Magyarság, 1924. szeptember (5. évfolyam, 181-202. szám)
1924-09-27 / 202. szám
1924 szeptember 20, vasárnap Mayer-Krausz Lajos képviselőjelöltnek lépett föl a Lipótvárosban. Programbeszédében, amelyet rosszul tanult be, megakadt, amire nyugodtan belenyúlt a zsebébe s kivette belőle a leírt beszédet. Aztán olvasni kezdte. De nem ment, sehogyse ment: szegény Mayer-KrauszLajos hebegve akadozott. A programbeszédet végighallgatta ajelölt édesatyja, az öreg Krausz Ábrahám is. Mikor a fia már harmadszor sült bele az olvasásba, szelid humorral így szólt körötte álló barátaihoz: Hogy a fiam nem tud beszélni, azt tudtam. De hogy olvasni se tud, azt csak most tudtam meg. Kohn és Lówy hajótörést szenvedett a tengeren. Nagy erőfeszítéssel egy deszkára kapaszkodtak föl mind a ketten és kézzellábbal eveztek a sötét éjszakában, hogypartot érjenek. Lowry igen meg volt ijedve és folyton Ja Jehovához rimánkodott: — Jehova, csak most az egyszer segíts meg! Soha többé nem uzsoráskodom, nem csalok, nem sikkasztok... Esküszöm neked! Hallja ezt a Kohn és megszólal csöndesen: — Lőwy, ne ígérjen sokat... Partot látok. * A legbélcegebb és legkeményebb magyar úr és oligarcha Bethlen Gábor gróf volt Erdélyben. Abban az időben Kisküsküllő vármegyének főispánja. A Vármegye bizottsági tagjainak jórésze szászokból és oláhokból állott, akiknek — törvény szerint — joguk volt saját anyanyelvükön fölszólalni. Ez volt az, amit Bethlen Gábor, a hajthatatlan magyar úr nem igen respektált. A tárgysorozat egyik közérdekű pontjánál több fölszólalás történt német és oláh nyelven. Bethlen Gábor nyugodtan végighallgatta a számára idegen szónokokat s mikor a felszólalók elfogytak, kimondta a határozatot: — Miután a tárgyhoz eddig senki hozzá nem szólott, az előadó úr javaslatát ezennel egyhangúlag elfogadottnak jelentem ki . . . * Volt Szatmár megyében egy Nagyfejed nevű megyei bizottsági tag, aki igen hajhászta a népszerűséget. A megyegyűléseken hosszan és terjengősen beszélt szokása volt idegen tekintélyeket idézgetni, persze csaknem mindég tévesen. . Egy alkalommal igy kezdte beszédét: • ’ — Tekintetes Közgyűlés! Már Kotzebue megmondotta, hogy »mégis mozog A föld« ... Mindjárt utána felállott T. Kálmán imámbátyám, akit nyers modoráért a »vármegye igazmondójá«-nak neveztek. Ő meg. igy kezdte: — Tekintetes Közgyűlés! Előttem szóló bizottsági tag úr már első idézetével is bebizonyitotta, hogy lehet a neve százszor Nagyfejed, ő maga mégis : 'XVseszéö... ❖ • Régen történt. Regalta volt a Dunán. Pejacsevics János gróf, a legszeretetreméltóbb emberek egyike és nagyszerű flegmájáról ismeretes mágnás beszállt egy csónakba, amelyben már többen ültek. De senkit sem ösinelt azok közül, akik berétültek a csónakban, azok ellenben annál jobban ismerték őt. Persze csak látásból. A gróf le sem ült, rá akart gyújtani. De csak nem találta a szivartárcáját. Bíz azt otthon felejtette. . A csónakban ott volt a többiek között Kurd Jenő is. Abban a pillanatban fölállt s benyúlván szivartárcájáért, tiszteletteljesen nyújtotta János gróf felé. *A gróf átvette a szivart, levágta a végét, rágyújtott, kettőt-hármat bodoritott belőle, megszagolta a füstjét és akkor Kugd Jenőhöz fordult . — Kihez van szerencsém? MAGYARSÁG Séta a „kis Páris"-ban Bukarest, szeptember hó (A Magyarság alkalmi tudósítójától) Oláhországnak tudvalévően Bucuresti a fővárosa. Ide koncentrálódik a Romania Marea élete, itt vannak a legfőbb hivatalok, a minisztériumok, itt működik a leghatásosabban a sziguranca és ugyancsak itt gyártják a magyarságot elnyomó törvényeket. A fővárosról a hivatalos oláh sajtópropaganda mindig úgy emlékezik meg, hogy Kelet legszebb városa. Kis Páris ez — mondják az oláhok — és az utas Bukarestben mindazt megláthatja, ami a nagy nyugati városokban, főképpen Párisban megragadta a figyelmét. Az Arad—Bucuresti-i gyors csodálatosképpen minden nagyobb baj és összeütközés nélkül robog velünk tova. Elhagyjuk Kürtöst, Aradot, az ősi Gyulafehérvárt, Tövist, reggelre Brassóba érünk. Keresztülutaztuk Erdélyt, a hajnali ködön keresztül láttuk a hegyormokat,m fenyveseket, a beléjük ékelt álomszerű kastélyokat és azt a nagy kultúrát, ami Erdélyt elválasztja a Regáttól. Davos, Luzern, Lausanne fátyolos képe tűnik elénk és mi boldogok voltunk. Arra gondoltunk, hogy mégis szép az élet, mert, íme, Erdély legszebb tájai után látni fogjuk Bukarestet, a »kis Párist«-t és talán halk szajnaparti muzsikát is hallunk. Brassó után Predeál, majd Sinaia következett, a Peles kastély, amely Ferdinánd oláh király és Mária királynő legkedvesebb otthona. Áthaladtunk a Prahova hídján, amely hetven gyanútlan utasnak a temetője és türelmetlenül vártuk azt a pillanatot, mikor a vonat Ploesti után Oláhország fővárosába, Bucurestibe ér. Megérkezés a kis Páris városába Kiszáradt gabonamezők után néhány gyárkémény, két-három sor ház, néhány éles forduló és a vonat erős zökkenés után megáll. — Bucuresti, ultima Sazione, — kiáltja ,a vasutas. Mi a Gara d’Est-re gondolunk, valami azonban nincsen rendjén. Egy kis, hihetetlenül rendezetlen pályaudvart látunk magunk előtt és akinek kedve kerekednék a vonat tetejére állni, az két-három ragaszkodással az állomást, épület üvegboltozatát is elérné. Az első benyomás határozottan kedvezőtlen, de nem bánkódunk, majd a város pótol mindent. Mosakodni szeretnénk, mert a vonaton nem volt víz, csak bor. Felkeressük az állomás „lemosó” szobáját. Megtaláljuk. Néhányan félig meztelenül éppen mosakodnak benne. Belépünk és azt tapasztaljuk, hogy az utcára néző ablakok betörve, tárvanyitva. De ez senkit sem zavar. Akik benn mosakszanak, azokat nem boszszantja a szellős helyiség és akik az ablakok előtt elhaladnak, a látnivalót fel sem veszik. Megszokták ezt már. Továbbhaladunk. A pályaudvar előtt keleti lárma, a kocsisok és csomaghordók őrült kiáltással megrohannak. Egy utért 300, majd 200, később 100, azután 50 lejt kérnek és végül 30 lejben megegyezünk. A vastag és poros bársonyszoknyaruhában levő kocsis csalódottan néz reánk, látja, hogy a vonaton némileg már informáltak bennünket a bukaresti közlekedési viszonyokról. Kijutunk a Calea Grivita-ra. Elképzelhetetlen rendetlenség, az ízléstelen üzletek, vendéglők és kivándorlási irodák hosszú sora. Kissé megnyugodunk, mikor a Hotel Regina elé érünk. Ez a szállodánk. A portás szívesen fogad. 75 lei a szoba napi ára, de mikor magyar útlevelet lát, 136 lejt kér. A magyar mindent drágábban fizet. A szobát mindamellett csak akkor kaphatjuk meg, ha a portást külön megfizetjük, mert neki fixe van és nem abból él. Újabb 30 lei kiadás. Megmosdunk, lefekszünk és másnap reggel jön a jelentkezés a szigurancán. Az osztályvezető úr csak 100 leiért vesz bennünket észre Az idegenellenőrző hivatal a Mátéi Basarab alatt van. Hiába állunk már félórája a szobában, senki nem vesz bennünket észre, pedig a jelentkezők közül csak ketten vagyunk. A tisztviselők heten. Útitársam végre 100 leit csúztat útlevelébe. A hatás szenzációs. Egyszerre öten is nyúlnak az útlevelekért. Látszott rajtuk, hogy még mozdulatainkat is irigyelték. Kedvesek hozzánk: tudomásul veszik, hogy tizenöt napot szándékozunk a városban tölteni. Ekkor még nem ismertük a várost. Mikor elhagyjuk a helyiséget, a félkezű ajtónálló is baksist kér. Adunk neki, zsebredugja. Arra gondolunk, mennyit kérne, ha a másik keze is megvolna. Séta a városban Ennyi előzmények után végre megindultunk, hogy a városban gyönyörködjünk. Minek titkolódzzam tovább? Szép sorjában elmondom a tapasztaltakat: Bukarest Európa legrendezetlenebb és legpiszkosabb városa. A nyugati kultúrának nyomát sem találhatjuk itt. A város nagy kiterjedésű, de jobbára földszintes épületekből áll. A forgalom legnagyobb része a Calea Victoriára koncentrálódik és ez is Bukarest egyetlen utcája, amelyet naponta söpörnek. Utcaseprőket itt alig ismernek. Néhány »fehérnadrágos« oláh áll a köztisztasági ■ügyek élén; vannak városnegyedek, amelyekben szenzációt kelt, ha a köztisztasági emberek megjelennek. Ilyenkor az egész tájék porban úszik. Elképzelhető, hogy a lakosok ilyen körülmények közt szívesebben veszik, ha a por és piszok ottmarad az utcasarkon. Rengeteg kutya van a városban, legalább 20—30.000. Akad olyan rövid kis utca, amelyen 6—7 kutya fekszik egymás mellett Fele él, fele döglött. Ha már penetráns bűz árad szét a tájékon, akkor végre elviszik a kutyákat. Villamos vasútja alig 20 darabja van a városnak. Valamennyi Bécsben készült. A villamosok csak három-négy irányban haladnak és az így beállott hiányokat lóvonatokkal pótolják. Ezekből túlontúl sok van. A városi közlekedés igen rossz, erre is magyarázható, hogy rengeteg a magánkocsi és az autók száma. Utóbbiakból látunk néhány szép alkotmányt is, általában azonban sehol a világon nincsen annyi rozzant és beteg autó, mint itt. A csatornázást hírből sem ismerik. Ha esik az eső, a víz ott marad az utcasarkon, amíg a nap felszárítja. Villamosseprőik nincsenek, egyfajta gépjük van azonban és ez a párját ritkítja. Ez a gép az út közepén halad és kétfelé ontott sugarakkal az oldalakra irányítja a sarat. A sárhoz azonban víz kell, így az oláhok megvárják, amíg az eső esik és akkor indítják meg a gépet Nyáron ritkán esik az eső Oláhországban. Az utca pora tehát tavasztól őszig helyben marad. A várost átszelő Dimbovica folyóból semmi vizet nem nyernek, mert ez petroleumos. A campinai petroleumtelepek olaját hozza a víz. Évenként hallatlan mennyiség folyik el, de a város észre sem veszi. Élelmes németek már ajánlatot tettek, hogy a város végén olajfelfogó telepet létesítenek, a városi tanács azonban drágábban akarta adni a beleegyezését, mint amennyit a németek kereshettek volna az üzleten. Az olaj most tovább folyik, beláthatatlan időkre. Bukarestben igen gyakori a tüzeset. Ha a lángok kigyúlnak, az épületek addig égnek, amíg csak a puszta falakig nem jutnak. Az oltás jóformán lehetetlen, mert a tüzérség kocsikon viszi a vizet. Az „Irredenta" A városban nagy építkezések folynak, minden különösebb stílus nélkül. Lakás bőven van, csakhogy szinte megfizethetlen. Többet kérnek érte egy hónapban, mint amennyibe kerül a többtagú család teljes havi ellátása. Az állami építkezések igen gyakran megakadnak. Nem a külföldi szakmunkásokban van a baj, hanem a vezetőkben. A Bulewand Elisabetán levő állami építkezések azért szünetelnek időről-időre, mert ha a vállalkozó barátnőjének új kosztüm kell, egyéni akcióval még a tartó gerendákat is eladják. Ilyenkor azután várni kell, míg a kormány újabb összeget bocsát a hiányzó dolgok beszerzésére. A kereskedelem élénk és lüktető, minden azonban Párison és Svájcon keresztül történik. A legforgalmasabb kereskedő utca a Lipscani. A divat megint csak Páris után halad. A nők kétségbeejtők. Rettenetesen festik magukat és túlságosan lenge ruhákban járnak. Ez alól még a tisztességes nők sem kivételek. Akadnak olyanok, akik szomorúan panaszolják, hogy így kell járniuk, különben, mint férjhezmenendő leányokat, a férfiak nem veszik észre. A közbiztonság nem a legjobb. Minduntalan előfordulnak rablások, gyilkosságok és robbanások és ilyenkor az első helyen az irredentákat veszik gyanúba. Ez ugyanis módot ad nekik, hogy a gyanúsítottakat a rendőrségi cellákban rettenetesen összeverjék. A rendőrség különben is félelmetes. Elég egy egyszerű bejelentés és hat detektív jön a kémgyanús letartóztatására. Amire a gyanúsított kikerül a fogházból, már a tavaszt is elfelejtette. De ha 500-—1000 lejt fizet, simán hazaengedik-A magyaroknak nincsen jó dolguk. Az útlevéllel rendelkezőket folytonosan molesztálják és ezek feje fölött állandóan ott lebeg a kiutasítás veszélye. Most különösen rossz a magyarok helyzete. A tartózkodási engedélyeket is szigorúbban veszik, mert megint csak a magyarok sorában keresik a bombamerénylőket, akik pedig Besszarábiából szivárognak be. Egy bombás besszarábiait mindamellett mégis szívesebben fogadnak az oláhok, mint egy csöndes magyart. Meg kell jegyezni, hogy Bukarestnek jelenleg 20%-a magyar. A kártya és a lóverseny játék hihetetlenül elszaporodott Bukarestben. Sorra megalakulnak a politikai pártok és ezekben reggelig megy a játék. Ha detektív teszi be a lábát a helyiségekbe, az igazgatók egyesült erővel kidobják. Bajuk nem lehet, mert oláh bennszülöttek. A lóversenyek sokszor egyfolytában hat hétig is eltartanak. Annyi korrupció megint csak sehol nem történik, mint itt. A színházak nagyon drága árak mellett tartanak előadásokat, rossz nyelvek szerint azért, hogy ily módon pótolhassák azokat az összegeket, amelyeket az igazgatóság elsikkaszt. Az oláh állami színházban csak nemrégiben fedeztek fel újabb 5 milliós sikkasztást. A magyarokat csak akkor szeretik, ha mint vendégek vannak jelen és fizetnek. Ha két magyar a villamoson anyanyelvén beszél egymással, a tiszt urak rájuk szólnak, hogy más nyelven, mint oláhul ne merészeljenek beszélni. Így tett azonban a bukaresti katonai parancsnok is, aki rendeletileg tiltja el a nem oláh nyelven való társalgást. Az élet mindezek ellenére igen könynyű. Nagyon olcsó az élelmezés, a vendéglőkben azonban hihetetlenül rosszul főznek. Élelmiszer túlontúl bőven van, de nincs köszönet benne, Erdély nem lehetett soha az oláhoké A Hotel Reginába, késő este érkezünk vissza. Megtörve és leverve. Most már tisztában voltunk a hivatalos oláh körök propagandájával, amely ebből a rendezetlen, fejletlen, egészségtelen városból seurópai« fővárost csinált — papíron. Társam fogát csikorgatva kijelenti, Bukarest látképe és belső helyzete is azt igazolja, hogy Erdély sohasem volt az oláhoké, mert akkor annak is ilyen piszkosnak kellene lennie. A hallban vérpiros, kifestett ajkú nő várakozik valakire. Öt deka festék lehetett rajta. Nekem eszembe jutott a teljes nap története. Visszagondoltam Erdélyre és vigasztalásul egy kis dalt dúdoltam, Harmath Hedvig Itfasamedben régi dalát. A nő elmosolyodott és megjegyezte, milyen kedves, hogy a legszebb olasz dalt dúdolom. Megrázkódtam és megdöbbentem, mert ha ezen a napon minden port és minden balkáni stílust lenyeltem, abba nem tudtam belenyugodni, hogy ezt a régi szép dalt is kisajátítsák az oláhok. Barátommal egymásra néztünk és könnyeztünk. Azontúl pedig megfogadtuk, hogy többet mi sem kérünk a »kis Páris« kultúrájából és még holnap elmenekülünk innen, lehetőleg kulturáltabb helyre... Jávorka Pál 13