Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)

1924-09-27 / 202. szám

1924 szeptem­ber 20, vasárnap Mayer-Krausz Lajos képviselőjelöltnek lépett föl a Lipótvárosban. Program­­beszédében, amelyet rosszul tanult be, megakadt, amire nyugodtan belenyúlt a zsebébe s kivette belőle­­ a leírt beszé­det. Aztán olvasni kezdte. De nem ment, sehogyse ment: szegény Mayer-Krausz­­Lajos hebegve akadozott. A programbeszédet végighallgatta a­­jelölt édesatyja, az öreg Krausz Áb­rahám is. Mikor a fia már harmadszor sült bele az olvasásba, szelid humorral így szólt körötte álló barátaihoz: Hogy a fiam nem tud beszélni, azt tudtam. De hogy olvasni se tud, azt csak most tudtam meg. Kohn és Lówy hajótörést szenvedett a tengeren. Nagy erőfeszítéssel egy deszkára ka­paszkodtak föl mind a ketten és kézzel­­lábbal eveztek a sötét éjszakában, hogy­­partot érjenek. Lowry igen meg volt ijedve és folyton Ja Jehovához rimánkodott: — Jehova, csak most az egyszer se­gíts meg! Soha többé nem uzsorásko­­dom, nem csalok, nem sikkasztok... Esküszöm neked! Hallja ezt a Kohn és megszólal csön­desen: — Lőwy, ne ígérjen sokat... Partot látok. * A legbélcegebb és legkeményebb ma­gyar úr és oligarcha Bethlen Gábor gróf volt Erdélyben. Abban az időben Kisküs­­küllő vármegyének főispánja. A Vármegye bizottsági tagjainak jó­­része szászokból és oláhokból állott, akiknek — törvény szerint — joguk volt saját anyanyelvükön fölszólalni. Ez volt az, amit Bethlen Gábor, a hajthatatlan magyar úr nem igen respektált. A tárgysorozat egyik közérdekű pont­jánál több fölszólal­ás történt német és oláh nyelven. Bethlen Gábor nyugodtan végighallgatta a számára idegen szóno­kokat s mikor a felszólalók elfogytak, kimondta a határozatot: — Miután a tárgyhoz eddig senki hozzá nem szólott, az előadó úr javaslatát ezennel egyhangúlag elfogadottnak je­lentem ki . . . * Volt Szatmár megyében egy Nagyfejed nevű megyei bizottsági tag, aki igen hajhászta a népszerűséget. A megyegyű­­léseken hosszan és terjengősen beszélt s­­zokása volt idegen tekintélyeket idéz­getni, persze csaknem mindég tévesen. . Egy alkalommal igy kezdte beszédét: • ’ — Tekintetes Közgyűlés! Már Kotze­bue megmondotta, hogy »mégis mozog A föld« ... Mindjárt utána felállott T. Kálmán im­ámbátyám, akit nyers modoráért a »vármegye igazmondójá«-nak neveztek. Ő meg. igy kezdte: — Tekintetes Közgyűlés! Előttem szóló bizottsági tag úr már első idéze­tével is bebizonyitotta, hogy lehet a neve százszor Nagyfejed, ő maga mégis : 'XVseszéö... ❖ • Régen történt. Regalta volt a Dunán. Pejacsevics János gróf, a legszeretetre­méltóbb emberek egyike és nagyszerű flegmájáról ismeretes mágnás beszállt egy csónakba, amelyben már többen ül­tek. De senkit sem­ ösinelt azok közül, akik berétültek a csónakban, azok ellen­ben annál jobban ismerték őt. Persze csak látásból. A gróf le sem ült, rá akart gyújtani. De csak nem találta a szivartárcáját. Bíz azt otthon felejtette. . A csónakban ott volt a többiek között Kurd Jenő is. Abban a pillanatban föl­állt s benyúlván szivartárcájáért, tisz­teletteljesen nyújtotta János gróf felé. *A gróf átvette a szivart, levágta a vé­gét, rágyújtott, kettőt-hármat bodoritott belőle, megszagolta a füstjét és akkor Kugd Jenőhöz fordult­ . — Kihez van szerencsém? MAGYARSÁG Séta a „kis Páris"-ban Bukarest, szeptember hó (A Magyarság alkalmi tudósítójától) Oláhországnak tudvalévően Bucuresti a fővárosa. Ide koncentrálódik a Romania Marea élete, itt vannak a legfőbb hiva­talok, a minisztériumok, itt működik a leghatásosabban a sziguranca és ugyan­csak itt gyártják a magyarságot el­nyomó törvényeket. A fővárosról a hi­vatalos oláh sajtópropaganda mindig úgy emlékezik meg, hogy Kelet legszebb városa. Kis Páris ez — mondják az olá­hok — és az utas Bukarestben mindazt megláthatja, ami a nagy nyugati váro­sokban, főképpen Párisban megragadta a figyelmét. Az Arad­—Bucuresti-i gyors csodálatos­képpen minden nagyobb baj és össze­ütközés nélkül robog velünk tova. El­hagyjuk Kürtöst, Aradot, az ősi Gyula­­fehérvárt, Tövist, reggelre Brassóba érünk. Keresztülutaztuk Erdélyt, a haj­nali ködön keresztül láttuk a hegyormo­­kat,m­ fenyveseket, a beléjük ékelt álom­szerű kastélyokat és azt a nagy kultúrát, ami Erdélyt elválasztja a­­ Regáttól. Davos, Luzern, Lausanne fátyolos képe tűnik elénk és mi boldogok voltunk. Arra gondoltunk, hogy mégis szép az élet, mert, íme, Erdély legszebb tájai után látni fogjuk Bukarestet, a »kis Párist«-t és talán halk szajnaparti muzsikát is hallunk. Brassó után Predeál, majd Si­naia következett, a Peles kastély, amely Ferdinánd oláh király és Mária királynő legkedvesebb otthona. Áthaladtunk a Prahova hídján, amely hetven gyanút­lan utasnak a temetője és türelmetlenül vártuk azt a pillanatot, mikor a vonat Ploesti után Oláhország fővárosába, Bucuresti­be ér. Megérkezés a kis Páris városába Kiszáradt gabonamezők után néhány gyárkémény, két-három sor ház, néhány éles forduló és a vonat erős zökkenés után megáll. — Bucuresti, ultima Sazione, — kiáltja ,a vasutas. Mi a Gara d’Est-re gondolunk, valami azonban nincsen rendjén. Egy kis, hihetetlenül rendezet­len pályaudvart látunk magunk előtt és akinek kedve kerekednék a vonat tete­jére állni, az két-három ragaszkodással az állomást, épület üvegboltozatát is el­érné. Az első benyomás határozottan kedvezőtlen, de nem bánkódunk, majd a város pótol mindent. Mosakodni szeret­nénk, mert a vonaton nem volt víz, csak bor. Felkeressük az állomás „lemosó” szobáját. Megtaláljuk. Néhányan félig meztelenül éppen mosakodnak benne. Belépünk és azt tapasztaljuk, hogy az utcára néző ablakok betörve, tárva­­nyitva. De ez senkit sem zavar. Akik benn mosakszanak, azokat nem bosz­­szantja a szellős helyiség és akik az ab­lakok előtt elhaladnak, a látnivalót fel sem veszik. Megszokták ezt már. To­vábbhaladunk. A pályaudvar előtt ke­leti lárma, a kocsisok és csoma­ghordók őrült kiáltással megrohannak. Egy utért 300, majd 200, később 100, azután 50 lejt kérnek és végül 30 lejben megegyezünk. A vastag és poros bársonyszoknyaruhá­­ban levő kocsis csalódottan néz reánk, látja, hogy a vonaton némileg már in­formáltak bennünket a bukaresti közle­kedési viszonyokról. Kijutunk a Calea Grivita-ra. Elképzel­hetetlen rendetlenség, az ízléstelen üz­letek, vendéglők és kivándorlási irodák hosszú sora. Kissé megnyugodunk, mi­kor a Hotel Regina elé érünk. Ez a szál­lodánk. A portás szívesen fogad. 75 lei a szoba napi ára, de mikor magyar út­levelet lát, 136 lejt kér. A magyar min­dent drágábban fizet. A szobát mind­amellett csak akkor kaphatjuk meg, ha a portást külön megfizetjük, mert neki fixe van és nem abból él. Újabb 30 lei kiadás. Megmosdunk, lefekszünk és más­nap reggel jön a jelentkezés a sziguran­­cán. Az osztályvezető úr csak 100 leiért vesz bennünket észre Az idegenellenőrző hivatal a Mátéi Basarab alatt van. Hiába állunk már félórája a szobában, senki nem vesz ben­nünket észre, pedig a jelentkezők közül csak ketten vagyunk. A tisztviselők he­ten. Útitársam végre 100 leit csúztat út­levelébe. A hatás szenzációs. Egyszerre öten is nyúlnak az útlevelekért. Látszott rajtuk, hogy még mozdulatainkat is irigyelték. Kedvesek hozzánk: tudomá­sul veszik, hogy tizenöt napot szándé­kozunk a városban tölteni. Ekkor még nem ismertük a várost. Mikor elhagy­juk a helyiséget, a félkezű ajtónálló is baksist kér. Adunk neki, zsebredugja. Arra gondolunk, mennyit kérne, ha a­­ másik keze is megvolna. Séta a városban Ennyi előzmények után végre meg­indultunk, hogy a városban gyönyör­ködjünk. Minek titkolódzzam tovább? Szép sorjában elmondom a tapasztal­takat: Bukarest Európa legrendezetlenebb és legpiszkosabb városa. A nyugati kultúrának nyomát sem találhatjuk itt. A város nagy kiterjedésű, de jobbára földszintes épületekből áll. A forgalom legnagyobb része a Calea Victoriára koncentrálódik és ez is Bukarest egyet­len utcája, amelyet naponta söpörnek. Utcaseprőket itt alig ismernek. Néhány »fehérnadrágos« oláh áll a köztisztasági ■ügyek élén; vannak városnegyedek, amelyekben szenzációt kelt, ha a köz­­tisztasági emberek megjelennek. Ilyen­kor az egész tájék porban úszik. Elkép­zelhető, hogy a lakosok ilyen körülmé­nyek közt szívesebben veszik, ha a por és piszok ottmarad az utcasarkon. Rengeteg kutya van a városban, legalább 20—30.000. Akad olyan rövid kis utca, amelyen 6—7 kutya fekszik egymás mellett Fele él, fele döglött. Ha már penetráns bűz árad szét a tá­jékon, akkor végre elviszik a kutyákat. Villamos vasútja alig 20 darabja van a városnak. Valamennyi Bécsben ké­szült. A villamosok csak három-négy irányban haladnak és az így beállott hiányokat lóvonatokkal pótolják. Ezek­ből túlontúl sok van. A városi közle­kedés igen rossz, erre is magyarázható, hogy rengeteg a magánkocsi és az autók száma. Utóbbiakból látunk né­hány szép alkotmányt is, általában azonban sehol a világon nincsen annyi rozzant és beteg autó, mint itt. A csatornázást hírből sem ismerik. Ha esik az eső, a víz ott marad az utcasar­kon, amíg a nap felszárítja. Villamos­­seprőik nincsenek, egyfajta gépjük van azonban és ez a párját ritkítja. Ez­­ a gép az út közepén halad és kétfelé on­tott sugarakkal az oldalakra irányítja a sarat. A sárhoz azonban víz kell, így az oláhok megvárják, amíg az eső esik és akkor indítják meg a gépet Nyáron rit­kán esik az eső Oláhországban. Az utca pora tehát tavasztól őszig helyben ma­rad. A várost átszelő Dimbovica folyó­ból semmi vizet nem nyernek, mert ez petroleumos. A campinai petroleumtele­­pek olaját hozza a víz. Évenként hallat­lan mennyiség folyik el, de a város észre sem veszi. Élelmes németek már ajánlatot tettek, hogy a város végén olajfelfogó telepet létesítenek, a városi tanács azonban drágábban akarta adni a beleegyezését, mint amennyit a néme­tek kereshettek volna az üzleten. Az olaj most tovább folyik, beláthatatlan időkre. Bukarestben igen gyakori a tüzeset. Ha a lángok kigyúlnak, az épületek addig égnek, amíg csak a puszta falakig nem jutnak. Az oltás jóformán lehetet­len, mert a tüzérség kocsikon viszi a vizet. Az „Irredenta" A városban nagy építkezések folynak, minden különösebb stílus nélkül. Lakás bőven van, csakhogy szinte megfizethet­­len. Többet kérnek érte egy hónapban, mint amennyibe kerül a többtagú csa­lád teljes havi ellátása. Az állami épít­kezések igen gyakran megakadnak. Nem a külföldi szakmunkásokban van a baj, hanem a vezetőkben. A Bulewand Elisa­­betán levő állami építkezések azért szü­netelnek időről-időre, mert ha a vállal­kozó barátnőjének új kosztüm kell, egyéni akcióval még a tartó gerendákat is eladják. Ilyenkor azután várni kell, míg a kormány újabb összeget bocsát a hiányzó dolgok beszerzésére. A kereskedelem élénk és lüktető, min­den azonban Párison és Svájcon keresz­tül történik. A legforgalmasabb keres­kedő utca a Lipscani. A divat megint csak Páris után halad. A nők kétségbe­­ejtők. Rettenetesen festik magukat és túlságosan lenge ruhákban járnak. Ez alól még a tisztességes nők sem kivéte­lek. Akadnak olyanok, akik szomorúan panaszolják, hogy így kell járniuk, kü­lönben, mint férjhezmenendő leányokat, a férfiak nem veszik észre. A közbiztonság nem a legjobb. Mind­untalan előfordulnak rablások, gyil­kosságok és robbanások és ilyenkor az első helyen az irredentákat veszik gya­núba. Ez ugyanis módot ad nekik, hogy a gyanúsítottakat a rendőrségi cellák­ban rettenetesen összeverjék. A rendőr­ség különben is félelmetes. Elég egy egyszerű bejelentés és hat detektív jön a kémgyanús letartóztatására. Amire a gyanúsított kikerül a fogházból, már a tavaszt is elfelejtette. De ha 500-—1000 lejt fizet, simán hazaengedik-A magyaroknak nincsen jó dolguk. Az útlevéllel rendelkezőket folytonosan molesztálják és ezek feje fölött állan­dóan ott lebeg a kiutasítás veszélye. Most különösen rossz a magyarok hely­zete. A tartózkodási engedélyeket is szigorúbban veszik, mert megint csak a magyarok sorában keresik a bombame­rénylőket, akik pedig Besszarábiából szivárognak be. Egy bombás besszará­­biait mindamellett mégis szívesebben fogadnak az oláhok, mint egy csöndes magyart. Meg kell jegyezni, hogy Bu­karestnek jelenleg 20%-a magyar. A kártya és a lóverseny játék hihetet­lenül elszaporodott Bukarestben. Sorra megalakulnak a politikai pártok és ezekben reggelig megy a játék. Ha de­tektív teszi be a lábát a helyiségekbe, az igazgatók­ egyesült erővel kidobják. Bajuk nem lehet, mert oláh bennszülöt­tek. A lóversenyek sokszor egyfolytában hat hétig is eltartanak. Annyi korrup­ció megint csak sehol nem történik, mint itt. A színházak nagyon drága árak mel­lett tartanak előadásokat, rossz nyelvek szerint azért, hogy ily módon pótolhas­sák azokat az összegeket, amelyeket az igazgatóság elsikkaszt. Az oláh állami színházban csak nemrégiben fedeztek fel újabb 5 milliós sikkasztást. A magyarokat csak akkor szeretik, ha mint vendégek vannak jelen és fizet­nek. Ha két magyar a villamoson anyanyelvén beszél egymással, a tiszt urak rájuk szólnak, hogy más nyelven, mint oláhul ne merészeljenek beszélni. Így tett azonban a bukaresti katonai parancsnok is, aki rendeletileg tiltja el a nem oláh nyelven való társalgást. Az élet mindezek ellenére igen köny­­nyű. Nagyon olcsó az élelmezés, a ven­déglőkben azonban hihetetlenül rosszul főznek. Élelmiszer túlontúl bőven van, de nincs köszönet benne, Erdély nem lehetett soha az oláhoké A Hotel Reginába, késő este érkezünk vissza. Megtörve és leverve. Most már tisztában voltunk a hivatalos oláh kö­rök propagandájával, amely ebből a rendezetlen, fejletlen, egészségtelen vá­rosból seurópai« fővárost csinált — pa­píron. Társam fogát csikorgatva kije­lenti, Bukarest látképe és belső hely­zete is azt igazolja, hogy Erdély soha­sem volt az oláhoké, mert akkor annak is ilyen piszkosnak kellene lennie. A hallban vérpiros, kifestett ajkú nő várakozik valakire. Öt deka festék le­­hetett rajta. Nekem eszembe jutott a tel­jes nap története. Visszagondoltam Er­délyre és vigasztalásul egy kis dalt dú­doltam, Harmath Hedvig Itfasamed­ben régi dalát. A nő elmosolyodott és meg­jegyezte, milyen kedves, hogy a leg­szebb olasz dalt dúdolom. Megrázkódtam és megdöbbentem, mert ha ezen a na­pon minden port és minden balkáni stílust lenyeltem, abba nem tudtam be­lenyugodni, hogy ezt a régi szép dalt is kisajátítsák az oláhok. Barátommal egymásra néztünk és­­ könnyeztünk. Azontúl pedig megfogadtuk, hogy töb­bet mi sem kérünk a »kis Páris« kultú­rájából és még holnap elmenekülünk innen, lehetőleg kulturáltabb helyre... Jávorka Pál 13

Next