Magyarság, 1924. február (5. évfolyam, 27-50. szám)
1924-02-01 / 27. szám
1924 február 1, péntek MAGYARSÁG Az elnök itt az ülést felfüggesztette. Szünet alatt nagyatádi Szabó István földmivelésügyi , miniszter behatóan tárgyalt Gaal Gasztonnal, aki a tárgyalás eredményeképpen az ülés megnyitása után írásban is benyújtotta indítványát. Dénes István erre visszavonta módosítását. Nagyatádi Szabó István földmivelésügyi miniszter Gaal Gaszton indítványának elfogadását kérte, mire az indítványt új nyolcadik pont gyanánt beiktatták a szakaszba. Giiger Miklós: Éljen Nagyatádi! Arra való a parlament, hogy meggyőzzük egymást. Ez az első eset. A régi nyolcadik pontot, változatlanul fogadták el s ezzel véget ért a második szakasz tárgyalása. A harmadik szakasznál Farkas Tibor a szakasz törlését kérte s egyben módosítást ajánlott arra az esetre, ha mégis elfogadnák a szakaszt. Módosítása arra irányult, hogy a képviselőtestületek titkosan szavazzanak az igénylők erkölcsi magatartásáról. Strausz István azt kívánta,, hogy a földrendező túrák a felek meghallgatásánál egyformán járjanak el. Farkas István törölni kérte a szakasz ama rendelkezéseit, amelyek az igénylők forradalmi magatartásának elbírálására vonatkoznak. Rupert Rezsőfelszólalása után elnök a vitát megszakította. Rubinek István előterjesztette a mentelmi bizottság jelentését Lendvai István ügyében. Miután Lendvai önként megkövette a Házat, a bizottság ezzel az ügyet elintézettnek tekinti. A Ház a a jelentést elfogadta. Elnök indítványára kimondta a nemzetgyűlés, hogy a földreform részletes vitáját pénteken délelőtt 10 órakor folytatja. (A nemzetgyűlési tudósítás folytatását lapunk vezető helyén adjuk.) Adoptáltatni kívánja magát egy jó családból származó, kifogástalan, igen jó megjelenésű, jó viszonyok között élő, 30 éves, katolikus, nőtlen, szolgálaton kívüli levestiszt, régi arisztokrata családkép idős úrral vagy házaspárral. Közelebbit személyes találkozás alkalmával. Megkeresések: „Adopció“ jeligére Tenzer Gyula hirdetőjébe, Szervita-tér 8. kötetnek a szigorú fizika tanárt bezzeg nem csapták el, noha minden bizonnyal ördöngös volt, a szakállas diákokat megfogadta a Nagymester utcán a kisajtója csengőgombjával, amikor már megunta, hogy minden éjszaka felcsengessék... A kalandos, kóbor Gusztrinyi szabó a lengyel forradalmárokkal harcolt és Szibériából szökött vissza Debrecenbe; szintén ilyen rejtelmes, nyughatatlan ember volt Cs. Szathmáry Károly, a Tisza Kálmán ádáz ellensége, lázongó cikkei miatt a váci államfogházban megszerezte utóbb a tüdővészt. Annak a kis utcácskának a nevét rég elfelejtettem, de mert még nyárközepén sem igen száradt fel benne a sár, a diákok akkor »Lekvárutcának« csúfolták... A hosszant elnyúlt egyik öreg házban én a kis- Kállay bácsinál laktam. A város és a vidék urikikói mind a Kis-Kállaybácsi iskolájába jártak. A kollégiumban a tanítóképző négyosztályú gyakorló iskoláját vezette a magyarruhás, körszakállas kis öreg Kállay-bácsi, akinek az iskolája hírnévre a »Dóczyval« vetekedett, ahol meg a város és a környék úri lányai, a »decisták« iskoláztak. A dedóba innét, Kállay-bácsiéktól vezetgettek fel mindennap. Különös öreg ház volt ez a boltíves hideg, homályos szobáival. A pincéjében egyszer fekete víz fakadt fel, a Kállay bácsi diákjai, az élelmes tanítóképezdészek teknőbe ültek és úgy mentették ki az elöntött pincéből a boroshordókat, közben az egyik diák majdhogynem belefult a fekete lébe. A ház felerészét különben diákok lakták. Hírhedt diáktanya volt. Dorbézolós, verekedős bihari diákok lakták. Egyet a vásárban agyonvertek közülök, a másik meg, mivel a szomszéd fiskális aranyszőkehajú lányának hiába adogatta az éjjeli muzsikát, szívén lőtte magát... A falak lerúgták a vakolatot, a kivigyorgó veres nyerstéglák mintha csak aludtvérrel lettek volna bemázolva. A koporsóban feleszmélő tetszhalottra emlékeztetett ez a hideg, már napközben homályos levegőjű ház. Az éjszakát a falak közé befojtott nehéz csenddel, s a csendből időnként felkongó sóhajos hangokkal, megdöbbentő zörrenésekkel, kopogásokkal, a padlók, a bútorok reccsenéseivel még nyomasztóbbak, még borzongatósabbak voltak. A diákok gyakran fehérlepedőbe bújtak, úgy ijesztgették egymást. Némelykor egyik-egyik magános virrasztót hideg érzés fogott el, vállán át mintha csak vigyori ■ sátánfej hajolt volna fürkészőleg a diák nyitott könyvére?... Mert, hisz’ nem éppen mindig a bibliát olvasgatták, a szentkönyvekkel foglalkoztak a tógás diákok. Sokan elsodródtak, lezüllöttek közülök. Pap, rektor, tanító helyett garabonciásokkal vetekedő peregrinusok lettek, mint a féligmeddig zavarn és mély, óriási erejű öreg peregrinus Nagy Jóska. Ebben az utcában, ebben a házban, ott a kollégium árnyékos, hideg kőfalai mögött, alig ötéves koromban én is halálos beteg lettem. A roncsoló torokláb, a difteritisz pusztította akkor a szegény debreceni gyermekeket. A dódéban megkaptam a fojtogató gyilkos nyavalyát, Barcza Dani, a híres komisszárom lovaslegénnyel apámat, nagyapámat behivatta, a kis Pallay, a tudós orvos a bagolyszemével bágyadtan pislogott, picinyke kezét kétségbeesetten tördelte: — Az én tudományom itt már kevés... — Az éjszakát talán mégis túléli? — kérdezte a sohasem izguló, kemény nagyapám.— Ahogy elhatároztatott! — feleli® a mélyérzésű, erős kálvinista magyar orvos, — imádkozzanak!... Jó szerencsét!-----------Az éjjeli lámpából kialudt a bűzös láng... Sötétségbe borult a szoba ... Még láttam apám szép fehér homlokát utoljára, amikor ágyamnál a karosszékben elnyomta az álom... Már alig tudtam lélegzeni, torkom teljesen bedagadt... A fojtogató, fullasztó érzések iszonyúan összeszorították kis szívemet. A forróságtól lázban égtem, nyöszörögni sem tudtam... És most a szomszéd üres szobában ropogni kezdett a padló. Valami különös szomorú, zsibbasztó melódiák kezdtek zengedezni halkan, szomorítóan a Kis- Kállay bácsi poros, öreg fiszharmóniumából... És valami soha nem látott fénycsóva felém lökődött a sötétségből... A szívem az utolsókat verte ... Szemem felmeredt, s riadtan nézte az ágyam fejénél feltűnt rémalakot... A gonosz szeme, mint a mérgezett gyilok, szúrt. Fején fürtök helyett kígyók csavargatták undok testüket. Rettences kapocsszerü kezét felém kinyújtotta. Mintha az a borzalmas kéz is kígyóvá változott volna, rettenetes erővel körülszoritotta torkomat . . . Iszonyú fájdalmamban — a megfulladás fojtogató gyötrelme között! — fejemet, kis testemet a magasba löktem. Utolsó megfeszített erőmből idétlenül, élettelenül felhördültem: — Anyácskám!... Segíts!... Megfojtanak! — S pillanatra halott édesanyám áldott szép arcával, bátorító bátor szemével csakugyan fejemhez szállott és ragyogó fehér kezével — én láttam! — lesújtott a fojtogató gorroszra... A kigyódzó kapocs abban a pillanatban leszakadt a torkomról... Megkönnyebbülést éreztem. Éltető, friss levegőhöz jutottam... Anyácskám még biztatón felém mosolygott, de a fojtogató gonosz rémalakja már nem volt sehol... Az utcáról kopogó szaladás, üvöltő kiáltozás hallatszott: — Fogjátok meg!... Ott szalad!... A kisértet!... Amikor újból feleszméltem, a betegszobában barátságosan világított a lámpás... Az ágynál, apámék mellett, mosolyogva felém hajolt a tudós kis öreg Pallay orvos. Boldogan magyarázta: — Jól imádkoztak... Felszakadt a daganat a gyerek torkában... Most már megél! Évek múltán borzongatósan megkapó történetet tudtam meg erről a kollégium háta mögötti utcácskából reám olyan emlékezetes kis öreg házról. Ó, mert ez korántsem volt olyan rendes eredetű, mint a Pongó csizmadia. Bisothka gubás, Őry nagygazda, Jéna szűcs. Nagy szappanos, Vásári szűrszabó. Dávidházi könyvkötő, Lisztes kocsmáros uram civis-házai. Ez a kollégium mögötti öreg ház más, kőből, más malterrel épült... Váradnak menet sivó homokdombon állott egykor rengeteg kőfalaival, kőoszlopaival a debreceni szörnyű vesztőhely. Átokvert falak voltak ezek, a város hóhérai századokon át itt akasztották, nyakazták, égették és törték kerékbe Debrecen kivetettjeit, majd amikor lebontották, egy elszánt kőmívesmester ott a kollégium háta megett házat épített a vesztőhely átkos köveiből. Ebben a sötétmultú házban később — ő tudja miért? — maga is öngyilkos lett. Debrecenben, valahol a Szappanos utca tájékán másik ilyen rosszemlékezetű, kísérteties hírű ház is volt, abban meg valamikor a hóhér lakott. i nemzetközi isaimtjái hívnak össze márciusra aB§Iia etiifasiieSfa a Ví&'zra francia Sacasls’altss Macdonald és Poinoaré levélváltása, mint a legújabb párisi jelentésekből megállapítható, messzemenő következményekkel fog járni s az európai káosz megszüntetésére irányuló akció kiindulópontjául tekinthető. Azoknak az eseményeknek a sorában, amelyek a legközelebbi időben fognak bekövetkezni, első helyen áll a jelenleg Berlinben működő szakértői bizottságok jelentésének a jóvátételi bizottság elé terjesztése. A jóvátételi bizottság azután ezeket a jelentéseket eljuttatja az érdekelt államok kormányaihoz állásfoglalásuk közlése végett. Ennek megtörténte után következnék be az összes függő kérdéseknek egy nemzetközi értekezleten való tárgyalása. Erre az értekezletre Németországot és az Egyesült Államok kormányát is meghívnák. A konferencia, amely előreláthatóan március folyamán ülne össze, megvitatná az összes európai problémákat, a jóvátételt, a szövetségközi adósságok rendezésének kérdését s állást foglalna Németországnak és Oroszországnak a népszövetségbe való felvételét, illetően. .Ezzel kapcsolatban keresnének módot Franciaország biztonságának garanciáit illetően a népszövetség keretein belül. Ez lenne az új angol kormány felfogása szerint a valódi béke megteremtésének útja. Hogy Poincaré ezzel a tervvel szemben milyen álláspontot foglal el, rövidesen ki fog derülni. Döntő szempont mindenesetre az lesz, hogy esetleges ellenszegülésével szemben az Angliával való nyílt szakítás kockázata jár. Poincaré már most igyekszik helyzetén azzal könnyíteni, hogy korábbi makacs álláspontjából engedve, egyben-másbanmáris alkalmazkodik, az angol felfogáshoz. Ezt annyival inkább kénytelen megtenni, mert most már otthon sem leplezheti tovább eddigi jóvátételi politikájának teljes" kudarcát". A francia kamarában az állami költségvetés egyensúlyának helyreállításáról folyó izgalmas vita nyilvánvalóvá tette, hogy a költségvetést a német jóvátételre építeni nem lehet, főképpen akkor, ha Németország gazdasági életét , az oktalan s imperialista célokat szolgáló megszállásokkal katasztrófába döntik. Poincaré, aki kormányának egész pénzügyi politikáját arra építette fel hogy mindent a németek fognak megfizetni, s ezzel a jelszóval vette fel egyik kölcsönt a másik után, most már kénytelen volt bevallani, hogy a német jóvátételi összegek helyett a kevésbé népszerű adóemelésekkel tudja rendbehozni a költségvetést. Ezzel egyidejűleg pedig — félremagyarázhatatlan mementóképpen — a frank feltartóztathatatlan zuhanása növeli a drágaságot s ezzel együtt Poincaré népszerűségének megcsappanását. Ilyen auspiciumok mellett közeledik a tavasszal a francia képviselőválasztás, kívülről pedig az angol munkáskormány sürgető fellépése az európai problémák végleges rendezése érdekében, ami egyszerre véget vet Poincaré kalandos külpolitikájának. Ennek a helyzetnek a felismeréséből magyarázható meg Poincaré félhivatalos sajtójának megváltozott hangja. Az Angliával való szakítás elhárítása végett már lágyabb húrokat pengetnek ezek a sajtóorgánumok s külön nyomatékkal és megelégedéssel igyekeznek kihasználni Macdonald levelének azt a passzusát, amely a Franciaországgal való barátságos együttműködés lehetőségére, mutatott rá. »A német probléma egyik vagy másik kérdésében való kölcsönös engedményeknek sokkal kevésbé súlyosak volnának a következményei — írja a Petit Parisien —, mint Anglias Franciaország szakítása.« Azt írja továbbá, hogy Pointcarénak a pfalzi kérdésben tanúsított magatartása azt bizonyítja, hogy ezt már felismerte. A lap Macdonald levelében annak bizonyítékát látja, hogy szintén felismerte a szakítás végzetes voltát s azután azt mondja, hogy a szakértőbizottságok munkában vannak s meg lehet jósolni, hogy végső következtetéseiket valamennyi kormány elfogadja. A francia kormány bizonyára nem vállalhatná magára a felelősséget ily súlyos és végzetes elutasításért. Míg azonban a francia lapokilyenformán előkészítik az eddigi francia külpolitika csendes irányváltozását Poincaré minden egyes kérdésben továbbfolytatja a taktikázást. Jellemző példa erre nézve a pfalzi ügy. Creve lord párisi angol nagykövet ebben az ügyben újabb tárgyalást folytatott Poincaréval s — a Reuter-iroda jelentése szerint — közölte a francia miniszterelnökkel azt a Londonban uralkodó felfogást, hogy egyáltalán nincs pfalzi kérdés és hogy mihelyt a francia hatóságok megszüntetik a szeparatista mozgalom támogatását, ez magától összeomlik. Éppen ezért az angol kormány elutasítja azt a taktikai célt szolgáló javaslatot, hogy ezt a kérdést a nagyköveti értekezlet elé utalják. Az angol kormány felfogása szerint az egész kérdést nemzetközi döntőbíróság, lehetőleg a hágai törvényszék elé kell utalni. Minthogy az angol kormány ezt az álláspontját most már másodszor, határozott formában hozta Poincaré tudomására, valószínűleg a francia miniszterelnök — újabb programjának megfelelően —engedni fog s ezzel egyik zavaró momentum el fog tűnni. $ étéstelttértés előrelátható megoldása Párisból jelentik: A Newyork Herald forrás megnevezés nélkül közli a jóvátételi kérdésben folyó tárgyalások előrelátható fejlődésének alábbi leírását: 1. A szakértő bizottságok a jóvátételi bizottságnak fognak beszámolni, az pedig az előterjesztések megvitatása előtt a kormányok utasítását kéri ki. 2. Ilyenformán szabaddá válik az út a miniszterelnökök konferenciájára, amely március végén lenne s amelyre az Egyesült Államokat és Németországot meghívják. A tárgyalások a kisebb nézeteltérések kiküszöböléséről a kormányelnökök között akkor vennék kezdetüket, miután Macdonald a parlamenttel már érintkezésbe lépett. 3. Az említett konferenciával egyidejűleg, vagy közvetlenül utána megkísérelnék Poincaré tervét megvalósítani: a szövetségközi fizetési kötelezettségeknek konferencia útján való revízióját, a tételek törlése, leszállítása, vagy megerősítése révén. Annak a reménynek adnak kifejezést, hogy Amerikának lehetséges lesz az európai béke érdekében ezúton közreműködni. 4. Mihelyt megegyezés létesül, Németországot felveszik a népek szövetségébe, azzal a feltétellel, hogy kötelezettségeinek megfelel.