Tény, hogy a Szózat többször késedelemmel tudta csak kifizetni számláit, a szegénység azonban az újságírásban a becsületét jelenti. A Stádium palotáját nem zsarolással és hazaárulás árán szerzett pénzzel építették föl. (Taps a kormánypárton.) A demagógia vádját illetően felolvasta Rupert Rezsőnek a Veszprémi Hírlapban három évvel ezelőtt megjelent cikkét, melyben Vázsonyit, Lovászyt és Garamit kalandoroknak és a forradalom előkészítőinek nevezte el Rupert s a legizgatóbb hangon írt a liberalizmus és radikalizmusellen. Felszólalása végén kijelentette, hogy a Szózat nem tér el céljaitól, mint ahogy azt Rupert tette. Rakovszky Iván belügyminiszter tiltakozott ezután az ellen a hang ellen, amellyel Rupert a kormányzónak a Stádiumban tett látogatásáról beszélt. A kormányzó a Stádium meglátogatásával egy új magyar kulturális vállalatot akart megtisztelni és nem kívánt az ott nyomtatott lapok politikája tekintetében állást foglalni. Rupert tendenciózusan állította be a kormányzó látogatását, amikor azt mondotta, hogy reklámot akar csinálni a vállalatnak. Az ilyen beállítás a tekintélyek lerombolására vezet. A belügyminiszter után Patacsy Dénes és Rupert Rezső személyes kérdésben vitáztak egymással, majd Drózdy Győző a kiskomáromi lakosság földbirtoksérelmeiről intézett interpellációt a földmivelésügyi miniszterhez. Csík József az elrekvirált harangok helyébe beszerzett új harangok forgalmi adójának elengedését kérte a pénzügyminisztertől. Az ülés fél hat órakor ért véget. Szanatóriumi emlére Írta: Szentgyörgyi Ferenc (L'Ivinyomis tilos) Ez akkor történt velem, amikor a jóságos, galamblelkű háziorvosom az ebédnél kikapta számból a szivart és olyan szemekkel nézett rám, mintha meg akart volna ölni. Tényleg rossz bőrben voltam akkor és voltak perceim, amikor magam is azzal számoltam, hogy, mint rendes emberhez illik, megcsináljam a végrendeletemet, mert ha végrendelet nélkül találnék meghalni, a százhúsz kemény duplagalléromat biztosan széthordanák, márpedig ennek a vagyonnak, nézetem szerint, együtt illik maradni. — Ember! — kiáltott rám a galamblelkű háziorvosom. — Meg akar maga halni?! Meghalni éppen nem akartam már annál az egyszerű oknál fogva se, mert akkor bimbózott körülöttem egy drága szerelem, amely szépen haladt előre és fejlődésében, teljes színpompás kivirágzásában feltétlenül bíztam. Nem akartam meghalni, de ellene sem tettem semmit. Már akkoriban rendíthetetlen híve voltam a fatalizmusnak és toporzékolások mellőzésével, egykedvűen nyugodtam bele mindabba, ami velem történt, így voltam a halállal is. Ha jön, nem szököm meg előle. Legföljebb kissé még korainak találtam volna látogatását, hiszen mindössze harmincéves voltam, és a világon, körülöttem még annyi szivar volt, amire nem gyújtottam rá, annyi könyv, amit még nem olvastam el és annyi szép, illatos nő, akit nem csókoltam meg. — Nem fog dohányozni, nem iszik szeszes italt egy gyüszüvel se és kerül minden egyébfölösleges izgalmat, — hangzott a háziorvosom penitenciája. — Az »egyéb fölösleges izgalom« a szerelem, — gondoltam. Könnyű ezt a kúrát az én galamblelkű háziorvosomnak betartani, aki nem ivott, nem dohányzótt és a nőket, annyira gyűlölte, hogy, mint betegeket sem tűrte meg maga mellett. Igaz, szegény, Isten nyugosztalja, hetvennyolc éves volt már akkor, amikor én harminc voltam és valamennyi fogam ép és egészséges. Az öreg úr nem bízott abban, hogy ezt a kúrát a nyilvános nagyvilágban be is fogom tartani, hát egyszerűen bedugott egy szanatóriumba. Rendes, nyugalmas hely volt ez a gyógyintézet, az orvosai nem veszedelmesek, az étkezés bőséges, a szobák napos oldalon feküdtek és a betegek sem jajgatták tele az épületet fájdalmaikkal. A betegek? Talán én voltam köztük az egyetlen páciens, ami nem is tetszett az orvosoknak, kerültek is, amikor lehetett és inkább, posta útján levélben gyógykezeltek. Ép módfelett hálás voltam ezeknek a pesti kis zsurdoktorkáknak, hogy békében hagynak, mert kezdetben úgyis attól tartottam, hogy rajtant próbálják megtanulni, amit az egyetemi években áttáncoltak, így hát nyugodtan szivarozhattam, megittam a szokásos szeszkvantumot és harmadik napi ott tartózkodásom alatt teljes lendülettel udvarolni kezdtem egy lengyel grófnőnek. A grófnő fekete folt, mint egy cigány, a bőre is kréolszinű, de olyan üde és hamvas, mint a fán a még nem egészen érett szilva. Kissé telt, húsos szájaszőle volt, amely egészen független, külön életet élt. Ha összecsukta őket, azok akkor is idegesen mozogtak és még az alkonyi szellő érintésére is reagáltak."Nekem, valahányszor ezt a női szájat néztem, pedig néztem jó egynéhányszor,mindig a szeizmográf készülék jutott az eszembe.És még valami volt rendkívüli szép ezen a nőn. A lába. Faragni nem lehetett volna finomabbat. Egyszer véletlenül az emeleti folyosón találkoztam vele, amikor reggeli fésülőköpeny volt rajta és mezítelen lábán papucs. A köpeny meglibbent, vagy megakadt, már nem emlékszem rá és akkor csaknem térdig láttam a lábát. Aznap minden kezemügyébe eső papírfecnire, újságmargókra női lábakat rajzoltam. Elég ügyesen tudtam rajzolni, de ekkor nem sikerült. Vagy lehet, hogy remegett a kezem. A "grófnő egyébként szívesen fogadta udvarlásomat és segített is. Én el voltam kábulva, meg voltam bomolva és tényleg igaza lehetett a galamblelkű háziorvosomnak, hogy komoly beteg voltam, mert egyik nap elhatároztam, hogy megkérem feleségül a lengyel, grófnőt. Mi történhetik? Legfeljebb kinevet. Hát nem nevetett ki. Sőt. Komoly, ünnepélyes, szertartásos arcot vágott és kijelentette, hogy irni fog Varsóba a szüleinek és közli velük az örvendetes családi eseményt. Ez akkor valami lelkiismeretfurdalást éreztem. Csudáltam, ez a szerencsétlen szerelmes arisztokrata hölgy talán azt hiszi, hogy én valami magyar mágnás vagyok, palotáim vannak és Alagon futtatom a lovaimat. Nem akartam komisz embernek látszani, hát fölvilágosítottam. Megmondtam neki, hogy én egy koldus magyar író vagyok, akinek csak meleg, drága szíve van, de pénze, az aztán nincs egy vörös rézkrajcárja se. Itt a szanatóriumban is hitelben tartanak. Amikor, elrebegtem vallomásomat, behunytam a szememet, hogy ne kelljen látnom, hogyan torzul el a grófnő szépséges arca. Iiit nem torzult el. Egyszerűen, szimplán csak ennyit mondott: — Nem baj. Otthon a papának, az öreg grófnak úgyis kell valaki, aki mindig beírja a naptárba, hogy naponta mennyi kosztpénzt adott a mamának, az öreg grófnőnek. Megvallom, kissé elcsodálkoztam a grófnő szavain, nem éppen a magyar irodalmi nézetein, de a kosztpénzen. Aztán megnyugtattam magamat. Bizonyára valami ősi tradicionális szokásról van szó. Ez pedig csak tiszteletet érdemel. A grófnő egyébként a levelet tényleg megírta és saját fülem hallatára, postára is küldte. Végtelenül és kimondhatatlanul boldog voltam és ezen a napon már csókolóztunk. A csókjai kissé ügyetlenek voltak, mint valami fiatal süldő leánykáé. — Istenem, — gondoltam, — hát honnan tudná. Majd megtanítom én. Mámoros boldogságban aludtam el ezen az éjszakán. Reggel kopogtattak az ajtómon. A grófnő volt. — Megjött a papa! — súgta be az ajtórepedésen. Nem értettem. — Varsóból! Tegnap délután ment el a levél és a gróf már itt van. Kapkodva felöltöztem. A hallban egy kövér, gömbölyű kopasz kis úrfele várakozott reám. Zsakett volt rajta és piros nyakkendő. Elém jött és a kezét nyújtotta. — Stern vagyok, — mondta. Ránéztem. — Stern vagyok, — ismételte a kopasz mégegyszer. — Nem tetszik ismerni? A Stern és Társa a Váci-útról. Vaskereskedő. Nagyban és kicsinyben. — Tessék, — mondtam fagyosan. — Mit parancsol? — A lányom... A... a grófnő... Ez a mániája, szegénykének. Aztán a kis kopasz fölemelte a jobbkezét a halántéka elé és a kezével úgy csinált, mint mikor valakinek nagyon jókedve van és azt kiáltja, hogy »Hejrdyutyu.« Hát ennyi az egész szanatóriumi emlékem. A lengyel grófnőt sohasem láttam többet, akkor, onnan a Kékgolyó utcába vitték. Nekem azonban mostanában, szürkülő fejjel, bús agglegénységem idején sokszor az eszembe jut, hogy életemben egyszer akartam megnősülni és aki hozzám akart jönni, arról is kisütötték, hogy bolond. MAGYARSÁG 1923 március 1. csütörtök A politista leíro lí csütörööti illése A nemzetgyűlés csütörtökön folytatja az erdészeti javaslatok tárgyalását. A napirend kimerítése után a képviselők zalaegerszegi látogatásának folyományaképpen a Ház elé kerül az internálótábor ügye is. Az internálótábor ügyében interpellációt bejegyzett képviselők ugyanis a mai ülés elhúzódására való tekintettel, a Ház elnökségének hozzájárulásával, holnapra halasztották interpellációikat, íiárokai tJvasSOCQ lesz a kisszségvetésinek A költségvetésnek, amelyet ma terjesztett a Ház elé a pénzügyminiszter, értesülésünk szerint, három előadója lesz: Jvády Béla, Temesváry Imre és Orfy Imre. Orfy a költségvetésnek az igazságügyi és pénzügyi. Temesváry a földmivelésügyi és kereskedelmi, Ivády pedig a többi tárca körébe eső kérdéseiről referál a plénumnak. A Kiegtszergyűlés bizottsága estő! A nemzetgyűlés második bíráló bizottsága ma tárgyalta a Rainprecht Antal mandátuma elleni benyújtott petidét s hosszabb vita után vizsgálatot rendelt el arra nézve, hogy Rainprecht a peticionálók részéről bejelentett szavazóknak üzetett-e a kocsmákban. Vizsgálóbiztosul Patay Tibor képviselőt küldte ki a bizottság, ülést tartott ma a nemzetgyűlés mentelmi bizottsága is . Vanczák János hatrendbeli és Sándor Pál egyrendbeli mentelmi ügyében a mentelmi jog felfüggesztését hozta javaslatba.