Magyarság, 1923. április (4. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

2 ték meg áldásos működésüket. A dicső emlékű Nagy Lajos lengyel király is volt, leánya Hedvig lengyel királyné, a lengyel történet egyik legnépszerűbb alakja. A nagy Hunyadi János a lengyel szövetség­ben látta a leghatásosabb védelmet a törökök ellen. Ő ültette a trónra Ulászló királyt, aki Várnánál Ma­gyarországért hősi halált halt. A legjobb lengyel királyok egyike Bátory István erdélyi fejedelem volt, amint ezt a lengyel történetírás is elismeri. Amikor Lengyelország napja lehanyatlott, a magyarság szíve erő­sen vert lengyel testvéreinkért. A nagy magyar reneszánsz korában a lengyel barátság egyik domináló érzése volt a nemzetnek. Deák, Wesselényi, Kölcsey és annyi más nagynak tört lándzsát a lengyel nemzet mellett. Csak hatalmi vi­szonyok és a magyar nemzet kül­politikai függése okozta, hogy nem tudtunk a lengyelek segítségére lenni. Az 1848—49-iki gigászi küz­delemben Bem, Dembinszky és sok más lengyel küzdött a magyar sza­badságért. Ma is elementáris erővel tört magának utat Lengyelországban a Magyarország iránti rokonszenv. Úgy tudom, hogy a népszövetségbe való sima felvételünket nagyrészt annak köszönhetjük, hogy a lengyel megbízott, Askanazi melegen mel­lénk állt. Mindez nem mai meggyőződésem. Már a világháború alatt propagan­dát csináltam a lengyel—magyar barátság számára és azt hirdettem, ellentétben más hatalmas tényezők­kel, hogy egyedül a lengyel és ma­gyar függetlenségi vágy, nemzeti ér­zés és összeműk­ödés lenne képes Kelet-Európának új, kedvezőbb ala­kulást adni. Olaszországhoz is régi tradíciók fűzik a magyart. Az olasz szellem­nek nagy része volt a mi civilizációnk fényének előidézésében, az Anjouk és Mátyás király korának fellendülé­sében. Később, a múlt században a szabadság gondolatában Kossuth, Garibaldi és Türr vezetése alatt találkozott az olasz és magyar nem­zet szíve. És miután az Ausztria elleni küzdelemben megalakult Savoyay-házzal az új olasz királyság, az első magyar külügyminiszter, Andrássy Gyula állította helyre a barátságot Bécs és Róma között azzal a tanáccsal, hogy Ferenc Jó­zsef volt városában, Velencében látogassa meg Viktor Emánuel olasz királyt. Az olasz barátság szükségessége régi meggyőződésem. A világháború idejében minden erőmet megfeszítet­tem, hogy az olasz követeléseket el­fogadjuk és így elkerüljük az össze­ütközést. Sajnos, törekvésem ered­ménytelen maradt. Az engedékeny­ség megkésett, a háború kiütött. Az olasz fronton nagyrészt magyar ka­tonák álltak szemben az olasz kato­­nasággal.­De azért a férfias és lova­glás küzdelemből nem fakadt gyű­lölet. Ellenkezőleg, a kölcsönös meg­becsülés, a bátorság és hazafiság kölcsönös elismerése csak megköny­­nyíti, hogy az olasz és a magyar az új helyzetben egymást teljesen meg­értsék. Ez irányban már van is ha­ladás. Mussolininek beszéde, melyet akkor mondott, amikor szomszé­daink sajtója azt állította, hogy mi veszélyeztetjük a békét és ami­kor ezen szomszédaink katonai intézkedéseket látszottak ellenünk foganatosítani, az olasz barátságot megbecsülhetetlen módon juttatta kifejezésre. Mély hálára kötelezett azon határozott kijelentése, hogy a Duna völgyében történő változásokat nem engedi meg. A mi közelítésünk e két nagyhata­lomhoz senkit sem fenyeget, senkit sem provokál, hiszen Lengyelország és Olaszország a mai világrendfenntartói­hoz tartoznak és az antantnak tagjai. Melegebb viszony közöttünk kizáró­lag üdvös következményekkel járhat, csa­­is defenzív jellegű lehet, de minden szerződés nélkül is. Megbecsülhetet­len érték maga az a tény, hogy nem lennénk többé érzelmileg izolálva, hanem volnának­ olyan hatalmi té­nyezők, melyek objektíve, sőt rokon­­szenvvel foglalkoznának ügyünkkel és igazunkkal. Minden közelítés a béke garanciája volna. Az az érzés, hogy vannak jó­akaróink, már egymaga kizárná azt a lehetőséget, hogy szomszédaink belénk kössenek és megkíséreljék egy újabb felosztás megvalósítását. Nálunk is megerősítené a békés hangulatot, enyhítené azt a természetes és jogos idegességet, mely teljes izolációnkból ered, azt a fajta irredentizmust, mely az ellenünk irányuló támadást akarja megelőzni, mely széles rétegeknek abból a hitéből menti erejét, hogy választanunk kell a kalandos politika és a végromlásunkat jelentő teljes behódolás, a lealázó lemondás és vak engedelmesség között. A nagyobb biztosság érzetével megnövekednék a béke akarata, fokozódnék a normális munkakedv. Lengyelországhoz és Olaszországhoz való közeledésünk lehetővé tenné azt is, hogy jobb lábra helyezkedjünk szomszédjaink­kal. Az a tény, hogy ezen esetben egyes szomszédainkkal közös barátaink volnának, híd volna közöttünk. Az általam ajánlott út tehát minden valószínűség szerint járható és a mai viszonyok között az egye­düli célhoz vezető. Meg van a lélek­tani előfeltétele, meg van érdek­­azonosságban rejlő természetes alapja. Csak céltudatos külpolitikai vezetés és ügyes diplomácia kell ahhoz, hogy ezen lehetőségek meg is való­suljanak. S mellig-csupaszon, szakadt­ háttal és zergő énekszóval meneteltek tovább a mezőn. Ott, a mező közepén, virradat óta állt a csata. Véresek voltak a lehullt falevelek s a véznanyaku, ebes kuru­cok közül számtalan-sokan hajtották le fejeiket a véres fűre. Hatvan váro­sától az aszódi dombok lábáig villámlott és dörgött minden, ám a füsttől és a koromtól nem lehetett látni. De ezen az utolsó csatáján már nem volt jelen Bottyán János, hogy buzogányával rá­mutatván az ellenségre, a lova alá teperje mégegyszer a dölyfös Hajsztert. Hogy verekedtek a kurucok! És Hajszter mégis előtört. A gúlytalan bozótok, a mezei ösvények, az árkok mögül úgy szakadtak kifelé tömén­telen zsoldosai, mint a sáska. Bottyán János, rosszat sejtett s felsuttogott. — Adám fiam, dörrenjen meg a két seregbontó is! Balogh Ádám kiszólt a sátornyiláson , lábujjhegyen visszajött. Hossz kedve volt: piros bársony süvegének b­­­üttyent a teteje. Úgy maradt az öreg fejénél, kardjára bocsátkozva. Messze, Hatvan körül minden kavar­gott. A város öt helyen is kigyult már s a füstön és kormon át repkedve lobogtak idáig a tüzek lángjai. És ak­kor, egyszerre, olyan dörgés hallat­szott, hogy megrázta a vezéri sátrat, végigreszkettek a mezők, hömpölyögni kezdtek a dombok s csattogó vissz­hang jött erre Hatvan pernyéke-borult házairól... Utána egy másik dörgés, de még ijesztőbb ... Bottyán megmozdult s mosolyra ren­delt vén bajusza.­ — A seregbontóim... Kedvem telik bennük.. De nem mosolygott sokáig. Erőtle­nül esett vissza a durva tábori ágyra s nyughatatlanul fülelt a messzeségbe. Mert a messzeség felöl egyre közeledett a lovak vihogása, csákányok csapkodása és a mezei hadak zavart kiáltozása. Bottyán másodszor is rosszat sejtett : — Ádám fiam... Rettenetes dandá­roddal indulj meg magad is a büdö­sökre... Kedvem telik te benned... És visszahanyatlott. Balogh Ádám ránézett a sárgaarcu öregre s eszébe jutván a kurucok nagy szerencsétlensége, életében először könnyek estek ki a szeméből. De erőt vett magán, kilépett a sátorból s el­fúló hangon kiáltott: — Lóra ! Lóra! Odakint nagy csörgés hallatszott. Aztán dobogni kezdett a mező. Aztán távolodni kezdett a dobogás. Aztán csend lett. Bottyán János viasz­sárgán feküdt immár az ágyban- Elszállni készülő lelke előtt elvonultak még egyszer rég­­elszállt katonáinak lelkei.Később szokatlan, sárga ködök ereszkedtek eléje... A feje oldalt billent... Abban a pillanatban vérrel-véresen dobbant be Sándor Ferkó ezredes: — Generális! A seregek látni akar­nak maguk közt! Az Istenért, üljél lóra, mert pozdorjává tör mindnyájunkat Hajszter ! Generális ! Hatvantól Aszódig haldokolnak a kurucok, de haldokolva is tercád kiabálnak vivátot! Generális !... A Hajszter nevére összedidergett az öreg. S olyan indulat rázta meg, hogy egyet köpött tőle. Vér tolult a halán­tékába s amire hozzásiettek a testőr­tisztek, rekedten rikácsolt: — Kötözzetek lóra! Személyesen megyek rá a büdösökre! Kiemelték: alig tántorgott. A sátor elé vitték s előhozták nagysörényü lovát. Felültették, rákötözték. Hegyes kucsmáját a fejébe nyomták és akkor odaadták neki szöges buzogányát. És átdobogtak a mezőn a testőr­­kompánia huszárjai. A vén öreg nagy méreggel zörgött legelöl, mert Haj­­szterre gondolván, olyan indulat rázta, hogy azt hitte, mindjárt, darabokra foltja szétvágni a testét. És mialatt a csatahely felé vágtatott, a menekülő katonák visszafordultak s feneketlen dühvel kiáltozták: — Vívót Bottyán apánk! A vén öreg ott állt már ekkor a csatahely legközepén, alacsony hal­mon. Körötte vér, füst és korom volt minden s a füstön és kormon át itt-ott keresztülvágódtak a kartácsok tüz­­nyelvei. Esze Tamás árva legényei talán tizedszer fordultak visszafele s meztelen talpaik cuppogtak a lucsok­­ban. Vitéz Fodor László a dulakodás legközepén legénykedett s huszárjai­nak kardjai zengve csattogtak. Sándor Ferkó puskás talpasai rendíthetetlenül tüzeltek a szakállakra felállított pus­kákból. És akkor előtört ,a Balogh Ádám dandárja is. Balogh Ádám fél­­csipőre illesztett kézzel vonult a csa­tába, lovasai hetykén és mosolyogva vagdalkoztak. Minden kardcsapáshoz hozzáénekeltek egy sort a dandárnak halhatatlan nótájából: Császárt hogyha kinn kapom, Haccsarosit lecsapom... Bottyán János ott állt a csata l leg­­közepén, alacsony halmon. A tűz, ko­rom és füst eltakarta az eget. A vén öreg felemelte jobb karját s buzogányá­val az ellenségre mutatott. És erre a jeladásra, ugy, mint régen, átviharzott a kurucok ezrein : — Vivát princeps Rákóczi! És erre a kiáltásra véres szemmel törtek előre minden irányból a feje­delem utolsó katonái. Lobogósörényü lován a halom tetején állt a vén öreg, hogy kilátszott az egész csatahely fölött. Alit élt, elhanyatló életével, de keményen a nyeregben. Zúgott-zúgott a Rákóczi neve, hogy elnyelte az ágyuk zúgását... És akkor egy másik kiáltás harsant át a hatvani mezők felett: — Vivát Bottyán apánk ! Bottyán János ezt már nem hallotta. Egyszerre megrázkódott a nyergé­ben ... De összeszedte minden ere­jét___ Mégegyszer nekiszegte „ nyakát___ Megegyszer előreszegte buzogányos jobbkezét... Azt akarta, igy lássák örökre. "... Rákóczi Patakon bánkódhatott e pillanatban, Bercsényi talán Kassa városában diktálhatta cilissimo-leveleit. Esterházy Antal a gömöri erdők közt bolyongott... Riadtan futott min­denki ... " Csak Bottyán János állt még a hat­vani halmon, csak az ő katonái vere­kedtek még. Reménytelenül, éhesen, dideregve, de elszántan mentek szembe a végzet ellen. És a hatvani mezők fölött zúgott-zúgott a vivát Bottyán Jánosra, aki a tüzek, a füst és korom legközepén messzire látszott a halom tetejéről. Nagysörényü lova előre­­feszítette a két­­lábát, fejét levágta a két lába közé. A köpcös öreg ült nagy­sörényü lován, széles, elborult homlo­kával, peckesen, e meredt karjával Hajszter felé mutatva a buzogányt. Halott volt MAGYARSAG 1923 április 1. vasárnap. Egy magyar republikánus írta: IVánotay István Az újságok pártállásuk szerint hosz­­szabb-rövidebb kommünikében jelen­tették az elmúlt héten, hogy Nagy György, a Magyar Köztársasági Párt elnöke súlyos, kínzó betegeskedés után visszaadta lelkét terem­tőj­ének. A Ma­gyar Köztársasági Párt, mint ilyen, in­kább csak címében élt mostanában, működését kormányrendelet tilalmazta s Nagy György élete utolsó két-három esztendejét azzal töltötte, hogy a Ká­rolyi-féle hazaárulási perben köröm­­­szakadtáig védelmezte Károlyi Mihályt s a forradalom igazát és becsületét. Legutóbb már szemevilágát is elvesz­tette s ugy vakon diktálta szegény a maga véget nem érő pöriratait, feleb­­bezéseit, az emigrációban tevékeny­kedő tulajdonképpeni vezér érdekében. Nagy Györgyöt nehezen esik ezen , a néven emlegetni, mert tulajdonképpen mindenki Gyurinak, sőt Gyurkának ne­vezte őt. Ez a siheder, kam­aszos név illett valójában az ő sajátságos egyéni­ségéhez, amelynek talán az volt a leg­nagyobb tragikuma, hogy alapjában véve szelíd és nyárspolgári lélekkel véres és fenséges szerepekbe képzelte bele magát. Marat, Danton, Saint Juste sorsát és hivatását érezte magában s ennek ellenére, mint szónok és mint politikus, egész életén át minden még olyan dühös erőfeszítése közben se tudott elnéző mosolynál, jószír, mindent helybenhagyó nevetésnél, vagy de­rűsen bosszankodó fejcsóválásnál na­gyobb hatást elérni. Ahogy szegény Táncsics Mihályt, bár a forradalom legszélső balszárnyán állt, a legabszo­­lutabb demokráciát és népfenséget hirdette és ezért kész volt halálba menni, nem tudták kortársai komolyan venni, úgy nyomta és kísérte Nagy Györgyöt is a közfelfogásnak az a le­­rázhatatlan humora, mely a Gyurka névben fejezte ki magát s nem tudott soha Györgygyé komolyodni. Ez a jó­indulatú, vállveregető derültség fogadta első képviselőházi szereplését vala­­mikor a koalíció alatt s ez okozta, hogy Nagy Györgyre voltaképpen soha senki se haragudott igazán, mert ő nem tudott olyan képtelenséget mondani, amin az emberek tragikusan elszörnyedtek volna. A viharos, epés és dühöngő ellentmondásoknak azt a zenebonáját, mely más, nálánál kevésbé radikális és kevésbé véresszájú parla­menti szónokoknak oly sokszor kijárt. Nagy György sohase élvezhette. Neki, minél dühösebbeket, minél merészeb­beket mondott, annál szívesebben meg­bocsátottak. Pedig nyilván az volt ál­mainak álma, hogy ott álljon egyszer valami forradalmi vihar közepén, dü­höngő ayelekkel szemben, mögötte az egzaltáltságig fölizgatott tömegekkel, amelyek az ő egyetlen intésére barriká­­dokat emelnek és tűzbe-vízbe rohannak. Most is elöttem van jól hízott, vállas termetével, széles hátával, vastag oszloplábaival, úgynevezett Kossuth-­, nadrágjában és feketezsinórral disz­kréten kihányt zakókabátjában. Rop­pant nagy fekete csokor-nyakkendőt viselt, lehajtott, széles Petőfi-gallér alatt, amelyből nagy fekete-piros arc sötétlett fel, bozontos göndör-fekete üstökkel. Rákóczi Ferenc feje egy debreceni borbély képzeletével rekodd

Next