Magyarság, 1924. június (5. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

1924 június i, vasárnap Ära 3000 korona Előfizetési árak: Negyedévre 120.000 korona. Egy hóra 40.000 kor. Egyes szám Ara hétköznap 2000 korona. Vasárnap BOOO korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztr. K. n Budapest, V. évf. 106. (1005«) SÍ»­ Felelős szerkesztő: Mi­lot­ay István Szerkesztőség­­ VII. kerü­let, Miksa-utca 8. sze­m. Telefon: József 68-00, József 08-01,­­ Kiadóhivatal­ VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68-92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Levélcím: Budapest 741, Postafiók 10. Két égtáj felől (M. I.) Az elmúlt héten két ma­gyar író látogatott meg bennün­ket. Mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyitottak be hozzánk, pedig a világ, vagyis a régi Ma­gyarország két ellenkező égtájá­ról jöttek. Az egyik a tót-magyar Felvidék fia, szép és fiatal, mint Antinous, szemében az a puha kékség, mely a Szinnyei-Merse képeken ragyog, egész megjele­nése csupa tisztaság és erő, fátyo­lozva azzal a szomorúsággal, mely a fenyőerdők zúgásában és árnyé­kában érint meg bennünket. A másik vendég Erdélyből jött. Ar­cán a negyvenéves férfi barázdái­val, amelyek azt jelzik, hogy arrafelé szenvedésekben és élmé­nyekben minden esztendő duplán számít, az erdélyi magyarság keserű rezignációjával, amely mö­gött lenn a mélyben, de már csak igen mélyen, megsebezve vergő­dik a nagy közös kérdés: feltá­madunk-e még egyszer! , Miről beszélhettünk­­ volna egyébről velük, mint erről a kö­zös gondról? Előbb félre kerül­gettük, mint a nagy és szent szen­vedélyeket, amelyek egyszerre vonják és taszítják, gyötrik és fölemelik a lelket s amelyek elől pihenni a hétköznapok apró gond­jaiba és örömeibe menekülünk. Nem mertük mindjárt azt kér­dezni egymástól, ami tulajdon­képpen egyedül érdekelt bennün­ket, mintha egyszerre messziről megéreztük volna a lehangoló választ, féltünk tőle és odázgatni próbáltuk. Mi úgy gondoltunk eddig mindig rájuk, akik tőlünk elszak­ítva küzködnek az idegen ár ellen, hogy ők jelentik, ők hoz­zák számunkra a szebb jövő ígé­retét. Nekik pedig ebben a küzde­lemben minden vigaszuk az a tu­dat volt, hogy ideát lángoló nyug­talansággal csak arra a pillanatra készül minden és mindenki, ami­kor a poklok kapuit, melyek őket zárva tartják, ököllel bedönthet­jük.­­ — Túl vagyunk ezeken az áb­rándokon, — mondja ki­­végre a szót az erdélyi vendég. —, Hogyan! Hát rezignáltatok? — Nem, de nem hagyjuk többé zavartatni magunkat s nem hi­szünk a magyarországi üzenetek­ben, amelyek különben most már nem is igen érkeznek hozzánk, de amelyek három éven át annyi­szor földúltak bennünket az izga­lom és várakozás kínjaival,, hogy aztán­ újból és újból a kétségbe­esés, a hiábavalóság fásultságába zuhanjunk vissza. Ezek miatt az üzenetek miatt elhanyagoltuk napi dolgainkat, összetett k­ézzel néztük értékeink pusztulását, legnagyobb és legidőszerűbb érde­keink gazdátlanul maradtak, mert félfüllel, de s­ mellünket szétvető szívdobogással mindig azt lestük, mikor indul­hát el innen tőletek a teljesülés útjára ez a csonkamagyarországi üze­net. Annyira hittünk és bíztunk benne, hogy a magunk részéről volt idő, szinte fölöslegesnek tar­tottunk már minden ellenállást odahaza, ellenségei­nkk­el szem­ben. Minek, gondoltuk magunk­ban, mikor ti úgyis jöttök, talán már holnap, de holnapután biz­tosan s akkor mindaz, ami most gyötör és nyom bennünket, egy­­csapásra eltűnik, mint egy rossz álom s mindaz, amit elvesztet­tünk, egyszerre visszahull ölünk­be diadalmasam... — így volt ez két-három évig. Most már nem várunk bennete­ket. Nem haragszunk rátok, —• eleinte haragudtunk, de már ez is elmúlt, — csak kiábrándultunk belőletek. Rájöttünk, hogy elfe­lejtettetek minket s hogyha élni akarunk, vissza kell térni önma­gunkhoz, mert csak a saját erőnkre számíthatunk. Ne gon­doljátok, hogy mi nem hiszünk többé a nagy napkeltében, de kez­dünk belenyugodni, hogy addig is élni kell és sok dolgunkat kell még magunknak elvégezni, hogy azt a közös virradatot megérhes­sük. Ne haragudjatok, de abban, hogy mi most szenvedő nemze­dék megérjük, talán már nem hiszünk. Hangosan még önma­gunknak se merjük ezt bevallani, de érezzük, hogy nemzedékek harcára kell berendezkednünk. Ne mondjátok nekünk az ellen­kezőt. Ti mogatok, kevesen, talán tiltakoztok és küzdőtök ideát el­lene, hogy ez a lehanyatlás, a lel­­keknek ez a trianonosítása álta­lánossá váljék s különösen, hogy az állami hatalom, a kormány, a nemzetgyűlés, egyszóval a hi­vatalos Magyarország beláthatat­lan időkre ezen az alapon rendez­kedjék be. De mi odakívülről jobban látjuk a dolgokat s látjuk, hogy az adott, már tudniillik az itt nálatok adott tényezők mellett, ez a folyamat föltartóztathatat­lan. A csonkamagyarországi po­litika egyre messzebb távolomb, célkitűzésében éppen úgy, mint módszerében a történelmi Ma­gyarország nagy gondolatától. Ennek a politikának nem az a célja többé, nem arra tör és nem azért emészti gond, hogyan tudna kiszabadulni abból a gyűrűből, azok közül a korlátok közül, me­lyeket a kisántant uralma jelent, ellenkezőleg: ez a politika immár csak azt keresi, hogyan tud Csonk­am­agyarország beleillesz­kedni minden nagyobb rázkódta­­tás nélkül ebbe a gyűrűbe, hogyan tud hozzásimulni az új uralmi viszonyokhoz s hogyan tudja a maga igényeit, szükségleteit egy­szer és mindenkorra ezekhez alkalmazni. Ti talán észre sem veszitek, hogyan cseré­lődött ki az egymás­t váltó budapesti kormányok és több­ségek kezén ez a két gondolat s hogyan váltotta fel az előbbit” ez a második, hogy a Bethlen­­kormány most már nyiltan is ennek megvalósítását hirdesse nemzeti végcélnak és ideálnak. Mi odakünn sokkal tisztábban lát­juk és érezzük, hogyan fejeződik be itt nálatok a megalkuvásnak ez a processzusa. Lemérjük hatá­sait napról-napra új uraink arcu­latán, akik megelégedéssel látják, hogyan siet segítségükre ez a csonka magyar politika, hogy a——mi­­mum—ot— Megláttam a Férfit Ezüstös őszi hajnalon pókhálót szőtt az unalom, kopott volt szivem és dalom , kimentem, hogy az ugaron a az utakon szivem színezzem. Lenkzápor, hulló életek, szivárványos szinförgeteg színesre lesse, mig a dér ezüstöt szórjon rá s a szél gyászindulókat orgonáljon. Borzongtam, jártam álmatag, bámultam barna árnyakat, ködlő egen bús varjakat, őszből futó víg darvakat , a daltalan, bimbótlan földet. • • ■ És egyszerre a titok-lakat keleti égről leszakadt, szivemben édes dal fakadt, csodák járták az utakat, mert jött a magvető, a Férfi. • , A földből nőtt és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért nagy lendülettel szórta széjjel . , , így lépett árkon-bokron át, folyók felett, begyormon át, ae afro fák, sem orgonák, sem uj királyi koronák nem állták útját­­ ment nyugatra. Leányok, vén én ifju nők ezerseám jöttek, kérve őt, elébe dobták szivüket s ő lépett, mint ki vak, süket s piros virág-szivekre gázolt . . . Éreztem, hogyha lehajol s csak egy virágot megszagol­t egy röpke pillanat alatt szive helyén szivacs marad és ember lesz : kis földi féreg. De ő csak ment és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért, a vért lendítve szórta széjjel . . . füngvári Mécs László Igazodás a joghoz Irta: Pálffyné Gulácsy Irén (Nagyvárad) (Utánnyomás tilos) Kórházi folyosó, karbolszagu, sö­tét Odabent ingyenrendelés folyik. A lócán egy rvásra szorongva meg­bújnak az emberek, ázott verebek módjára. A pad szélén egy koroska anyó megsóhajtozik: — Füh, de másak vagyunk, egy­­uristen...! Néköm ott széles, adun magának keskeny, Azt’ magának is fáj, néköm is! Történetesen anyónak dagadt a lába. Szomszédja — sorvadóban — a sir szélétől alig egy bak­arasz­nyira. ■ — Voltam pedig a bányában is, a Vitnyéden... Mondok, jobb lesz tán, ha kicsapatom a vizzel, úgy, ahogy a föld adja. De csak a pénzt nyelte magába...! — Mindennel így van, — szólal meg most a sötét sarokban egy ta­nyai ember. Peckes válláról hival­kodó sugarakban hullik alá a kifor­dított suba. A tekintetek felé irá­nyodnak, a beesett szemekből gya­nakodó firtatással mérlegelik a suba bélését. De, vagy hogy igen uj le­het, vagy az embernek nincs hibája, nem akar kidudorodni sehol. Csak, amint illik. — Hovávalósi? — kérdik egy­szerre ketten is. Az atyafi meg­rántja a vállát, alul bő hullámokat vet a suba. -t- A kapitányságból. Röszke-. Szentmihálytelek, — adja kurtán. — Ugy­e, — barátkozik az anyó. — Lám-e, no. Hát ott nőinek az ilyen szépszál emgöröki . . . Vélné akárki, hogy meghalni se tiud az ilyen, csak, ha agyonütik. Azt’ lám, az ilyen is a doktort járja. Ennye!... A suba megint fodorba csapódik. — Tülem ellőhet, nékem nem köl­­löl soha. Arra mifelénk bajosan élne meg. — Ugyanugy-e!? Akkorán egész­­ségesek, tartsa meg az Isten! — No, nem avégbül. Dehát a Ré­­bék né­­mián... Anyó érdeklődve dörgöli a szájá­ba fittyeim, hosszú orrát. A többiek is közelebb feszengnek, mert nem tudja a beteg ember soha, hol hall valami okosat. Érzi a tanyai a sze­mélye fontos voltát. Kicsit móri­­kálja magát, a pipával bajmol. Idők múltán veti oda: — Ennyit se adok a tudományuk­ra!.. .Arra jó, hogy a szegényt húzzaj.­­— Az, — véledezik anyó is. — É, de okosan mondja! A subás összébbszorítja két száj­szegletét, úgy hogy égnek áll a pipa. Ezzel jelzi a nagy szót, ami jön: — Rébék nézül különben csak az Úristen gyógyít... Igaz, kegyes asz­­szony, mán­tán térdönállva szüle­tett is. De amit javall, az fog. Kivált a ráolvasás. Csak leteriti az embert egy négyrét gyolcslepedővel, azt: »Kilencféle nyavalyám van... Nem kilenc, ha nyolc, nem nyolc, ha hét, nem hét, ha hat...« így szedi mind szűkebbre. Minden nemerus egy kit­­röszt. A padlatra is, az emberre is. No! Mire addig tartani, hogy: »Nem, egy, ha egy se nincsen«, módjával már érzik is a könnyülés. Csak éti­nyállal kell vonni a körösötöket! — Hát most?... — pedzi anyó, kicsit bátortalanul. Mert az ilyen po­­litikuseszű ember előtt jó, ha vigyáz az asszonyféle. A subás megvetően mozdul: — Nem én, a Teca.... — Óó, a lelköny! Azt’ mijét fáj­lalja? — Az sem­mit. Esztendős sincs, majd ha szüretkor. — Kihűlt? — Hamarabb még a kelevényre vetők. Rébék­né letett róla. — Hagynák inkább, ne kínlódnék, — okoskodik anyó. A sukás elgondolkozva bólintott rá: — Mán a rössz. Avégbül is szán­tam rá magam. Mert majd követeli a gém az írást... Az orvostul. Köll a cédula, hogy járt nála. — Azt’ járt? — Az nem. Én voltam benn véle eccer. Kicsit megszontyolodva hallgat el

Next