Magyarság, 1924. június (5. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

1924 június i, vasárnap Ära 3000 korona Előfizetési árak: Negyedévre 120.000 korona. Egy hóra 40.000 kor. Egyel szám Ara hétköznap 2000 korona. Vasárnap BOOO korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztr. K. Felelős szerkesztő: Mi lot ay István Szerkesztőség t VII. korftlet, Mlksa-atea 8. széim. Telelőn: Józset68-00, Józsel 08-01, - Kiadóhivatal« VII. kerület, Mlksa-utca 8. Telefon: Józsel 68—92. Meg)elentk hétlő kivételével mindennap. Levélcím: Budapest 741, Postailók 10. Két égfáj felől (M. I.) Az elmúlt héten két ma­gyar iró látogatott meg bennün­ket. Mintha összebeszéltek volna, egyszerre nyitottak be hozzánk, pedig a világ, vagyis a régi Ma­gyarország két ellenkező égtájá­ról jöttek. Az egyik a tót-magyar Felvidék fia, szép és fiatal, mint Antinous, szemében az a puha kékség, mely a Szinnyei-Merse képeken ragyog, egész megjele­nése csupa tisztaság és erő, fátyo­lozva azzal a szomorúsággal, mely a fenyőerdők zúgásában és árnyé­kában érint meg bennünket. A másik vendég Erdélyből jött. Ar­cán a negyvenéves férfi barázdái­val, amelyek azt jelzik, hogy arrafelé szenvedésekben és élmé­nyekben minden esztendő duplán számit, az erdélyi magyarság keserű rezignációjával, amely mö­gött lenn a mélyben, de már csak igen mélyen, megsebezve vergő­dik a nagy közös kérdés: feltá­madunk-e még egyszer! , Miről beszélhettünk’' volna egyébről velük, mint erről a kö­zös gondról? Előbb félve kerül­gettük, mint a nagy és szent szen­vedélyeket, amelyek egyszerre Vonják és taszítják, gyötrik és fölemelik a lelket s amelyek elől pihenni a hétköznapok apró gond­jaiba és örömeibe menekülünk. Nem mertük mindjárt azt kér­dezni egymástól, ami tulajdon­képpen egyedül érdekelt bennün­ket, mintha egyszerre messziről megéreztük volna a lehangoló választ, féltünk tőle és odázgatni próbáltuk. Mi úgy gondoltunk eddig mindig rájuk, akik tőlünk elszalritva küzködnek az idegen ár ellen, hogy ők jelentik, ők hoz­zák számunkra a szebb jövő Ígé­retét. Nekik pedig ebben a küzde­lemben minden vigaszuk az a tu­dat volt, hogy ideát lángoló nyug­talansággal csak arra a pillanatra készül minden és mindenki, ami­kor a poklok kapuit, melyek őket zárva tartják, ököllel bedönthet­jük. j — Túl vagyunk ezeken az áb­rándokon, — mondja ki ;végre a szót az erdélyi vendég. —, Hogyan! Hát rezignáltatok? — Nem, de nem hagyjuk többé zavartatni magunkat s nem hi­szünk a magyarországi üzenetek­ben, amelyek különben most már nem is igen érkeznek hozzánk, de amelyek három éven át annyi­szor földultak bennünket az izga­lom és várakozás kínjaival,, hogy aztán'újból és újból a kétségbe­esés, a hiábavalóság fásultságába zuhanjunk vissza. Ezek miatt az üzenetek miatt elhanyagoltuk napi dolgainkat, összetett kiézzel néztük értékeink pusztulását, legnagyobb és legidőszerűbb érde­keink gazdátlanul maradtak, mert félfüllel, de f. mellünket szétvető szívdobogással mindig azt lestük, mikor indul hát el innen tőletek a teljesülés útjára ez a csonkamagyarországi üze­net. Annyira hittünk és bíztunk benne, hogy a magunk részéről volt idő, szinte fölöslegesnek tar­tottunk már minden ellenállást odahaza, ellenségei nkkjel szem­ben. Minek, gondoltuk magunk­ban, mikor ti úgyis jöttök, talán már holnap, de holnapután biz­tosan s akkor mindaz, ami most gyötör és nyom bennünket, egy­­csapásra eltűnik, mint egy rossz álom s mindaz, amit elvesztet­tünk, egyszerre visszahull ölünk­be diadalmasam... — így volt ez két-három évig. Most már nem várunk bennete­ket. Nem haragszunk rátok, —• eleinte haragudtunk, de már ez is elmúlt, — csak kiábrándultunk belőletek. Rájöttünk, hogy elfe­lejtettetek minket s hogyha élni akarunk, vissza kell térni önma­gunkhoz, mert csak a saját erőnkre számíthatunk. Ne gon­doljátok, hogy mi nem hiszünk többé a nagy napkeltében, de kez­dünk belenyugodni, hogy addig is élni kell és sok dolgunkat kell még magunknak elvégezni, hogy azt a közös virradatot megérhes­sük. Ne haragudjatok, de abban, hogy mi most szenvedő nemze­dék megérjük, talán már nem hiszunk. Hangosan még önma­gunknak se merjük ezt bevallani, de érezzük, hogy nemzedékek harcára kell berendezkednünk. Ne mondjátok nekünk az ellen­kezőt. Ti magatok, kevesen, talán tiltakoztok és küzdőtök ideát el­lene, hogy ez a lehanyatlás, a lel­­keknek ez a trianonositása álta­lánossá váljék s különösen, hogy az állami hatalom, a kormány, a nemzetgyűlés, egyszóval a hi­vatalos Magyarország beláthatat­lan időkre ezen az alapon rendez­kedjék be. De mi odakivülről jobban látjuk a dolgokat s látjuk, hogy az adott, már tudniillik az itt nálatok adott tényezők mellett, ez a folyamat föltartóztathatat­lan. A csonkamagyarországi po­litika egyre messzebb távolom«, célkitűzésében éppen úgy, mint módszerében a történelmi Ma­gyarország nagy gondolatától. Ennek a politikának nem az a célja többé, nem arra tör és nem azért emészti gond, hogyan tudna kiszabadulni abból a gyűrűből, azok közül a korlátok közül, me­lyeket a kisántánt uralma jelent, ellenkezőleg: ez ^politika immár csak azt keresi, hogyan tud Csonk am agycrország beleillesz­kedni minden nagyobb rázkódta­­tás nélkül ebbe a gyűrűbe, hogyan tud hozzásimulni az nj uralmi viszonyokhoz s hogyan tudja a maga igényeit, szükségleteit egy­szer és mindenkorra ezekhez alkalmazni. Ti talán észre sem veszitek, hogyan cseré­lődött ki az egymás tváltó budapesti kormányok és több­ségek kezén ez a kéí gondolat s hogyan váltotta fel az előbbit” ez a második, hogy a Bethlen­­kormány most már nyiltan is ennek megvalósítását hirdesse nemzeti végcélnak és ideálnak. Mi odakünn sokkal tisztábban lát­juk és érezzük, hogyan fejeződik be itt nálatok a megalkuvásnak ez a processzusa. Lemérjük hatá­sait napról-napra uj uraink arcu­latán, akik megelégedéssel látják, hogyan siet segítségükre ez a csonkamagyar politika, hogy a——mi «mum—ot— Megláttam a Férfit Ezüstös őszi hajnalon pókhálót szőtt az unalom, kopott volt szivem és dalom ( kimentem, hogy az ugaron a az utakon szivem színezzem. Lcnhzápof, hulló életek, szivárványos sziniörgeteg színesre lesse, mig a dér ezüstöt szórjon rá s a szél gyászlndulókat orgonáljon. Borzongiam, jártam álmatag, bámultam barna árayakat, ködlő egen bus varjakat, őszből futó víg darvakat a a daltalan. bimbótlan földet, • • ■ És egyszerre a titok-lakat keleti égről leszakadt, szivemben édes dal fakadt, csodák járták az utakat, mert jött a magvető, a Férfi. • , A földből nőtt és égig ért, nézése száz tavaszt Ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért nagy lendülettel szórta széjjel , , , így lépett árkon-bokron át, folyók felett, begyormon át, ae afro fák, sem orgonák, sem uj királyf koronák asm állták útját t ment nyugatra. Leányok, vén éa ffju nők ezerseám jöttek, kérve őt, elébe dobták szivüket i ő lépett, mint ki vak, süket s piros virág-szivekre gázolt . . , Éreztem, hogyha lehajol s csak egy virágot megszagol t egy röpke pillanat alatt szive helyén szivacs marad és ember lesz : kis földi féreg. De ő csak ment és égig ért, nézése sráz tavaszt Ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt s a vért, a vért lendítve szórta széjjel . . . füngvárj Mécs László Igazodás a joghoz Irta: Pálffyné Gulácsy Irén (Nagyvárad) (Utánnyomás tilos) Kórházi folyosó, karbolszagu, sö­tét Odabent ingyenrendelés folyik. A lócán egyruásraszorongva meg­bújnak az emberek, ázott verebek módjára. A pad szélén egy koroska anyó megsóhajtozik: — Füh, de másak vagyunk, egy­­uristen...! Néköm ott szélös, ahun magának kesköny, Azt’ magának is fáj, néköm is! Történetesen anyónak dagadt a lába. Szomszédja — sorvndóban — a sir szélétől alig egy bak-arasz­nyira. ■ — Voltam pedig a bányában is, a Vibnyédön... Mondok; jobb lösz tán, ha kicsapatom a vizzel, úgy, ahogy a föld adja. De csak a pénzt nyelte magába...! — Mindönnel igy van, — szólal meg most a sötét sarokban egy ta­nyai ember. Peckes válláról hival­kodó sugarakban hullik alá a kifor­dított suba. A tekintetek felé irá­nyodnak, a beesett szemekből gya­nakodó firtatással mérlegelik a suba bélését. De, vagy hogy igen uj le­het, vagy az embernek nincs hibája: nem akar kidudorodni sehol. Csak, amint illik. — Hövávalósi? — kérdik egy­szerre ketten is. Az atyafi meg­rántja a vállát, alul bő hullámokat vet a suba.-t- A kapitányságbul. Röszke-. Szentmihálytelök, — adja kurtán. — Ugy-e, — barátkozik az anyó. — Lám-e, no. Hát ott nőinek az ilyen szépszál emgöröki . . . Vélné akárki, hogy möghalni se tiu^ az ilyen, csak, ha agyonütik. Azt’ lám, az ilyen is a doktort járja. Bnnye!... A suba megint fodorba csapódik. — Tülem ellőhet, néköm nem köl­­löt soha. Arra mifelénk bajosan élne mög. — Ugyanugy-e!? Akkorán egész­­ségösek, tartsa mög az Isten! — No, nem avégbül. Dehát a Ré­­bék né‘ mián... Anyó érdeklődve dörgölj a szájá­ba fittyeim, hosszú orrát. A többiek is közelébb feszengnek, mert nem tudja a beteg ember soha, hol hall valami okosat. Érzi a tanyai a sze­mélye fontos voltát. Kicsit móri­­kálja magát, a pipával bajmol. Idők múltán veti oda: — Ennyit se adok a tudományuk­ra!.. .Arra jó, hogy a szögényt huzzaj. ­— Az, — véledezik anyó is. — É, be okosan mondja! A subás összébbszoritja két száj­szegletét, úgy hogy égnek áll a pipa. Ezzel jelzi a nagy szót, ami jön: — Rébék nétül különben csak az Úristen gyógyít... Igaz. kegyös asz­­szony, mán tán térdönállva szüle­tőit is. De amit javall. az fog. Kivált a ráolvasás. Csak leteriti az embört egy négyrét gyolcslepedővel, azt: »Kilencféle nyavalyám van... Nem kilenc, ha nyolc, nem nyólc, ha hét, nem hét, ha hat...« így szödi mind szükebbre. Mindön nómerus egy kii­­röszt. A padlatra is. az embörre is. No! Mire addig tartani, hogy: »Neu; egy, ha egy se nincsen«, módjával már érzik is a könnyülés. Csak éti­nyállal köll vonni a körösötöket! — Hát most?... — pedzi anyó, kicsit bátortalanul. Mert az ilyen po­­litikuseszü ember előtt jó, ha vigyáz az asszonyféle. A subás megvetően mordul: — Nem én, a Teca:... — Óó, a lelkönj! Azt’ mijét fáj­lalja? — Az som mit. Esztendős sincs, majd ha szüretkor. — Kihűlt? — Hamarabb még a kelevényre vetők. Rébék né letött rula. — Hagynák inkább, ne kínlódnék, — okoskodik anyó. A subás elgondolkozva bólintott rá: — Mán a lössz. Avégbül is szán­tam rá magam. Mert majd követöli a gém az írást... Az orvostul. Köll a cédula, hogy járt nála, — Azt’ járt? — Az nem. Én voltam benn véle eccer. Kicsit megszontyolodva hallgat el n Budapest, V. évf. 106. (1005«) SÍ»'

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék