Magyarság, 1923. május (4. évfolyam, 98-121. szám)

1923-05-01 / 98. szám

2 Andrássy Gyula gróf támogatásával lettek nagygyá. Az ünnepséget a székesfővárosi énekkar a Hiszekeggyel nyitotta meg, majd Folkusházy Lajos alpolgármester mondott megnyitó beszédet, amelyben a következőket mondotta: Andrássy Gyulának, a legnagyobb magyar államférfin születésének századik évforduóját ünnepeljük ma itt a nemzet törvényhozóházának díszes csarnokában. Talán nem véletlen játéka a sorsnak, hanem a magyar nemzet felett őrködő isteni gondviselés az, hogy most a magyar nemzet legszomorúbb, legsötétebb napjaiban sorakoznak fel egymásután azok az évfordulók, melyek, mint a múlt sötétjében feltűnő fáklyafények, ellenállhatatlanul késztetik a mai nemzedéket a múltjába való visszatekintésre, s a múltban glóriás fénytől körülövezetten ragyogó szellemóriásaikról való kegyeletes megemlékezésre. Ünnepségeink, amelyeket egy Petőfi, egy Madách és egy Andrássy Gyula nagyságának dokumentálására megtartunk, egyrészt nemzeti büszkeséggeltölthetnek el, másrészt pedig el nem némítható erővel zúgják elnyomóinknak, sőt az egész világnak fülébe, hogy az olyan nemzet, amelynek ezeréves múltja csupán utolsó századában is még több más nagyok mellett ilyenszellemóriásokat tud felmutatni, méltó arra, hogy a civilizált nemzetek sorában az őt megillető előkelő helyet elfoglalja. Andrássy Gyula nem csupán származása, de gondolkodása és érzése szerint is magyar volt. Alkotásaiból messze kimagaslottak azok, amelyek a fővárost illették s amelyek alapján joggal kell benne tisztelnünk fővárosunk egyik legérdemesebb polgárát s a mai világvárosi Budapest alapjainak lefektetőjét. A főváros hálás a sorsnak, hogy a jubiláris esztendő jelentőségteljes történelmi keretébe illeszkedett be Andrássy emlékünnepe, hogy a fővárosnak juthatott a szerep, hogy ezt a fenkölt ünnepet rendezhette. Folkusházy Lajos beszédét az ünneplő közönség nagy tetszéssel és lelkesedéssel fogadta. Az alpolgármester felkérésére ezután Apponyi Albert gróf mondotta el a következő emlékbeszédet: — Idősebb Andrássy Gyula gróf történelmi jelentőségének méltatásánál szükségképp abba a kérdésbe ütközünk, hogy mi marad meg Andrássy müvéből az örökkévalóságnak, miután korszakos müve immár romokban hever? Hol van az 1867. évi kiegyezés? Hol a német szövetség? Hol a Balkán félszigeten elfoglalt hatalmi állás ? Mindez egy olyan múlté, amely legalább régi alakjában többé föl nem tartnad, a jelent olyan fejlemények választják el tőle, melyek egészen új irányt szabnak a nemzeti életnek, új feladatok elé állítják a nemzetet. A válasz az eként felvetett kérdésre pedig úgy hangzik, hogy Andrássy Gyula művének éppen csak alakja az, ami elenyészett, helyesebben szólva megváltozott, de lényege és belső tartalma nemcsak megmaradt, hanem éppen a nemzet külső körülményeinek átalakulása folytán ma még több jelentőséggel bír, mint Andrássy életében. Nem egy elhantolt múlt kegyeletes emlékünnepélyét üljük tehát ma, amidőn az ő alakját magunk elé állítjuk, hanem a magyar nemzet egy úttörő tanítómesterének örökéletű gondolatában iparkodunk elmélyedni, hogy abból mi okuljunk és Útmutatást nyerjünk. Mi volt J Andrássy gondolata ? — Andrássy Gyula nagyságát, egyéniségének jellemzését ugyanis, nem konkrét alkotásaiban kell keresni, hanem a gondolatban, amely el nem enyészhet, amíg a nemzet él. Andrássy gondolata ez volt: , Kiragadni a nemzetet abból a defenzív láskorú eszmevilágból, amelyben politikai gondolkozása évszázadokon át tengődött és átvezetni a pozitív cselekvésnek, a számára rendelt világpolitikai állás elfoglalásának területére. Voltak ezen a tájon előhírnökei, de ezek működése csak epizódszerű fényes megvillanásokat jelentett. Apponyi gróf ezután áttekintette a nemzeti közélet vezető gondolatainak fejlődését egészen az 1848-as előretörésig, amelynek mozgalmaiban Andrássynak is nagy szerepe volt. Az ezt követő visszaesés után ő volt az a gondviselésszerű államférfin, aki megértette a magyar nemzeti politika függését az európai politika hatalmi viszonyaitól. Az 1867. évi alkotás létrehozásában, később annak megvédésében és felhasználásában Andrássy és , Deák szerencsésen egészítették ki egymást. Andrássy bizonyára nem volt idegen azoktól a közjogi szempontoktól, amelyek a kiegyezésnél elsősorban jöttek tekintetbe. A jogfolytonosság érvényesülésének és az ""állami önállóság elismerésének sértethetetlenségében , Deák Ferenccel azonos állásponton állott, de ami őt hevítette, az mégis annak politikai eredménye volt, a nagy kapunyitás a nemzet aktív energiái szá-mára, a kijutás a világpolitikai légkörbe. Míg Deák a közjogi pontosságot, Andrássy a nagy politikai perspektívákat képviselte elsősorban. A kiegyezést úgy, amint az a fennálló erőviszonyok közt létrejöhetett, a közjogi követelmények szempontjából aggálytalannak, arra pedig elegendőnek tartotta, hogy pozitív irányú "nemzeti életre alapot nyújtson. Senki sem volt nála alkalmasabb, sőt úgy kell mondanunk, egyedül ő volt alkalmas arról, hogy a kiegyezés lélektanát megvalósítsa. Feladata az imponderabiliák egész tömegének erőteljes és egyúttal gyengéd kezelését foglalta magában. Erre a munkára ő a Gondviselés adta férfiú volt, akiben az uralkodó, vonakodva bár, birodalmának regenerátorát, a nemzet pedig, habozva bár, világpolitikai lehetőségeinek személyesítőjét volt kénytelen felismerni. A továbbiakban ismertette a szónok, mit hozott Andrássy miniszterelnöksége ideje alatt a honvédség megalapítása, más intézkedések, az udvari élet meghonosítása és az uralkodónak a nemzethez való közeledése terén. Áttért azután a külpolitikai válságra, amelybe a német-francia viszály idején kevés hijján mi is belesodródtunk, s amikor Andrássynak magamnak kellett a külpolitika vezetését átvenni. — Ezzel mi nyertünk egy világtörténelmi alakká vált külügyminisztert, de elvesztettük azt az erőt, amely a kiegyezés által teremtett belső helyzet kiépítésénél nélkülözhetetlen volt. Ezt a megoldhatatlan dilemmát legjobban Deák Ferenc jellemezte, amikor Andrássyhoz külügyminiszterré történt kineveztetésekor ezeket írta: »Isten jókedvében adott Téged nekünk; csak az a kár, hogy duplikátumot nem teremtett, mert két példányra volna szükség, egyikre Bécsben, a másikra itt.« — A külügyek terén ez volt az első eset, amióta a «Habsburgok Magyarországon uralkodtak, hogy világpolitikáink irányítását egy vérbeli magyar államférfiúra ” bízták. Történt pedig ez azzal az eredménnyel, hogy a két nagy háborút vesztett, összetört, elgyengült és minden oldalról fenyegetett Ausztria néhány rövid év uralva vezetőállásba emelkedett Európában, a reá nézve legveszélyesebb krízis megoldásánál a döntő szót mondhatta ki, erős-.szövetségre támaszkodhatott, amely a külső veszélyekkel szemben teljes biztosítékot nyújtott. A berlini kongresszust ő hozta létre s virtuóz akcióját azzal koronázta meg, hogy amit országa érdekében szükségesnek tartott, azt Európa által hozatta létre. A német-orosz barátság meglazulása végül odaszorította Bismarckot, hogy megkösse az osztrák-magyar monarchiával a védelmi szövetséget. Mindez Andrássy egyéniségének köszönhető, amely bár honfitársai sorából kimagasló, de mégis tipikusan magyar volt. "Fajának minden fényes adományával ékeskedett, annak hibái nélkül. Őbenne nem találhatók a fennhéjázásnak és csüggedésnek, a következményeket nem mérlegelő dacnak és a fatalista megadásnak azok a hullámzásai, amelyek között a magyar közhangulat oly gyakran ide-oda hányódott. Ezzel szemben a legmagasabb hatrányban bírta és kitágította azt a politikai ösztönt, amellyel a gondviselés fajunkat megáldotta. Képes volt az ellenfélnek és a szövetségesnek gondolatáira, cseleid vésének indokaiba belelátni. Ez a belátás azonban a géniusznak ma csak keserves munka árán adatik. Ebből a munkából, habozásból és töprengésből, amelyek megérlelték elhatározásait, a külső világ semmit sem látott. Az elé csak annak eredményével, a kész elhatározással, az akaratát tudó fölényes egyéniség nyugalmával lépett. Ebből a forrásból és jellemének egyenességéből eredt az a föltétlen megbízhatóság, amelyet tarát és ellenfél csakhamar felismert benne s amely kiváltságos európai pozíciójának talán legfőbb tényezője volt. Mindenki föltétlenül bízott szavában. A bizalomnak és a biztossági érzetnek sajátságos atmoszférája vette őt körül, melynek megérzése elől ellenfelei sem zárkózhattak el. Az ilyen egyéniségek könnyen találnak szövetségesekre, mert mindenki szeret a biztosra támaszkodni. Apponyi gróf ezután Andrássy politikájának tartalmát és annak magyarságát fejtegette. Bismarck és Andrássy A továbbiakban Bismarckhoz való viszonyáról szólott, amelyet rendkívül érdekesen világit meg a német kormány által kiadott »Die grosse Politik der europäischen Kabinetie 1871—1914« című okmánygyűjtemény. — Míg Európa vezető államférfiai úgyszólván mozdulni sem mernek anélkül, hogy Bismarck véleményét ne tudnák, a kezdeményezést, olyan ügyekben is feléje tolják, amelyek Németországot közvetlenül nem érdeklik, addig Andrássy mint egyenrangú fél áll ott, pedig sokkal gyengébb fél képviselője, akiben bíznak, de akivel nem rendelkeznek, akinek nézetét épp annyira óhajtják tudni, amint hogy ő tudni óhajtja a nagy partner, Bismarck nézetét. Részletesen foglalkozott ezután azzal, hogy a magyar nemzet milyen magatartást." tanúsított Andrássyval szemben.. . Politikájának exponálására, eszméinek gyakorlatba való átvitelére nem vállalkozott senki. Ezzel igen nagy méltatlanságot követtünk el Andrássyn, aki mint modern ember, ismerte a közvélemény jelentőségét, de azt nem úgy értem,ezt, hogy minden áramlat előtt meg kell hajolni, hanem úgy, hogy annak ő adjon irányt. Ennél a személyi sérelemnél súlyosabb, hogy politikáidnak nemzet- nevelő hatása a kellő időben nem érvényesült. Ezt Andrássynak is tapasztalni kellett, amikor állásáról lemondott s amikor visszahívására senki sem gondolt, sőt egyenesen lehetetlenné tették éppen azzal az módszerrel, amelylyel tartalmilag helyt nem, állottak poltikájáért. Ember írta: Illy János. (Utasnyomás tilos) A csillárfényes, izzó levegőjű színház dédelgetett nagy művésze ma este titokzatos, lelkébe világító mosollyal állt meg a tükör előtt. — Ma este egyszer a fiamé leszek ... és magamé ! Mert a fiam öröme az enyém is ! Kackiás-legényesre kötötte meg a nyakkendőjét. Látszott rajta, hogy valami édesen bizsergető meglepetést tartogat a számára ez a mai este. Hogyne! Hiszen a fiát láthatja ma este játszani a színpadon! Az ő fiát, akiről a kritika egyhangúan azt állapítja meg, hogy a »jövő színésznemzedék egyik legtöbb reményre jogosító tagja«. A gondolatai visszamerültek a múltba. Mikor még ő is verekedett, küzdött az érvényesülésért, a boldogulásért!... Most itt van a gyerek, egy nagy tehetség bimbózó ígéretével.. .és ő még «ddig egyetlen estét sem tudott neki szentelni, a fia látásának ."...Két év óta, mióta a gyerek nevét felkapták a hírlapok és magával ragadta a közönség érdeklődésének forró sirokkója, ő minden este játszik !...Játszik! Kegyetlen szó, amely minden izzó, szent gyönyörűsége mellett is megfosztja a legdrágábbtól...a fiát láthatni!...Ma estére Valami idegen színjátszó társaság vetődött be a nagyszínházba, így a művész is kirepülhetett a lelke sikerekkel elhódított börtönéből, hogy a fiát megnézhesse abban a szerepben, amelyről a lapok olyan sokat írnak mostanában. A hetyke, fura kis legény szerepében, aki csak úgy végigtapos a leánysziveken, mintha utcaköveken járna, gondtalan, könnyed tépkedéssel. Hét órakor kopogtatás hallatszott az előszobája ajtaján. Az inasa nyitott ajtót. — Egy hölgy van odakünn, a művész urat keresi, okvetlenül a művéé? urcai /»kar beszélőit — Hát engedd be! — mosolygott az inasra. — Ilyen öreg legényhez bátran lehetnek a nők... hiszen úgyis tudom, hogy megint csak egy »rajongó« lesz, aki nem tudott ellenállani a vágynak, megzavart engem a magányomban... bár tudja, hogy ez nem szép... de ő... stb. stb., no, engedd be hamar!... Sietek! Máma a fiamhoz megyek!... Mikor a hölgylátogató belibbent az ajtón, a művész első pillantása bágyadt unalommal simult a nőre, majd hirtelen lény gyűlt ki a szemében. — Ah! — Erre nem számított ugye? — vetette le a keztyűjét mosolyogva a nő. — Hogy egyszer, talán csak egyetlen egyszer annyi idő után én is betoppanok ide!... Valahogy félre ne értsen!... Én a fiamért jöttem!... Odakünn magyar lapok kerültek a kezembe, olvastam a fiam nevét... Könnyes nagy boldogság szökött a szivembe... A művész ajkán keserű mosoly gyűlt. — Tudom, hogy ez magát mosolyra készti... de az anyák ilyenek... Egyszer mégis csak visszakergeti őket a szívük melege, ha ezer dacos törvény szakítja is el őket a gyermeküktől!... Maga most persze mosolyog, titkon talán ki is nevet engem... de hiszen egy anyát olyan könnyű kinevetni... mert az anyák mind nevetségesek és furcsák... még ha a színpad rabjaivá szegődtek is!... — Sokat olvastam magáról! — enyhült meg a művész ajkán a kegyetlen "gúny mosolya. — Hagyjuk ezt! — lendült bele könynyedén, puhán a Unom kéz a levegőbe. — Ma, este a fiamat akarom látni ! — Érdekes! — pattant föl a művész. — Egyetlen estém akadt két év óta, hogy láthassam a gyereket... és furcsa... éppen magát vetette ide a sors... mellem, hogy kísérőm, bátor fritóm legyen ezen agyönyörűséges estém. Az asszony finom keze a művész elé Aratt« — Együtt megyünk! Mi ketten... akiknek egy kincset adott az Úristen, mi most ebben a kincsben együtt fogunk gyönyörködni!... Beültek a földszinti páholyba. A közönség szeme rajtuk csüngött. Íme a híres pesti színész és a felesége, aki most szökkent haza külföldi sikereinek útjáról. És az ezerfejű szörny egyetlen egy feje sem tudta, hogy, ott, abban az irigyelt forró páholyban most csak az egyszerű apa és egy anya ül, aki nem a szemével, hanem a lelke dobbanásával tapad a színpadra. A vasfüggöny felgördültére édes reszketés szökött a szívükbe. A színpad, amelyet ők eddig legtöbbször csak a maga izgatott, forró belső életével láttak," most egy egészen új, szent érzéssel rontott rájuk. A fiú mindjárt az első jelenetben bejött a színpadra. Könnyed, finom léptekkel. Mindkettőjüknek megcsillant a tekintete. Egy futó pillantásra egymásra is tévedt a szemük: — Igen ... ez a mi fiunk! De már a második jelenetben, mintha elhagyta volna a fiút az a biztonságos, könnyed bátorsága, amellyel eddig olyan szépen föl tudta magát lendíteni a kezdő sikerek édes ormára. Valamelyik kartársa felvonás előtt elárulta neki, hogy itt van az apja, meg az anyja egy"földszinti páholyban. A hangja remegni kezdett. Gyámoltalan és ügye fogyott lett. A feje szédült, a szive... oh, a szive, az soha ilyen hangosan nemlobogott még!... Hát mi ez? Egy külön, ettől az egész soká készültdiadalmas komédiától elvonatkoztatott játék, amelyik itt zúg, kavarog most benne . . . Most! Amikor a legszebbet, a legnagyobbat kellene produkálnia, ami csak hitelük kezdő nagy acélos akarásától!... Ott ül az apja az ő diadalmas, beérkezett nagyapja künn a nézőtéren, és... igen, igen, ennél nagyobb boldogság talán sohasem szakadt a szívére... ott ül az anyja is... talán megenyhült a haragjuk... talán egymás kezét fogják, mialatt őt nézik... hogy tudhat ilyenkor komédiázni... Mindjobban érezte maga alól kicsúszni a színpad forró, hazug világának deszkáit... az élet erős, parancsoló talaja szökött a léptei alá... ember lett... és olyan gyatrán komédiázott, ahogyan még" talán soha, senki öelöltél... Felvonás után a művész megtörölte homlokát a zsebkendőjével. Az ajka köré keserű ránc rajzolódott. Fölemelkedett a páholyából és mint az alvajáró, úgy támolygott ki a hálestébe. Nekitartotta arcát a tavaszi szellő simogatásának, észre sent vette, hogy az asszony halk léptei ott surrannak mellette. — Mindig mondtam magának, hogy nem kell színészt csinálni belőle —`■' reszketett föl a/, elsőszóra az asszony hangja panaszkodom A művész feje lecsuklott a mellére. Valami dacos mély pirosság szökött el az arcán. A szégyen pírja. Hát ez a gyerek kidobott nagy művészete? Ez a szánalmas dadogás, amelyben nem volt egy igaz hang?... A fejében ezer gondolat zúgott, zakatolt, még az ökle is görcsbe szorult. Talán a sorsra akart lesújtani, talán magára, hogy így meg tudta csalni önmagát. Otthon némán várták a fiút. Fél tizenegykor berobbant a gyerek. A szemében részeg, lázas öröm csillogott. Az öröm mámorának remegő lángja.. Egyetlen fölcsukló zokogással borult eléjük : — Apám!... Anyám!... És ők ketten egymásra mosolyogtak, könnyesen, megbocsátón, az ajkuk szóra" nyilt. — Egy kis lámpalázad volt fiam... de nagyon jó voltál... különösen az a jeleneted, amikor... Itt újra zokogásba fűlt mindkettőjük szava. A gyerek odafúrta a fejet az anyja melle, a karjával pedig az apja nyalát fonta át remegő könynyesen: — Hagyjátok anyám... Emlar voltam, semmi más!... MAGYARSÁG 1923 május kedd