Magyarság, 1924. október (5. évfolyam, 205-231. szám)
1924-10-05 / 209. szám
4 Azt a kérdést intézte hozzám valaki, hogy miért nem írok valamit a színház beléletéről mikor az olyan érdekes és a közönség is kiváncsi rá. Aki egy életet töltött el a színpad levegőjében, annak bizonyára sok apró megfigyelése maradt meg emlékezetében. Maradt, az kétségtelen, de az a múlthoz tartozik, az érdeklődés meg inkább a jelennek szól. A jelenből én már kiestem, de ha benne élnék is, nem óhajtanék úgy járni mondójkáim elbeszélésével, mint az Aesopus embere, ki két tarisznyát hordott a nyakára akasztva. Az egyikben, mely elől lógott, a mások hibái voltak, ezeket mindig a szeme előtt látta; a másikban, melyet a hátán viselt, a saját hibái hemzsegtek, melyeket — természetesen — sohasem vehetett szemügyre. Nem, nem, a színésznépet csúnyán kell kezelni, mert bár a világ legjobb szivű népe, de a legérzékenyebb is. És ez nem is csoda. Egész életét az indulatok, az érzelmek és izgalmak lázában tölti el. Sokkal jobban és gyorsabban reagál mindenre, mint más halandó. Szint vall azonnal és tettetni nem tud. Gyermeklétek, egyenes és őszinte. Már Hamlet is ilyeneknek ismerhette őket, mert Boloniusnak meghagyja, hogy a színészekkel jól bánjék. Kár, hogy a mi kultuszminisztériumunkban nem vettek még tudomást Hamlet e mondásáról. Az én gondolatvilágom leginkább a múlt felé röpdös; ott szeret időzni s csak nehezen terelhető vissza ebbe a zajos, automobilos világba. Legalább gondolatban menekülök oda vissza, ahol és amikor még más is létezett, nemcsak kartell, tröszt, konjunktúra, szindikátus, részvénytársaság és más efféle személyes felelősség nélküli, de a közt alaposan kizsákmányoló alakulatok. Abban a régi időben beszélte el nekem Szigeti Imre, a nagy Józsefnek, a magyarprincipe di scenca”-nak az öccse, a következő történetet. A két Szigeti — anyai ágon — unokaöccse volt Kopácsy prímásnak, aki közvetlen a szabadságharc kitörése előtt halt meg. Jött a német világ s a családot illető örökségrész ügye elaludt. Csak az úgynevezett alkotmányos éra beköszöntése után kezdett a család a dolog iránt ismét érdeklődni. Szigeti Imre, kiben nem egy, de három fiskális veszett el, vállalkozott rá, hogy végére jár és előkaparja a feledésbe ment ügyet. Érdeklődött mindenfelé, kutatott, keresett valami szálat, melyet megragadhatna, mibe belekapaszkodhatnék. Valaki azt tanácsolta neki, hogy nézzem utána az országos levéltárban, ott talán tudnak róla. Fel is ment, de felvilágosítást nem nyert Néhány nap múlva levelet kapott. A levél írója elmondja benne, hogy tanúja volt a Szigeti levéltári látogatásának és felvilágosítással szolgálhat, de — természetes — a legnagyobb titoktartás mellett Ha Szigeti ebbe beleegyezik, úgy másnap délután 3 órakor várjon rá a múzeumkert mögött. Szigeti megjelent és várt rá. Megjelent a levél írója is és bemutatkozott. Levéltári alkalmazott volt az illető, kinek kezében egyszer — valamikor megfordult a Kopácsgrügy aktája és visszaemlékezett rá. A Szigeti érdeklődésének pedig fültanuja volt. Látja, hogy a Szigeti-család keresete jogos, hát segíteni akarja őt azzal, hogy átadja neki a Kopácsy-féle aktacsomó számát. Szigetinek ennyi éppen elég volt egyelőre. Ügyvédet bizott meg a további teendőkkel, kinek átadta az aktaszám másolatát. A keresetből pörösködés lett s azt a család megnyerte az első fokon. A másodikon elvesztette. Hátra volt a Kúria. Az ügyvéd tanácsára fölkereste Szigeti Imre az illető kúriai birákat, hogy informálja őket. Ezek közül kettőről köztudomású volt, hogy a feleket nem hallgatják meg. Szigeti mégis bekopogtatott hozzájuk. A véletlen hozzája szegődött s ő ezt a véletlent rendkívül ügyesen kihasználta. Akinél először tisztelgett, annak a biróink az édesanyja büdött volt és ott kötögetett a fia dolgozószobájának a hátterében, csöndesen ülve tolószékében. Szigetinek, amint belépett, ez a körülmény nem kerülte el a figyelmét. Mintha az édesanyját látta volna, kinek ugyanilyen volt az állapota s akihez fiúi gyöngédséggel és szeretettel vonzódott. A biró rendkívül hűvösen fogadta és tudatta vele, hogy ha meghallgatná is az információt, az keveset lendítene a dolgon, mert ő az akták után igazodik. Tudom, — szólt Szigeti — hogy a magas Kúria bírójánál hasztalan volna minden felesleges szó. Ha a magam érdekét nézném csupán, nem is volnék itt és nem venném igénybe szíves türelmét öreg napjaimat biztosítja valamennyire színházi nyugdíjintézetünk, de ha én ma vagy holnap megtalálnék halni, mi lesz akkor az én szegény jó édesanyámmal, ki magával teljesen tehetetlen, mert szélhüdött. Karosszékében tologatjuk ideoda s jóformán az a remény élteti, hogy jogos örökségét végre megkapja. A miatta való aggodalom hozott idő, ez rontja meg napjaimat és éjjeim nyugalmát. Az éltes asszonyság ott a háttérben könnyező szemmel hallgatta Szigetit és megszólalt: — Menjen haza nyugodtan Szigeti úr, mert a fiam megtesz az érdekében mindent, amit csak tehet. * A véletlen, mely két hasonló sorsú anya fiát így hozta össze, semmiesetre sem lehetett hátrányára az ügynek. Az igazi kemény dió azonban csak ezután következett. Az a bíró, akihez még el kellett látogatnia, arról volt nevezetes, hogy peres feleket sohasem fogadott. Mikor Szigeti hozzá belépett, rá is szólt rögtön: — Peres ügybent Sajnálom, de nem hallgathatom meg. Szigeti meghajtja magát és indul kifelé. Menetközben, inkább maga elé, de azért eléggé hallhatóan mondja: — Hát igaza volt a kegyelmes urnak. — A biró fülét megüti a pár szó és kérdi: — Miféle kegyelmes urnak? Szigeti csak ezt várta, hogy szóhoz juthasson. A dolog megértése okából előadja körülményesen az ügyét és így végzi. Tegnap voltam kihallgatáson Kerkápolyi miniszter úr ő kegyelmességénél. Rendkívül ridegen fogadott. Azt mondta, hogy szeretne annak a bírónak a szeme közé nézni, aki az én peremben nekem adna igazat; — be is adhatná az a nyugdíjazás iránti kérelmét azonnal. — Mit mondott! — pattant föl székéről a biró. — No, hát mondja meg őexcellenciájának, hogy van még biró, aki nem retten meg az ő fenyegetésétől, hanem csakis az igazságra és lelkiismeretére hallgatva. Ítél. A Kopácsy-féle hagyatéki pör sorsa a Szigetiek javára dőlt el. Szacsvay Imre MAGYARSÁG 1924 október 5. vasárnap Üzleti forgalmát emeli, HA HIRDET A MAGYARSÁGBAN A miért A gyermekarcú, halkszavú, szelíd Bartók Béla egyik Utáni harcosa a huszadik század muzsikájának. Ama legnagyobbak közül való, akik iskolákat döntenek, hagyományokat rombolnak, igazságokat értékelnek át és emberfölötti erővel törtetnek új, megálmodatlan, szántó metafizikai magasságokban lebegő célok felé. Akik küzdenek mindaz ellen, ami volt, hogy művészetükben megalkossák azt, ami lesz. Berlioz, Wagner, Liszt a zene egy lezajlott háborújának győztesei. Elfoglalták helyüket a história márványpolcain. De az idő rohan előre. Ismét új távlatokat látunk: Strauss, Debussy, Stravinszky, Schönberg, Bartók egy egészen más, újszerű muzsikát építenek fel, melyben vibrálnak a mai kor idegei, sajognak a mai fájdalmak disszonanciái. Új lángelmék újra vívják az úttörők, a meg nem sértettek gigászi küzdelmét. És közeledik már az ő diadaluk is. ők a zenetörténet mai nagy olimpiászának világbajnokai És a büszkeség megindultságával látjuk, hogy ezen az olimpiászon ott van az elsők közt a mi magyar Bartók Bélánk. A legmagyarabb zenei talentum Erkel óta. Költői erőben, tudásban, eredetiségben, merészségben túlszárnyalja valamennyi elődjét és túlszárnyalja azt az űrt is, mely a magyar szimfonikus zenét, melynek voltaképpen semmi múltja és szerves fejlődése nem volt, elválasztotta eddig a nyugati művészettől. Tradíciók, példák, előfutárok nélkül, fölvértezetten, egy kolosszális alkotó zseni összerejéből egy stílust teremtett meg, mely ma az egész világ muzsikájának első csatasorában áll és amellett lelkében, érzésében, minden porcikájában színmagyar. Ezek a ritmusok, ezek a feljajdulások, ezek a fönséges rapszodikus kitörések csak magyar lejekből születhettek meg, ezekben a faji érzés oly csodálatos koncentrációja nyilatkozik, melyhez csak Petőfi költészete fogható. A mai kor egyik legnagyobb zeneszerzője, Bartók Béla, kifelé világűr araratokkal együtt halad, befelé pedig kijelöli mindnyájunknak az utat a magyar muzsika ősforrásai, ősi igazságai felé. Évtizedeken át bebarangolja az országot s Kodály Zoltán barátjával együtt járatlan székely havasokon, , messze tanyákon, falvakban, fonókban gyűjti a nótát, a nép nótáit, azokat az évszázados melódiákat, melyek öthangú skálájukkal, rég elfeledett historikus hangnemeikkel talán a pogány idők maradványai. És megmutatja: íme ez a magyar dallamszövés. Minő más, mint az, amit a közhit magyar muzsikának tart! És az öthangú skálát, a régi hangnemek sajátosságát beleviszi a maga enerszínti szimfonikus fantáziájába, csodálatos új hangokat szólaltat meg, egy világ válik valóvá, melyet eddig csak sejtettünk, melyről csak álmodtunk. A közönség azonban megijed a furcsa, éles, disszanáns harmóniáktól, a vélt formátlanságoktól, Bartók művészetében csak a modernséget látja , ettől irtózik. Nincsen ebben csodábavaló. A magyar publikum, mely ma kezdi megismerni a nagy európai muzsikát s mely felfogóképességben ma körülbelül Wagnernél tart, természeténél és ízlésénél fogva csak konzervatív lehet. Csak a lángelmék száguldanak: fölfelé az emberiség lassan, fokról-fokra követi őket. A világ hódolatából fog előbb-utóbb ráeszmélni a magyar közönség arra, hogy Bartók rettegett modernizmusai mögött egy csodálatos nagyság rejtőzik. És Bartók Béla műfvészete nemcsak a jövő zenéje, hancott a magyar zene jövője is. Bartók Béla