Magyarság, 1923. július (4. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

1923 ju­lius 1. vasárnap Ára 160 korona Budapest, IV. évf. 146. (751.) szám 1 Mi Előfizetési árak: Negyedévre 4800 korona Egy hóra 1600 korona Egyes szám ára hétköznap SO korona­ Vasárnap 100 korona. Ausztriában hétköznap 1500’— vasárnap 2000 o.kor. A Felelős szerzfi FilP* MIVQTAy István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa-utca 8. szám. Telefon: József 68-90, József 6S-91.­­ Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Az én hitem Az én hitem­ ki nem hunyó örökmécs, Tenger fölött világító torony. Gyémántfúró, mely utat nyit a célhoz, S áttör, ha kell, egy gránithegysoron. Engem tépázhat hóra, számom, orkán, Elöntheti árral hajóm a víz, A végső deszkaroncson is hiszem, hogy Partot érek és hitem partra visz. S zárhatja utam kőfal, sziklatömb el, Láttán telkemből uj erő buzog, Hitem, a gyémántfúró meg se csorbul, És én falon, kőszirten átjutok. Mi kín, nyomor, baj, mind hozzám szegődhet, A csüggedést bamban sem ismerem, Hitem átüthetetlen, égi páncél, Ő az én erőm, váram, Istenem. És lobbanhatnak gyilkos ágyuk is rám, pokol döngethet váramon falat, állzászlóm biztatóan leng a bástyán, kzürdök s hitemből győzelem fakad. — Én a világot is megváltanám, ha Nem volna oly süket, vak és balog, Mert én Jurisich és a Dobók szirt-lelkéből a hit vagyok! /Brassó) Farczády Sándor \ ____ A sároslábu írta : Bodor Aladár ! (Utá»í j’omjkf tilos) Dédanyám a negyvenkilencediki zalatnai szörnyűségek­­után csak jó­­későre, vagy öt év múltán tudta meg, hogy­­Lujza leánykája még életben van. Életben van, nem esett áldoza­tául a zalatnai szörnyű éjszakának, sem az utn­avaló ompolyvölgyi mene­külésnek, amelyből csak olyan kevesen érkeztek meg élve Gyulafehérvárra. Hát életben van. Úgy hozták h­írül, hogy egy öreg oláh kevesné rejtegeti magánál, sőt nem is akarja kiadni a gyermeket. — Holnap reggel indulhatunk, de zsandárokat is viszek! — készült rá Zudor János sápadtan az izgalomtól, — majd megmutatom én, hogy előadja! Dédanyám legyintett. Ő nem nagyon izgatódott egy leánygyermek miatt. Neki csak a fiuk voltak fontosak. A fiuk, akiktől lehet várni valamit, akik majd, majd... visszacsinálják a negyvennyolcat, a jobbágyságot és a földváltságot is talán... és megfizetnek negyvenkilencért... Elmentek hát szekéren Zalatnára. Sírva fogadta őket az öreg Szápta, régi tehenesnéjük. Tudta az öreg, hogy nem tarthatja meg a gyermeket, ha­ már kitudódott, pedig hogy megszerette az S óta az öt év óta, mióta a maga gyer-­­­mekéül rejtegette és örökre magáénak­­ remélte. — Bocsáss meg, tekintetes asszony. Besároztam volt a lábát azon az éj­szakán, mikor mindenki menekült, el­dugtam még tőletek is, mert biztosra vettem, hogy titeket is leülnek, de őt is leölik, ha veletek marad. Pedig úgy megszerettem volt, mikor féléves korá­ban néhányszor megszoptattam a be­tegségedkor, tekintetes asszonyom ! A kis Lujzikának bizony most is sáros volt a lába, retkes, mint ha ezer­­nyolcszáznegyvenkilenc óta egyszer se mosták volna le. A haja naptól-esőtől kifakult volt, varkocsa oláhosan a fülére kanyaritva, keze munkától cse­repes, derekán elül-hátul katrinca. — Hogy hívnak te sároslába ? — kérdezte dédapám könnyes szemmel, ölébe kapva a nagy feketeszemü, piros­­arcú leánykát. Az védekezett, letörülte inge ujjával a szülei csókjait és bizalmatlanul fe­lelt : — Nu stiu ungureste. A leányka bizony már tökéletesen elfelejtett magyarul. Nem emlékezett se az édes szüleire, se semmire, ami négyéves kora előtt történt vele. Oláh­nak és a tehencsék gyermekének hitte magát. Tudni se akart ezekről a magyarruhás­­urakról, félt tőlük, rú­gott, harapott, mikor lefogva a sze­kérre fölrakták. Meg is kellett kötni a lábait, hogy le ne vesse magát a sze­kérről és késő estig üvöltött, mikor vitték Alvinc felé. Hazaérve napokig teljesen szótlan volt, sápadt és izzó­­szemü, mint veszett ebtől megmart állat, beteg a havasai után. Szavát pedig hó­napokig nem lehetett venni. Csak ha senki se látta és kiszökhetett a nyári­­konyhába, vagy a csűr mögé az oláh cselédek közé, b­irk­iinében lerúgta a cipőjét, harisnyáját, beletapiskolt a sárba és puliszkát kért enni a szol­gálóktól. Az evéssel, asztallal, villával és asztalkendővel mennyi baj volt! Mindenhez kézzel akart nyúlni s ha megbüntették, oláhul jajveszékelve fu­tott ki a konyhába Rásiláh­oz, az öreg szolgálóhoz, hozzábujt és anyjának ne­vezte s hát mögött fogcsikorgatva öklét rázta a szülei felé. Rásilának azt ha­zudta egyszer, hogy látta egy éjszaka, amint az anyja bukfencet vetett s menten farkassá változott. Néha rá­vette titkon az öreg szolgálót, hogy oláh ruhákat adjon rá, akkor aztán agyoncsókolta érte hálából és kesergő oláh nótákat énekelt neki. Bezzeg a szájára vert az anyja, hogy oláh kán­­táláson kapta; pedig a szája mind­untalan önfeledten rájárt. Az anyja bizony szégyelte ezt a gyermeket, mintha valami bűnbe vagy nyomorékságba esett­ volna; oh, ő késő haláláig se tudta elfelejteni az oláhoknak Zalatnát, bátyjai halálát s az ő h­iresszép arca megcsúfítását. Rendesen csak úgy hívta Lujzikát: az a sároslábu, így hívta őt tréfásan az apja is. Szépnek pedig szép lett a gyermek, hiába csúfolták az úri kisasszonykák egyéb tekintetekben; meleg, bámés, nagy fekete szeme volt, meleg bivor­­szinű szája; olyan volt, mint egy paraszt madonna, a pompás vállait és járását pedig mindenki megirigyelhette. De társaságba semmiképp se lehetett bízni; ha­ hívták, még tizenhatéves korában is elmenekült a szénapadlásra, s ha elfogták is, egy szót nem lehetett kivenni belőle, akár a némából, csak a fejével intett igent vagy nemet s az arcát eltakarta a szégyenkezéstől. Nem a szigorú anyjának hanem a mulatós, jópajtás apjának állott elő­ször elő beszélés végett. Tizenhetedik évébe járt akkor. Az apja valami po­ros dolgával foglalkozott az Íróasztalá­nál. Lujzika észrevétlenül belopakodott a szobába s az Íróasztallal szemben meghúzva magát, mint a hiúz, órákon ! MW a MHMBBasa—M Zsákutcában Írta: Hilotay István Az angol parlament kisebbsége valamikor Őfelsége hű ellenzékének nevezte magát, azt jelezve ezzel a paradoxonnal, hogy a kormány poli­tikájával szemben akármennyire elé­gedetlen is, ez semmit se változtat a koronához való lojalitásán, sőt, hogy az ellenzékiséget éppen a ko­rona és a király érdekében gyako­rolja. A magyar kormány ilyen hű ellenzéke már hosszú idő óta, szinte a többség keletkezésétől fogva azok az intranzigens ke­resztény politikusok, akik a faj­védelem programját szeretnék a kormányzat irányzatában és alko­tásaiban érvényesíteni. Igaz, ez az ellenzékiség a hűséget nemcsak az államhatalom legfőbb megszemélye­sítője iránt érzi kötelezőnek, hanem maga a kormány és a miniszterelnök iránt is s jóllehet egyre nagyobb elvi és taktikai ellentétek választják el a kabinet fejétől s a kormány és a többség többségétől, se az egyi­ket, se a másikat nem­ akarja oda­hagyni, hogy az igazi ellenzék pad­jairól vegye fel velük szemben a küzdelmet. A Magyarság hasábjain tréfásan is, komolyan is sokat foglalkoztunk ezzel a sajátságos ellenzékiséggel, de megvalljuk őszintén, hogy a tréfák mögött is nem minden részvét nél­kül szemléltük azt a folyamatot, mely a keresztény intranzigencia súlyát és befolyását, részben a veze­tők személyes hibái és taktikai téve­dései, részben egyéb általános politi­kai okok folytán a kormány és a többség kebelében egyre jobban alá­ásta. Bármily éles ellentétek válassza­nak is el bennünket attól a politiká­tól és attól a módszertől, amelyet Gömbös Gyuláék képviselnek, sorsukat nehéz volna elválasztani, ha akar­nánk is, a keresztény politika sor­sától s egyre nyilvánvalóbb ki­sebbségükben és tehetetlenségükben, egyéni kudarcaikban és vereségeik­ben bizonyos mértékig a keresztény gondolat befolyásának hanyatlása is visszatükröződik. Nem olyan értelem­ben, mintha ennek a gondolatnak igazságait vagy érdekeit egyedül és kizáróan ők képviselnék s ez végső kimenetelében velük állna vagy velük bukna el. De nyilvánvaló, hogy az összetöredezett és megszakadozott keresztény frontnak egyik kitett po­zícióját ők jelentik s minden pozíció­­veszteség, történjék ez akár a többség, akár az ellenzék soraiban, visszahat az egész gondolat sikerére és esé­lyeire. De ettől eltekintve is, nem lehet érdek és bizonyos részvét nélkül nézni azt az egyéni sorsot sem, mely­nek például Gömbös Gyula áldozatul esett s amelyben a hatalmi viszonyok oly jellemző eltolódása mutatkozik a többség és a kormány keretei között. Az egységes pártnak, mikor mind­járt megszületése és keresztelője után hódító választási hadjáratra indult, a miniszterelnök mellett Gömbös Gyula volt talán a legerősebb tartóoszlopa. Ő intézte, szinte diktátori hata­lommal, a választások sorsát, man­dátumokat és kerületeket jelentett minden kézmozdulata s mindenki, így ellenfelei is, tisztában voltak vele, hogy az ő hatalmas energiája, munkabírása és szervezőképessége nélkül sohase lett volna a többség győzelme ilyen tökéletes. Mert a Gömbös politikai talentumáról, ítélőképességéről, ismereteiről és ké­szültségéről lehet akármilyen véle­ményünk, energiáját, tettrekészségét és következetességét azonban elfogult­ság volna kétségbe vonni. Gömbös abban az illúzióban élt, hogy az új párt többségét a választások ered­ményeképpen saját arculatára for­málhatja s hogy ez a többség a radikális keresztény politika céljait éppen oly komolyan fogja venni, mint ő maga. Kevés időre volt szükség, hogy kiderüljön, mekkorát tévedett a viszonyok és emberek megítélésében. Pár hónap alatt kitűnt, hogy ez a többség lelki szerkezete, erkölcsi hajlamai és politi­kai ideáljai tekintetében csaknem egyenes folytatása a régi munka­pártnak, amely az úgynevezett tár­sadalmi, helyesebben társaséletbeli antiszemitizmust talán ismeri és gya­korolja ugyan, de arra az intézményes keresztény politikára, mely önzetlensé­get, kitartást, megközelíthetetlenséget s a zsidó kapitalista érdektényezők­kel való teljes szakítást igényelne, alig-alig kapható. Gömbös tehát ott állt pár hónap múlva már­ egy­ olyan párt közepén, amelyhez ang fűzte a lelki vagy politikai együtt­érzésnek valami kapcsolata s amely­nek körében hovatovább egyre ide­genebbnek és elhagyatottabbnak kel­let magát éreznie. Végig kellett néznie, hogy a jövevények, az ő választási stratégiájának szülöttei, hogyan osztoznak meg a legfontosabb hatalmi és kormányzati pozíciókon, hogyan újítják fel és hogy gyara­pítják a bankvilággal régi össze­köttetéseiket, végig kellett néznie a Klebelsberg-féle liberalizmus be­folyásának emelkedését s Bethlen István grófnak ugyanezen erők, ugyane tényezők irányában egyre erő­sebben elhajló tájékozódását. Kese­rűségét e változásokon csak növel­hette egyrészt az a gondolat, hogy mindazokkal a vádakkal és pana­szokkal szemben, melyeket az ellen­zék a választási erőszakoskodások és visszaélések címén a többség és a kormány ellen támasztott, neki kellett a hátát tartania, ezek ódiuma őrá hullott vissza elsősorban. S másrészt, mit érezhetett arra a gon­dolatra, hogy viszont nélküle, az ő budaörsi ellenállása nélkül, mely­ben életét és exisztenciáját igazán férfiasan kockáztatta, az egész mai rezsim sohase jött volna létre és sohase szerveződhetett volna meg. Gömbös tehát ott állt Buda­örs ódiumával és a választások ódiumával terhelve s napról-napra, lépésről-lépésre tapasztalnia kellett, hogyan fordulnak el tőle sorjában az örök hálára kötelezett tényezők, hogy hagyják cserben s hogy felejtik el nem is olyan régi szolgálatait, így maradt magára saját pártjában, mely­nek megteremtésére oly sok erőfeszí­tést pazarolt s amely —­ miután na­gyon sokkal tartozott neki — kez­dettől fogva ellenszenvvel, sőt gyűlö­lettel tekintett reá. De talán ennél is súlyosabb csa­lódás érte annak az illúziónak szét­­foszlásával, mely az úgynevezett ke­resztény társadalmi szervezetek súly­talanságát s befolyásuknak teljes aláhanyatlását derítette ki az ő leg­utóbbi kapitulációja alkalmával, mi­kor a »megfigyelés« kényszerű és megalázó szerepére kellett magát el­ítélnie, a többségi párt s a kormány­­hűség láncain. A közvélemény min­dig azt hitte, hogy ezek a nyílt vagy

Next