Magyarság, 1923. június (4. évfolyam, 122-145. szám)

1923-06-10 / 129. szám

1923 jilius 1., vasárnap. óra 70 korona Budapest, IV. évf. 129. (734.) szám. H­­­K31AB-Atm Előfizetési árak: Negyedébe 2800 korona Egy hóra 1000 korona Egyes szám ára hétköznap 59 korona. Vasárnap 70 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 1500 osztrá koig. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség : VII. kerület, Miksa-utca 8. szám. Te­lefon: József 68-90, József 08-91. — Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Történelmi osztályok és fajvédelem Irta: Pethő Sándor Nemrég egy keresztény újságban a fajvé­delemnek egy tudományos hitvallója cikksorozatban fajbiológiai és történelmi alapon annak a forra­dalmi izó tételnek felállítását és bizonyítását kísérelte meg, hogy a történelmi arisztokrácia voltaképpen parazitizmus s az élősdi életmódban édestestvére a zsidóságnak. El tud­juk képzelni ugyan, hogy a fajvéde­lem a maga céljai érdekében sokszor kénytelen radikális megoldásokhoz fo­lyamodni, sőt még a politikai konzer­vativizmus a maga klasszikus értelme­zésében sincs elvi ellentétben a hala­dásnak sebesebb, sőt száguldó iramban diktált irányzatával. Azt hisszük azonban, hogy a radikalizmus se egyértelmű a destrukcióval. Már­pe­dig egy egész történelmi és társa­dalmi osztálynak az élősdiek rang­­osztályába sorozása és tudományos elrágalmazása egyike azoknak a felü­letes és léha jelszavaknak, amelyek egy ép sohase szürettek át a komoly vizsgálódás rostáján, mégis felka­­ttntva, lenyomatva és népszerűsítve, a legrombolóbb társadalomel­lenes izga­tást szolgálják, amely sohase álla­podik meg azon a határon, amelyet az agitátor húz meg írásainak és szavainak röppályája előtt. ♦ Mi ugyan elvetjük ezt a stupid és veszedelmes elméletet, amelynek egyik túlbuzgó képviselője még Tömörkényt, Herczeg Ferencet és Gárdonyi Gézát is kiutálja a magyar fajból. Nemcsak első pillanatra szembeötlő képtelensége és korlátolt­sága miatt. Hanem mindenekelőtt azért, mert ez a tan, a maga esze­lős és vad túlhajtásaival olyan nem­zetiségi politikát jelenthet, amely a területi és a nemzeti egység vissza­szerzésével legkomolyabb veszedel­mévé fajulhat. Mert ha már a be­olvadt, vérsejű­leg, idegileg, lelkileg és erkölcsileg­­magyarrá vált német és szláv eredetű honfitársainkat ki kell küszöbölni a magyar fajiság turáni nemtudom mijéből, akkor nem lehet csodálkozni azon, ha a tótok és a németek szépen megköszönik ezt a kiközösítést s nem kérnek a turáni szubstanciáról való politikai együttműködés áldásaiból sem. A múltra visszamenőleg azt a vádat, hogy a magyar arisztokrácia elidegenedett saját fajától és nem­zetétől, a XVIII. századra korlátoz­hatjuk, am­ikor csakugyan elnémete­­sedett és udvari főnemességgé sülyedt. Mert a XVII. század nagy vallási és politikai küzdelmeinek élén még törzsökös magyar főneme­sek vetélkedtek és ezek közül talán csak a Wesselényi-mozgalom az egyedüli, amelynek kirívóan osz­­tályjellege és osztályérdeke volt s amely a francia Bronde sor­sára is jutott. He Bocskay, Beth­len, Thököly, a Zrínyiek, a Rá­­kócziak a magyar arisztokrácia legjavához tartoztak: vért, pozíciót és vagyont áldoztak célokért, ame­lyek nem személyes becsvágyak, hanem országos és nemzeti érdekek kút­fejéből fakadtak. S a XVIII. század magyar nemessége? De hiszen akkor Európaszerte hasonló átalakuláson ment át az arisztokrácia. A rebellió és a revolució vezérkarából az ud­vari fény és pompa ornamensei let­tek, nálunk épp úgy, mint Francia-és Angolországban, azzal a különb­séggel, hogy a mi udvarunk német volt és Bécsben székelt. És a demokrácia századában ? Az angol arisztokrácia nem csupán abból az élettani folyamatból merített erőt vezető hatalmának megtartásához, hogy sohase szigetelődött egy meg­közelíthetetlen társadalmi kaszttá és fenntartotta az angol középtársadalom bizonyos elemei felszívásának folyto­nosságát és biztosította a vér felfris­sítésének lehetőségét. A brit ariszto­krácia, ha büszke kegyelettel tekin­tett is fel nemzedékrendjének család­fájára és gót címeire, azért tagjai által mindig irányítani és korlátozni tudta a haladó eszmék harcait és befolyásolta a liberalizmus és a de­mokrácia sorsát, amelyekből sohase válhatott forradalmi erő, amely csu­pán erőszakos robbantások törmelé­kein és omladékain keresztül tud el­képzelni fejlődést és haladást. A pá­paság is akkor volt ereje teljében, amikor a történelemnek egyik leg­hatalmasabb és legnépiesebb moz­galmát, a hivatalos egyházi hierarchiá­­val szemben kétségkívül forradalmi jelenségek között bontakozó francis­­kanizmust nem űzte eretnekségbe, hanem beépítette az egyház csodálatos szervezetébe és a maga céljai érde­kében hasznosította és idomította át. Ha a történelmi osztályok hivatá­suk színvonalán állanak, akkor nem kell tartani társadalmi megrázkód­tatásoktól. A magyar történelmi osztályok azért tarthatták meg tekintélyüket és vezető szerepüket 1848 után, mert nem az elzárkózás politikáját folytatták, hanem az engesztelődését és az összekapcsoló­dásét, sőt maguk állottak élére a demokratikus mozgalomnak. Az az arisztokrácia, amelyből a XIX. század folyamán a magyar szelle­miségnek olyan reprezentánsai tá­madtak, mint Széchenyi István, a három Dessewffy (József, Aurél és Emil), a két Andrássy Gyula, a két Majláth (Antal és György), a két Apponyi (György és Albert), a két Jósika (Sámuel és Miklós), a Telekiek (László, József és Samu), a két Wesselényi Miklós, Batthyány Lajos, a két Eötvös báró (József és Lóránt), Sennyey Pál, Kemény Zsig­­mond, Szécsen Antal, Károlyi Sándor stb. nem kell, hogy szégyenkezzék múltjáért és senki előtt nem kell visszavonulnia a hazafias érdemek­ben, a kötelességteljesítés erényében, a tehetség és a jellem kivételes adományaiban. Lehet, hogy az újabb nemzedék nyomdokába se lép­het az ősök és az apák e tündöklő sorozatának. Az életnek egyik törvénye, hogy amint nem fejlődik, hanyatlani kezd. Ha van hanyatlás, — pedig van, — ez korántsem derül ki az arisztokrácia elcsenevészesedésében, hanem kiterjed valamennyi magyar társadalmi osztályra s nem tudni, hogy a dzsentrinél és a polgári osz­tálynál ennek a sülyedésnek a lép­téke nem sokkal inagyebb-e, mint a főnemességnél. Mert az arisztokrácia még mindig fel tud hozni a maga igazolása mellett olyan személyes bizonyítékokat, mint Apponyi és Andrássy, de a tehetségnek, a mű­veltségnek és a jellemességnek ilyen példányaival dicsekedhetnek-e a többi társadalmi rétegek ? Az arisztokrácia és a középosztály értékelésének összevetésénél még egy szempontra kell felhívnunk a figyel­met. Bizonyos, hogy a dzsentri és a magyar h­onorációs osztály nemzeti Petőfihez Az ország elvetetett tőlünk, Elvetetett a hatalom, S a dicsőség is elvetetett, Felbontatott és eltöröltetett Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és évig hamuban Mi mégis a Te nemzeted­ maradtunk ! Petőfi nemzete ! Mert megmaradtál Te! És benned megmaradt az ország. És megmaradt a hatalom, S a dicsőség is, a mi dicsőségünk, Most és mindörökké. Az ország megmaradt. Ó, nem a földi ország, A szemfedős, a könnyel áztatott, Nem az, nem az ! A tat világtól elfordult szemünk Immár a földi ország égi mását !Tebetmed keresi. Honfoglalónk te vagy. Ha őseink csak földet hagytak ránk) *Te reánk hagytál egy darab eget, Egy örökrészt a porló rög felett, Jílsajátíthatatlan birtokot. s­z álmaiddal benépesítettél Egy uj hazát, Szabadság és szerelem gyarmatát) Egy magyar csillagot. Kis megmaradt a hatalom, Nem a kard élén csillanó erő, — A kard, az eltörött, — Nem az ágyuk torkából ásító, — Az ágyuk hangos torka néma jön, — Nem tűzben, vérben edzett vértezet. Nem zz, nem zz, Elvette tőlünk azt a végezet. De mi most reád szegezzük szemünk, A páncélunk te vagy, Te vagy tűzálló kemény fedezékünk, Lelked örvénylő mélységeiben Adatott nekünk örök menedék. És nekünk ez elég. A vezérünk Te vagy, Mint verseid,­­a rongyos katonák." Akiknek éhség és igazság a bére Alljuk seregparádéd sorfalát. És megmaradt a dicsőség is, Ó, nem az oktalan kevélykedés, Világ szine előtt hetvenkedő, Nem a cifrálkodó magyarkodás, Ez más, ez más! Nagyon nagyot zuhantunk, De megmaradt a büszke öntudat) A Te öntudatod A mi öntudatunk: Ha balsorsverted, ha koldusszegényen , Vagyunk, vagyunk ! És akarunk még lenni ! Az ország elvétetett tőlünk, Elvetetett a hatalom És a dicsőség is elvétetett, Felbontatott és eltö­röltetett Közöttünk minden földi kötelék. Térdig porban és évig hamuban Mi mégis a Te nemzeted maradtunk, Petőfi nemzete! Mert megmaradtál Te! És benned megmaradt az ország És megmaradt a hatalom És a dicsőség is, a mi dicsőségünk, Most — és mindörökké! (Kolozsvár) Reményik Sándor A fertélyos ember írta: Nadányi Zoltán (Utánnyomá­s tilos) A fiatal doktor útnak indult az asz­­szonnyal. Csak úgy táska nélkül. — Hóttan van szegény, már az utol­sót rúgja! — jajveszékelt az asszony­. Az úri fertályon mentek. A doktor akarta igy. Hadd lássa mindenki, hogy beteghez hívják, sürgősen. Hadd jus­son a fülébe az öreg Reichenbergernek. Jobbra-balra köszöngetett, minden ablakra felnézett. Jóleső érzés bizser­­gett a bordái közt. Mégis, csak őt hívv­­ák, ha baj van, nem az öreg Reichen­­bergert. Hiába mondja az a vén ku­ruzsló, hiába fújja az egész falu, hogy ő kontár, hogy a halál vigéce, meg mi egyéb, meg hogy körorvos is csak azért lett, mert sógora az alispánnak. Itt van ii, most is súlyos beteghez hívják, elérkeztek Balog Andris portájára. Az asszony betessékelte a fiatal dok­tort..Az ember ott ült a hűvös szobá­ban, szenvedő arccal, jobb karját az asztalon nyugtatva. — No lám, nincs is olyan nagy baj, — mondja a doktor csalódottan. — Dehogy nincs, tekintetes doktor úr. Szörnyen fáj a jobb karom. — Mutassa. — Igen ám, ha mozdítani tudnám. De még az ujjam se hajlik. — Ejha, hát ennyire vagyunk ? Hadd nézzem csak. — Hozzá ne nyúljon a doktor úr. — Na, na, nem kell úgy érzékeny­kedni. Segítse le a kabátot, jó asszony. Nehezen ment a kabát lesegítése. Sziszegett, hápogott a paraszt. A dok­tor feltette az általános kérdéseket. A legsötétebb színezetű válaszokat kapta. — Égető, szúró, vagy hasogató fáj­dalmat érez ? — kérdezte végül. — Mind a háromfélét, — volt a felelet.­­ Következett a vizsgálat. A paraszt minden érintésre felüvöltött. Merev volt a karja és az ujja, mint a fa­darab. — Tol­artritisz reumatika, — mondta a doktor és receptet irt. Az asszony felsóhaj­tott: — Úristen, de meglátogattál! Az ember nagyokat szitt a pipán. — Le kell vágni ? — kérdezte. — Arról jelenleg szó sincs, — mondta a doktor írás közben. — Súlyos a dolog, de hát segítünk rajta. Szerencséje, hogy engem hivatott. Sercegett az öntölte a papíron. A paraszt nézte. Bal kezébe fogta a pipá­ját. Lassan, nyomatékosan mondta: — Mindenki az öreg Rákenberget hívja, ha baj van. Mindenki csak benne bizakodik. Az öntölte megrándult a papíron. — Elég rosszul teszik, — mondta .

Next