Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)

1924-09-02 / 181. szám

1924 szép re­mixer 2, kedd. Ára 2000 korona­­Budapest, V. évf. T81.(108).Nagy Előfizetési árak: Negyedévre 420.000 korona. Egy k­ora 40.000 kori Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2000 osztrá­k. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Milla-utc 8. szem­. Telefon: József (68-90, József 68-91.­­ Kiadóhivatal: VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefon: József 68—92. Megjelenik hétfő kivételével mindennap.­­Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Janku­ szobra írta­­ Márki Sándor Jártam valaha a cehei temető­ben s mostanában, augusztus 30-án sok ezeren jártak ottan, hogy ünnepeljék az egyszerű, ma­gas fakereszt alatt nyugvó Janku Ábrahámot, ki száz esztendővel ezelőtt született. Szeptember 2-án Erdély legnagyobb városába­n a kilencszázesztendős Kolozsvárra, az ötesztendős Clujba — érkezik Ferdinánd király, hogy letegye ottan Janka szobrának alapját, mint ahogy pár nap múlva Nagy­váradon — vagy mostan már Oradea Marén — az ő lovasszob­rának alapját is leteszik. Három esztendővel Világos után Ausztria fiatal császára Bu­dán így alázott meg egy letiport nemzetet, mikor letette alapkövét annak a szobornak, mellyel a vér­­tanuságig hű katonáját, Hentzi tábornokot tisztelte meg. Az alapkő letételénél magyarok nem jelentek meg, pedig az ellenséges tábornok hősiességét mindnyájan elismerték, s alkalmasint igy lesz ez a mostani ünnepségnél is. Egy nép és fejedelme nem ilyen alkalmakkor szoktak találkozni, sőt egymásnak a megértésére mindig az ilyen alkalmak a leg­rosszabbak. Ilyenkor mindig recrudescunt inelytae gentis Hun­­garae vulnera, pedig a sebek föl­­szaggatása semmiféle politikának sem lehet feladata. Ha Erdély életében természetes uton, a váltógazdaság törvényei szerint történt volna meg, hogy az országalapító magyarok he­lyett a többségbe jutott oláhok ve­szik át a kormányt, el lehetett volna képzelni olyan helyzetet, hogy Kossuth szobra mellé oda­állítják a Jankáét. De a többségbe jutottaknak első balkezű tettei közé tartozott, hogy mindenütt lerombolták Kossuth szobrait, holott ezek a szobrok Erdélyben valamivel többet jelentettek, mint Magyarországban; a nemzetnek a kisebbségekkel való békülő szán­dékát jelentették. S történelmi va­lóság, hogy Kossuth és Janku Erdély szembenálló népeinek ki­­békítésén fáradozott. 1849 május 5-én Janku a prefektek egy részé­vel elfogadta az egyesség tizen­nyolc pontját, s a magyar zászlót is kitüzette; s bár akkor egy tájé­kozatlan őrnagy előnyomulása miatt az­­alkut felbontottnak te­kintette s bosszút állt, az­ oroszoki beavatkozásának és előnyomulá­sának hirére az utolsó pillanat­ban a magyarokhoz való csatla­kozásra szólította föl vezértársait s augusztus 6-án tábornoki rang­gal kész volt átállani a magyar hadseregbe. Ha a szabadságharcot csak 2—3 héttel folytatják tovább, megtörténhetett volna, hogy Janku Ábrahám lesz a tizen­negyedik aradi vértanú. És akkor szobra alapkövének letételekor a clujiakon kívül a kolozsváriak is ott volnának. Csak az a kérdés, hogy a hatalom emberei ebben az esetben egyáltalán gondoltak volna-e Janku szobrának fölállí­tására. Negyedszázada már, hogy Jan­­kut a Magyar Nemzet Miléniumi Történetének X. kötetében úgy jellemeztem, mint az akkori Er­délynek egyetlen oláh forradalmi emberét, ki a szabadságért s ma­gasabb politikai célokért igazán hevült. Ugyanakkor a szokottnál bővebben írtam meg életrajzát a Pallasz Lexikonába s ezt a Tri­­buna, melynek magyargyűlölő cikkeit, mint az esküdtszék tagjá­nak, nem egyszer kellett kárhoz­tatnom, cikkemet teljes szövegé­ben lefordíttatta oláh nyelvre annak bizonyságául, hogy ime, el­fogulatlanul és igazságosan is le­het írni. Azóta mi magyarok, ret­tenetes változáson mentünk át, földönfutókká lettünk, de nem mondhatok mást, minthogy: amit írtam, megírtam, amit igaznak találtam nemzetünk legújabbkori hatalmának tetőpontján, azt nem tagadom meg nemzetünk mély megaláztatásának napjaiban sem. És ha a hatalmon levők ezt a Jan­­kut ünnepelnék, érteni tudnám kegyeletöket. . De nem ezt a Jankut ünnepük, hanem azt a bálványt, melyet az ő képére és hasonlatosságára a politika bicskáiéval faragtak ki s nemzeti színre festettek be, hogy eltakarjanak minden egyéb vo­nást, mely ezeket a színeket za­varjá. Harmadéve ünnepeltük Petőfi centennáriumát, most ün­nepük a Jankuét. Janku tehát még az ifjú költőnél is fiatalabb volt, mikor fölkelt, hogy mindent megtegyen a maga népéért. De ebben a­­mindenében nem Dákó-­ Románia, a túlzók akkori jel­szava volt a lényeg, hanem Er­dély. Tizenkét nappal március idusa után erdélyi fiatal oláhok a párisi, bécsi és pesti forradalom hatása alatt éppen Janka maros­­vásárhelyi lakásán határozták el, hogy mindnyájan ott lesznek a balázsfalvi gyűlésen, amely Er­délyt a többség számára követeli. Egy esztendő múlva Janku szí­vesen fogadta a havasalföldi for­radalmi bizottságnak azt a fel­­hívását, hogy az oroszok ellenében a magyarok és az összes elnyo­mott népek ügyeit mozdítsa elő. Mial­­it Bonlac Cézár e régből Nagyszebenben lapot alapított, rajta kivül Rosetti, Borlea stb. buzgólkodott, a kibékülés ügyé­ben. Szívesen fogadta tehát Bab­­escut, Mihály vajda későbbi tör­­ténetíróját, kinek immár utcája is van Kolozsvárt, s ki —­ ha Ko­lozsvár utcáit csakugyan újra kellett elkeresztelni, — ezt annyi­ban meg is érdemli, hogy Jankut az emigránsok nevében valóban a magyarok megsegítésére szólította fel. Magyarország talpraállítása volt a jelszó, hogy a megszálló Oroszországgal szemben Moldva és Havasalföld valamiképpen szin­tén talpraállhasson — s a dolog valószínűleg ma sem igen megy másképpen. A magyarok megsegí­tése akkor sem jelentette a Ma­gyarországhoz való visszacsatla­­kozást, de az emigráció kérése sem jelentett egyelőre egyebet, mint Moldva és Havasalföld meg­tisztítását s tulajdonképpen csak Bujócska Irta: Szalay László (Utánnyomás tilos) A nagyapám hetvenötéves korá­ban elkezdett riadozni, irtózni a ha­láltól s ettől kezdve nem volt sen­kinek előtte megállása. Ha valaki nevetni mert, tervezge­tett, a jövőről beszélt, ha a cseléd­lány danolt, a kocsis fütyörészett s gyerekek játszottunk, hancúroz­­tunk, ezen ő végtelenül felháboro­dott. Mert neki állandóan a halálon járt az esze a tanyán lobogó élet,­­­ tüzes napsugár, az áldásos májusi esők, virágzó fák, hullámzó veté­sek, nyargaló csikók, gyengefias te­henek, s a madarak lármája között. Sarjak, bimbók és rügyek, me­lyekből újabb hajtások, újabb virá­gok, ágak lesznek ; emberek, fák és füvek, melyek izmosodnak, élnek, terjednek; n­ő meg a vén fa, mely­nek már csak targalyai vannak, melyek szikkad­tan száradnak, sor­­vadtan tördelőznek, senyvednek, korhadnak. összes két fogát, a jobb szemfo­gát, meg a bal bölcsességfogát — messze voltak egymástól, — nem csikorgathatta; de akire azzal a két bennülő, szúrós szemével rápis­­lantott, az vele álmodott éjszaka ; s aki gyerek­et nem futott, hanem bevárta, annak elalvásig viszketett utána a nadrágja, úgy, hogy a vége az lett, hogy a felnőttek is, ha meg­látták, hogy jön, szerszámot, kosa­rat eldobálva, elfutottak, mintha csak a tengeri herkentyű jött volna. Mikor magára maradt, hogy nem tudta többé a mérgét kire fújni, még jobban elvadult. Fejébe vette, hogy érte éjszaka jön el a halál, mikor tehetetlenül alszik a nyakig érő csöndben , mert tudja, hogyha nappal jönne, pisztolyt fogna rá és belelőne. • Ezért megparancsolta Szuhay­­nak, hogy az éjszakákat ezentúl nála, töltött fegyverek közt , vir­­rasztva töltse. öreg Szuhay kivénhedt béres­gazda, olyan igazlátó-féle volt a ta­nyán, az összes bizalmak letétemé­nyese. Este vacsora után bementek az öregúr szobájába, magukra zárták az ajtót, kénes masinával háziön­­tésű faggyúgyertyát gyújtottak. Mikor ez megvolt, elreteszelték az ablaktáblákat is és­­ megtöltötték a puskákat. Aztán bottal megkoto­rászták az ágy, diván alját, s a kí­sérteteknek kiválóan kedves, homá­lyos szögleteket. Minden elvégeztetvén, pipát töm­tek, rágyújtottak és nagyokat it­tak. Nagyapám lehevert a divánra, öreg Szuhay meg belefészkelt a korhadt karosszékbe. Nagyapám keze ügyében rozsdától zöldelő ló­puska volt. Olyan öblöscsövü, mint egy köcsög. Szuhay meg térdei közt kovás medveölőt szorongatott, melynek kakasa felhúzáskor úgy csikorgott, mint a kutágas. A halál rendesen éjféltájt jött, mikor Pista, a kakasok apja elsőt kurjantott, s a bor a kancséban már csak térdig érően csillogott. Künn ordító sötét volt, hogy a tanyai ko­mondor, mint a vakember, csak első lábaival előre tapogatva ballagott, s a lapátfü­lü bagoly röptében a falnak száguldott neki. Egyszer csak dobbant valami. Nyilván a lovak az istállóban, de a nagyapám hirtelen felült. — Hallottad, Szuhay ? öreg Szuhay nagyképűen bólin­tott. — Vigyázz — folytatta, fegyve­reit, görcsösen markolva — úgy le­het, kezdődik a dolog... Megint dobbant. — Betömted kóccal a kulcslyu­kat ? Szuhay bólint, aztán úgy suty­­tyomban, a karosszékről ártatlanul lelógó kezéből, jókora kavicsot ló­dít a sarokba. A koppanásra esze­veszetten felugranak s a töltött mordályokat belelövöldözik a sa­rokba. Sárga lőporfüst, égő fojtás szaga, éktelen káromkodás, akár a háborúba... De nem minden éjjel volt lövöl­dözés, mert Szuhay a büdös lőpor­füstöt nem állhatta. Többnyire csak beszélgettek, iszogattak, hangosan pipálgatva. Egyszer erről, másszor arról folyt a szó, fejetlen emberekről, tarajos herkentyűkről, viziszörnyekről, akiknek taglalásában különösen nagyszerű volt Szuhay. — Nemzetes uram — lelkendezett bortól ragyogva — el kér már egy­szer Pönögei Rócz Pöréhöl is menni . . . . — Aztán ki az ! — érdeklődött az öreg. ^ — Hogy ki! Hát az­­csak a va­laki ! Boszorkány ! Egyik szemét már ki is ásták a szomszédai* ahogy macska képiben elment hoz­zájuk kísérteni. Nem tud úgy senki jövendőt mondani, tanáccsal szol­gálni ... Addig beszélt, bizonykodott, ha­­zudozott Szuhay, hogy másnap be­fogatták a két lábatlan szürkét, s elmentek Kócz Péréhez jövendőt mondatni. A szürkéket azért nevez­ték lábatlanoknak, mert alacsonyak voltak. Ahol más ló csak lépkedett, ezek ott kénytelenek voltak ész nél­kül szaladni. Mert rövid volt a lá­buk. De azért valahogy csak odaértek, valahova Patajra. Kifogták a kocsi elől őket, szénát vetettek eléjök, ők meg elballagtak Kócz Péréhez, jövendőt mondatni. — Két lábatlan szürke lóval jöt­tetek, — vihogott eléjök a belépés­kor kárörömmel Pőre néne, — ami­től a két öreg úgy megrémült, hogy citerázni kezdett mindkettőnek a térde. — Mindenkinek meg kell egyszer halni, — fordult aztán korholta nagyapámhoz, — te afféle, — aki­nek már mind a kilenc szál haja égnek iszonyodott rémületeiben. — Nem szobában, nem is ágyban fogsz kimúlni, te afféle, nem fogsz beteg se lenni, hanem hirtelen halsz meg, fegyvertől vagy ütéstől a fe­jedre ... No még csak ez kellett! — Hát oszt nem lehet ezt elke­rülni, *— nyavajgott öreg Szuhay dermedezve. — Nem. Ezt nem lehet elkerülni,­­­s vihogott kárörömmel Pőre néne.

Next