Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)

1924-09-02 / 181. szám

1924 szép te mixer 2, kedd RÄra 2000 korona 'Budapest, V. evf. T8í.(108Q.>agy Előfizetési árak: Negyedévre 420.000 korona. Egy liőra 40.000 kori Egyes szám ára hétköznap 2000 korona« Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztr. K. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, MUua-ntc 8. széni. Telefon: József (>8-90, József 68-91. - Kiadóhivatal: VII. kerület, Mlksa-ntca 8. Telefon: József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap.­­Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Jankti szobra Irta j Márki Sándor Jártam valaha a cehei temető­ben s mostanában, augusztus 30-án sok ezeren jártak ottan, hogy ünnepeljék az egyszerű, ma­gas fakereszt alatt nyugvó Janku Ábrahámot, ki százesztendővel ezelőtt született. Szeptember 2-án Erdély legnagyobb városába — a kilemcszázesztendős Kolozsvárra, az ötesztendős Clujba — érkezik Ferdinánd király, hogy letegye ottan Janku szobrának alapját, mintahogy pár nap múlva Nagy­váradon — vagy mostan már Oradea Marén — az ő lovasszob­rának alapját is leteszik. Három esztendővel Világos ütán Ausztria fiatal császára Bu­dán igy alázott meg egy letiport nemzetet, mikor letette alapkövét annak a szobornak* mellyel a vér­­tanuságig bü katonáját, Hentzi tábornokot tisztelte meg. Az alapkő letételénél magyarok nem jelentek meg, pedig az ellenséges tábornok hősiességét mindnyájan eiösmerték; s alkalmasint igy lesz ez a mostani ünnepségnél is. Egy nép és fejedelme nem ilyen alkalmakkor szoktak találkozni, sőt egymásnak a megértésére mindig az ilyen alkalmak a leg­rosszabbak. Ilyenkor mindig recrudescunt inelytae gentis Hun­­garae vulnera, pedig a sebek föl­­szaggatása semmiféle politikának sem lehet föladata. Ha Erdély életében természetes utón, a váltógazdaság törvényei szerint történt volna meg, hogy az országplapitó magyarok he­lyett a többségbe jutott oláhok ve­szik át a kormányt, el lehetett volna képzelni olyan helyzetet, hogy Kossuth szobra mellé oda­állítják a Jankuét. De a többségbe jutottaknak első balkezü tettei közé tartozott, hogy mindenütt lerombolták Kossuth szobrait, holott ezek a szobrok Erdélyben valamivel többet jelentettek, mint Magyarországban; a nemzetnek a kisebbségekkel való békülő szán­dékát jelentették. S történelmi va­lóság, hogy Kossuth és Janku Erdély szembenálló népeinek ki­­békitésén fáradozott, 1849 május 5-én Janku a prefektek egy részé­vel elfogadta az egyesség tizen­nyolc pontját, s a magyar zászlót is kitüzette; s bár akkor egy tájé­kozatlan őrnagy előnyomulása miatt az jalkut felbontottnak te­kintette s bosszút állt, az, oroszoki beavatkozásának és előnyomulá­sának hirére az utolsó pillanat­ban a magyarokhoz való csatla­kozásra szólította föl vezértársait s augusztus 6-án tábornoki rang­gal kész volt átállani á magyar hadseregbe. Ha a szabadságharcot csak 2—3 héttel folytatják tovább, megtörténhetett volna, hogy Janku Ábrahám lesz a tizen­negyedik aradi vértanú. És akkor szobra alapkövének letételekor a clujiakon kivül a kolozsváriak is ott volnának. Csak az a kérdés, hogy a hatalom emberei ebben az esetben egyáltalán gondolfak volna-e Janku szobrának fölállí­tására. Negyedszázada már, hogy Jan­­kut a Magyar Nemzet MiUéniumi Történetének X. kötetében ngy jellemeztem, mint az akkori Er­délynek egyetlen oláh forradalmi emberét, ki a szabadságért s ma­gasabb politikai célokért igazán hevült. Ugyanakkor a szokottnál bővebben írtam meg életrajzát a Pállasz Lexikonába s ezt a Tri­­buna, melynek magyargyülölő cikkeit, mint az esküdtszék tagjá­nak, nem egyszer kellett kárhoz­tatnom, cikkemet teljes szövegé­ben lefordittatta oláh nyelvre annak bizonyságául, hogy ime, el­fogulatlanul és igazságosan is le­het írni. Azóta mi magyarok, ret­tenetes változáson mentünk át, földönfutókká lettünk, de nem mondhatok mást, minthogy: amit írtam, megírtam; amit igaznak találtam nemzetünk legujabbkori hatalmának tetőpontján, azt nem tagadom meg nemzetünk mély megaláztatásának napjaiban sem. És ha » hatalmon levők ezt a Jan­­kut ünnepelnék, érteni tudnám kegyeletöket. . De nem ezt a Jankut ünnepük, hanem azt a bálványt, melyet az ő képére és hasonlatosságára a politika bicskáiéval faragtak ki s nemzeti színre festettek be, hogy eltakarjanak minden egyéb vo­nást, mely ezeket a színeket za­varna. Harmadéve ünnepeltük Petőfi centennáriumát, most ün­nepük a Jankuét. Janku tehát még az ifjú költőnél is fiatalabb volt, mikor fölkelt, hogy mindent meglegyen a maga népéért. De ebben a »mindenében nem Dákó-3 Románia, a túlzók akkori jel­szava volt a lényeg, hanem Er­dély. Tizenkét nappal március idusa után erdélyi fiatal oláhok a párisi, bécsi és pesti forradalom hatása alatt éppen Janku maros­­vásárhelyi lakásán határozták el, hogy mindnyájan ott lesznek a balázsfalvi gyűlésen, amely Er­délyt a többség számára követeli* Egy esztendő múlva Janku szí­vesen fogadta a havasalföldi for­radalmi bizottságnak azt a fel­­hívását, hogy az oroszok eüenében a magyarok és az összes elnyo­mott népek ügyeit mozdítsa elő, Mialr.it Boüac Cézár e végből Nagyszebenben lapot alapított, rajta kivül Rosetti, Borlea stb, buzgólkodott. a kibékülés ügyé­ben. Szívesen fogadta tehát Bab cescut, Mihály vajda későbbi tör* tónetiróját, kinek immár utcája is van Kolozsvárt, s ki —- ha Ko­lozsvár utcáit csakugyan újra kellett elkeresztelni, — ezt annyi­ban meg is érdemli, hogy Jankut az emigránsok nevében valóban a magyarok megsegítésére szólította fel. Magyarország talpraállitása volt a jelszó, hogy a megszálló Oroszországgal szemben Moldva és Havasalföld valamiképpen szin­tén talpraállhasson — s a dolog valószinüleg ma sem igen megy másképpen. Á magyarok megsegí­tése akkor sem jelentette a Ma­gyarországhoz való visszaosatla* kozást, de az emigráció kérésé sem jelentett egyelőre egyebet, mint Moldva és Havasalföld meg­tisztítását s tulajdonképpen csak BujócsKa Irta: Szalay Lászió (Utánnyomás tilos) A nagyapám hetvenötéves korá­ban elkezdett riadozni, irtózni a ha­láltól s ettől kezdve nem volt sen­kinek előtte megállása. Ha valaki nevetni mert, tervezge­tett, a jövőről beszélt, ha a cseléd­lány danolt, a kocsis íütyörészett s gyerekek játszottunk, hancuroz­­tunk, ezen ő végtelenül felháboro­dott. Mert neki állandóan a halálon járt az esze a tanyán lobogó élet, 8» tüzes napsugár, az áldásos májusi esők, virágzó fák, hullámzó veté­sek, nyargaló csikók, gyengefias te­henek, s a madarak lármája között. Sarjak, bimbók és rügyek, me­lyekből újabb hajtások, újabb virá­gok, ágak lesznek ; emberek, fák és füvek, melyek izmosodnak, élnek, terjednek; — ő meg a vén fa, mely­nek már csak targalyai vannak, melyek szikkad tan száradnak, sor­­vadtan tördelőznek, senyvednek, korhadnak. összes két fogát, a jobb szemfo­gát, meg a bal bölesességfogát — messze voltak egymástól, — nem csikorgathatta; de akire azzal a két bennülő, szúrós szemével rápis­­lantott, az vele álmodott éjszaka ; s aki gyerek el nem futott, hanem bevárta, annak elalvásig viszketett utána a nadrágja, úgy, hogy a vége az lett, hogy a felnőttek is, ha meg­látták, hogy jön, szerszámot, kosa­rat eldobálva, elfutottak, mintha csak a tengeri herkentyű jött volna. Mikor magára maradt, hogy nem tudta többé a mérgét kire fújni, még jobban elvadult. Fejébe vette, hogy érte éjszaka jön el a halál, mikor tehetetlenül alszik a nyakig érő csöndben ; mert tudja, hogyha nappal jönne, pisztolyt fogna rá és belelőne. • Ezért megparancsolta Szuhay­­nak, hogy az éjszakákat ezentúl nála, töltött fegyverek közt , vir­­rasztva töltse. öreg Szuhay kivénhedt béres­gazda, olyan igazlátó-íéle volt a ta­nyán, az összes bizalmak letétemé­nyese. Este vacsora után bementek az öregur szobájába, magukra zárták az ajtót, kénes masinával háziön­­tésü faggyugyertyát gyújtottak. Mikor ez megvolt, elreteszelték az ablaktáblákat is és — megtöltötték a puskákat. Aztán bottal megkoto­rászták az ágy, diván alját, s a kí­sérteteknek kiválóan kedves, homá­lyos szögleteket. Minden elvégeztetvén, pipát töm­tek, rágyújtottak és nagyokat it­tak. Nagyapám lehevert a divánra, öreg Szuhay meg belefészkelt a korhadt karosszékbe. Nagyapám kezeügyében rozsdától zöldelő ló­puska volt. Olyan öblösesövü, mint egy köcsög. Szuhay meg térdei közt kovás medveölőt szorongatott, melynek kakasa felhúzáskor úgy csikórgott, mint a kutágas. A halál rendesen éjféltájt jött, mikor Pista, a kakasok apja elsőt kurjantott, s a bor a kanoséban már csak térdigérően csillogott. Künn orditó sötét volt, hogy a tanyai ko­mondor, mint a vakember, csak első lábaival előre tapogatva ballagott, s a lapátfiilü bagoly röptében a falnak száguldott neki. Egyszer csak dobbant valami. Nyilván a lovak az istállóban; de a nagyapám hirtelen felült. — Hallottad, Szuhay ? öreg Szuhay nagyképűen bólin­tott. — Vigyázz — folytatta, fegyve­reit, görcsösen markolva — úgy le­het, kezdődik a dolog... Megint dobbant. — Betömted kóccal a kulcslyu­kat ? Szuhay bólint, aztán úgy suty­­tyomban, a karosszékről ártatlanul lelógó kezéből, jókora kavicsot ló­dít a sarokba. A koppanásra esze­veszetten felugranak s a töltött mordályokat belelövöldözik a sa­rokba. Sárga lőporfüst, égő fojtás szaga, éktelen káromkodás, akár a háborúba... De nem minden éjjel volt lövöl­dözés, mert Szuhay a büdös lőpor­füstöt nem állhatta. Többnyire csak beszélgettek, iszogattak, hangosan pipálgatva. Egyszer erről, másszor arról folyt a szó, fejetlen emberekről, tarajos herkentyűkről, viziszörnyekről, akiknek taglalásában különösen nagyszerű volt Szuhay. — Nemzetes uram — lelkendezett bortóL ragyogva — el kék már egy­szer Pönögei Kócz Pöréhöl is menni F . . i — Aztán ki az f — érdeklődött az öreg. ^ — Hogy ki! Hát az 'csak a va­laki ! Boszorkány 1 Egyik szemét már ki is ásták a szomszédai* ahogy macska képiben elment hoz­zájuk kísérteni. Nem tud úgy senki jövendőt mondani, tanáccsal szol­gálni ... Addig beszélt, bizonykodott, ha­­zudozott Szuhay, hogy másnap be­fogatták a két lábatlan szürkét, s elmentek Kócz Pőréhez jövendőt mondatni. A szürkéket azért nevez­ték lábatlanoknak, mert alacsonyak voltak. Ahol más ló csak lépkedett, ezek ott kénytelenek voltak ész nél­kül szaladni. Mert rövid volt a lá­buk. De azért valahogy csak odaértek, valahova Patajra. Kifogták a kocsi elől őket, szénát vetettek eléjök, ők meg elballagtak Kócz Pőréhez, jövendőt mondatni. — Két lábatlan szürke lóval jöt­tetek, — vihogott eléjök a belépés­kor kárörömmel Pőre néne, — ami­től a két öreg úgy megrémült, hogy citerázni kezdett mindkettőnek a térde. — Mindenkinek meg kell egyszer halni, — fordult aztán korholja nagyapámhoz, — te urféle, — aki­nek már mind a kilenc szál haja égnek iszonyodott rémületéiben. — Nem szobában, nem is ágyban fogsz kimúlni, te urféle, nem fogsz beteg se lenni, hanem hirtelen halsz meg, fegyvertől vagy ütéstől a fe­jedre ... No még csak ez kellett! — Hát oszt nem lehet ezt elke­rülni, *— nyavajgott öreg Szuhay dermedezve. — Nem. Ezt nem lehet elkerülni, <=s vihogott kárörömmel Pőre néne.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék