Magyarság, 1924. december (5. évfolyam, 257-279. szám)
1924-12-25 / 276. szám
38 Az új finn irodalom A finn Irodalomnak ma Tarkiainen professzor kétségtelenül a legalaposabb ismerője. A helsinki egyetemnek ő az irodalomtörténet tanára, egyben a németi színháznak a dramaturgja. Széleslátókörű, nagytudású ember, meleg, lelkes barátja a magyar népnek s jól ismeri irodalmunkat is. A felesége, Maria Jotuni, az uj finn irodalomnak elismert tehetsége, akinek vígjátékai a finn nemzeti színház műsorának állandó darabjai. Megkértem Tarkiainen professzort, hogy a magyar közönség előtt ismertesse az új finn irodalmat s e kérésemnek készséggel tett eleget. I. Finnországnak lakossága nyelvi megoszlás következtében két irodalma van: finn és svéd. A svéd nyelvű irodalom történelmi okok következtében a XVII. századtól a XIX. század második feléig vezető szerepet játszott, csupán az elmúlt század második felében sikerült a finn nyelvnek a kultúra különböző terein domináló állást elfoglalnia. A svéd nyelv azonban, különösen a tudományban, de részben a szépirodalomban is, még mai napig is tiszteletreméltó helyet foglal el A két irodalmi nyelvnek a tulajdonképpeni kultúra terén való egymás közötti viszonyát az a tény domborítja ki leginkább, hogy a XIX. század elején finn nyelvű irodalom úgyszólván még nem létezett, míg egy évszázaddal később a svéd nyelven megjelent irodalmi termékek már mindössze csupán egyötödét teszik ki a finn nyelvűeknek. Ha azonban tekintetbe vesszük, hogy a svédek Finnországban a lakosoknak csupán egytizedét teszik ki ezidőszerint, úgy azt látjuk, hogy a svédek úgy ezen a téren, mint a kultúrának egyéb vonatkozásaiban is, aránylag még mindig jelentős túlsúlyszámba mennek. Ennek a történelmi fejlődésben leljük magyarázatát. Az a helyzet, amelybe Finnország a svédeknek több mint hatszáz évig (1150—1809) tartó uralma alatt jutott, a finn kultúra és a finn nyelv fejlődésére természetszerűleg nem volt kedvező. A svéd kormány gondoskodása a finn lakosság kulturális fejlődése érdekében mindössze abban merült ki, hogy lelkészeket alkalmazott, akik a nép nyelvén prédikálták s számára a legfontosabb vallási iratokat, mint a bibliát, énekes könyvet, katekizmust, stb. hozzáférhetővé tették, továbbá a XVII. század második felétől kezdve a legfontosabb törvényeket és rendeleteket finn nyelven közölték. Ha az 1809-ig megjelent kétezer műből levonjuk a vallási iratokat, törvényeket és rendeleteket, akkor vajmi kevés marad meg a didaktikai vagy belletrisztikai művek tisztáján, de még ez a kevés is csak igen szerény igényeket képes kielégíteni. A finn nyelv azonban már kétszázötven évvel ezelőtt, a reformáció idejében — az új testamentum például már 1548-ban megjelent finn nyelven — irodalmi alkotások számára alkalmasnak bizonyult A finn nyelv ekkor még csak anép nyelveinek számított és ennek megfelelő volt irodalmi helyzete. Jóllehet a reformáció a nyelvet egy oly magas fokra emelte, amellyel szabad volt a mindenhatóhoz közeledni, a svéd uralom azonban egy oly nyelvvé degradálta, melyen még a legalacsonyabb bírósági fórumokhoz sees volt szabad írásban közeledni. Az orosz uralom alatt (1809—1917-ig) a kulturális viszonyok Finnországban egy félszázadon át nagyjában a régiek maradtak. A svéd nyelv továbbra is megmaradt a hivatalok és a kultúra nyelvének, a finn nyelv pedig továbbra is kénytelen volt hamupipőke szerepét játszani. Közben azonban már a század elején az intelligencia egy részénél ereyes nemzeti újjáébredés következett be. Ez elsősorban a finn nyelvvel és irodalommal szemben megnyilakozott élénk érdeklődésben jutott kifejezésre. Ezzel egyidejűleg az ország elhagyott részeiből, különösen Lönnrot fáradozásai következtében, a népliteratúrának nagy kincseit gyűjtötték öszsze s ezáltal a finn irodalomnak szilárd alapzatot és a gyorsan felvirágzott műköltészetnek olyan bázist teremtettek, amelyen az organikusan tovább fejlődhetett. A Kalevala népéposz (először 1835-ben jelent meg) és a Kanteletar (1840), amely Urai dalok, históriai balladák és legendák gyűjteménye, a finn nép költői hírnevét meszsze az ország határain túl is hirdették s a világirodalom dalkincséhez egy önálló és sajátos adalékot nyújtottak. A finn népben szunnyadó költői tehetségnek, amelynek gazdagságáról és sokoldalúságáról a régi népköltészet nyújt szemléltető példát, első fényes megnyilakozása Alexis Kivi (1831— 1872) volt. Kivi vérbeli költő volt, akinek művei a finn irodalom fejlődésében fordulópontot jelentenek. Ő nem csupán Finnországnak a legnagyobb humorisztikus írója, hanem az összes északi országoké, ■ aki mintaképeit a renaissanceban, annak szabad és erőteljes költészetében keresi: Shakespearenél és Cervantes-nél. Romantika és realizmus nála párhuzamosan haladnak. A realista éles tekintete nála a legnagyobb rajongással párosult s maga az érzés e két pólus közül erőteljesen az eredetiség zamatjával tör elő. Van Kivinek néhány mélyen átérzett, vágyakozástól telt költeménye, néhány romantikus és lirikus színdarabja, mint például az 1869-ben megjelent Lea, egy elragadó drámai idill, bibliai motívummal, amely Palesztina életét Krisztus idejében meleg és mély színekkel festi. De legnagyobb és legjelentősebb elbeszéléseit a legrealistább valódiságba helyezi és a Slim népéletét a legmarkánsabb vonásokkal rögzíti meg. Különösen a Hét testvér című regénye jelenti a realizmus kezdetét a finn irodalomban. Ez a mű a legmélyebb és a legkimerítőbb rajzát nyújtja a finn nép életének. A géniusz intuitív biztonságával hatol bea költő tekintete a néplélek legelrejtettebb zugába s annak alapvonásait, durvaságát és szeretetreméltóságát, konokságát és fogékonyságát, az önmagába való zárkózottsághoz való hajlamát s egyben a közösséggel való együttérzését, önzését s jogszeretetét, mindezt az igazi humorista mosolygó megértésével és a nagy költő megállapodott művészetével ecseteli s mutatja ki, hogy miként nőnek ezek a látszólagos ellentétek egymással össze. A. Hét testvér, mint humorisztikus regény, rokona Cervantes. Don Quixotejének. Kivi idejében tétetett le a modern finn műköltészet alapkövei. Elsősorban Oksanent (1826—1889) kell fölemlítenünk, aki Szikrák (Sükoiná) című kötetében arra törekedett, hogy a finn nyelvet teljesen a modern európai költészet nyelvformáihoz idomítsa. Költeményeit a hazafias idealizmus köréből vette leginkább.. Az utána következők között Kaarlo Kransu (1855—1895) volt a legkomolyabb tolmácsa a nehéz sorsérzéseknek és hangulatoknak az egész finn irodalomban. Versei férfias erővel és majdnem egyhangúsággal hirdetik az élet reménytelenségét a költő számára. Henrik Erkko kis dalaiban mindvégig optimista idillikus költő maradt. Arvi James hazafias érzésektől és lelkesedéstől duzzadó verseket irt s Vörösmartyt, Petert és Aranyt fordította finn nyelvre. Paavo Cajander szintén hazafias költő volt s egyben ügyes Shakespeare-fordító. A modern realizmus, az a nagy áramlat, amely az egész európai irodalom fölött elviharzott, a nyolcvanas években Finnországba is eljutott s itt, miután előfeltételei megvoltak, a fejlődésnek egy jelentékeny időszakát teremtette meg. Ez az áramlat előbb Skandinávián, mindenekelőtt Norvégián keresztül (Jijarnson, Ibsen, Kielland, Lie) jutott el hozzánk, később, amiben fiatal íróink tanulmányútra mentek a naturalizmus tulajdonképpeni hazájába , Franciaországba, közvetlen uton is megismerkedtek vele. De még Oroszországból is, elsősorban Tolsztoj útján, hatással volt az reánk. Mindez új életet hozott a finn irodalomba és az így meghonosodott realisztikus írásmód felkarolta az összes modern problémákat. A realisztikus eszméknek legmerészebb képviselője finn területen Minna Canth (1844—1897) volt. Tekintetét a szociális igazságtalanságok, különösen a nő és a munkásság elnyomott helyzete felé fordította és számos színdarabban és novellában foglalkozott s sors kitagadottjainak szomorú helyzetével, rikító színekkel rajzolta azt meg, erősen ostorozta azoknak az érzéstelenségét, akik az élet napos oldalán sütkéreznek. Későbbi években azonban eltűnik támadási kedve s annak helyébe kiegyenlített világnézet lép. Nálánál jóval objektívebb megfigyelője volt az élet megnyilvánulásainak Juhani Aho (1861— 1921), aki lassanként a finn elbeszélő irodalom középpontjává lett. Aho igen produktív író volt Kis novellái és hangulatképei meleg lírától vannak áthatva, témáit a nép köréből, vagy pedig a gyermekkor és ifjúság aranyos napjaiból veszi. Csöndes humora és szelid fájdalma finn népdalokra emlékeztet. Kivin kívül egy finn író sem tudta az embert és a természet együvétartozását úgy ecsetelni, mint ő. Egyik-másik művének a természet úgyszólván éppen olyan fontos alakja, mint maga az ember. Arvid Jernefelt (szül. 1861): Tolsztoj tanítványa s az általa hirdetett vallási és társadalmi eszmék képviselője. A realizmus kora Finnországban az íróknak egy egész külön fajtáját is megteremtette: a népirókét Ezek mind a falusi lakosság köréből kerültek ki s minden iskolai képzettség nélkül vették a tollat a kezükbe A legöregebb és a legismertebb közöttük Pietari Paivarinta (1824—1913), sekrestyés és parasztgazda, aki cicomázatlan elbeszéléseiben a falusi viszonyok alapos ismerőjének bizonyul. Híveinek oktató célzata minden munkájában erősen megnyilvánul. Külön fölemlítendő még Kauppis-Heikki (1862—1920), aki írói pályafutását mint béres kezdte és azt mint néptanító fejezte be, és Santeri Alkio (szül. 1862), aki viszont falusi kereskedő volt és később lapszerkesztő lett. III. Már a múlt század közepe táján a realizmusnak bealkonyodott Finnországban, s mint mindenütt Európában, úgy itt is a neoromanika jelenkezett. A jelenből az író a történelmi múltba és a fantázia országába, a pontos analízis helyett a nagyobb szintézishez, a megfigyelésekből a hangulatokhoz, az igazságkereséstől a szépség kultuszához tért. Így egy új irodalmi periódus keletkezett, amelyben a lirikus áhitat és az extázis dominál és ahol a költészet idegen célok szolgálata alól mindinkább emancipálódik. Ezt az irányváltozást külföldi befolyások támogatják és pedig mindenekelőtt a svéd Broding, Selma Lagerlöf, a norvégek közül Knut Hamsun, a németek közül Nietzsche, az oroszok közül Gorkij és Andrejev és a franciák közül a szimbolista költők. Az új írók közül, akik 1900 körül magukra vonták a figyelmet, Johannes Linnankoski-t (1869—1913) kell elsősorban megemlíteni. Első munkájában az Örök harag című szimbolikus színjátékéban ugyanazt a motívumot dolgozza föl, amit Milton Az elveszett paradicsomban, Byron a Cainban és Madách Az ember tragédiájában. De csak Dal a tűzpiros virágról írt művének van nagy, általános sikere. Irodalmilag legértékesebb munkája a Szökevények című paraszt házassági tragédiája. A költő minden írásában a magasra törekvő, szilárd, energikus karaktere, továbbá lelkes idealizmussal és egy kissé félénk és naiv szentimentalizmussal kevert eposza és pátosza jut kifejezésre. Mária Jotuni-t úgy erőteljes drámái, mint novellái tették nevét ismertté. Leghatásosabb vígjátékéinak egyike, Ádám bordája, állandó műsordarabja a finn nemzeti színháznak. Ez a darab tele van eredeti és robusztusan megrajzolt komikus személyekkel, nevetséges gondjaikkal és örömeikkel, házassági és válási ügyeikkel. Nagy sikere volt az Aranyborjú (1918) című vígjátékénak is, amelyben a pénz- és birtokkérdést drasztikus, Bernhard Sharr-ra emlékeztető modorban tárgyalja. Mária Jotuninak legutolsó vígjátéka a Papucshős felesége címet viseli. Novellái a finn novelisztikának legtisztább és legértékesebb megnyilatkozásai. Az utóbbi idők drámaírói közül föl kell még említeni Artturi Járvilahoma (szül. 1879) és Lauri Haarlat. Az utóbbi több félig-meddig expresszionista darabot irt. A legújabb idők novellistái körzött a legkiválóbb F. E. Sillanvál, akinek igazi, sajátos poéziával átitatott elbeszélései az ország határain túl is nagy hatást keltettek. Ma őt tekintik Juhani Aho örökösének. A finn lírikusok közül csak a legkiválóbbakat említem föl. Larin Kjöstinek színekben pompázó fantáziája és naiv- szeretetreméltósága a legszembeötlőbb költői tulajdonság. Voikko Antero Koskennicmi költeményein meglátszik a skandináv és francia, később pedig a német és az antik költészet hatása. Költemények és Elégiák című köteteinek nagy volt a sikere, Otto Manninen-nek első kötetei nem találkoztak azzal az elismeréssel, amely dalainak mély és benső tartalmánál és kultivált nüansz gazdagságánál fogva jogosan kijárt volna, aminek az a magyarázata, hogy rezervált kifejezési módja, lakonikus és szimbolikus nyelvezete magasabb követelményeket támaszt az olvasóval szemben. Dalainak legjobbjai a legtökéletesebbet jelentik, amit a finn lírai költészet terén úgy a tartalmat, mint a formát illetőleg eddig nyújtottak. Manninen mint műfordító is a legkiválóbbak egyike. Példátlan művészettel fordította le a legkülönbözőbb költői műveket, mint Homérosz epikus költeményeit, Moliére és Ibsen drámáit, Heine és Petőfi dalait. Eino Leino, a legsokoldalúbb és legproduktívabb modern költők egyike. Egyenesen bámulatos gyorsasággal jelent meg egyik műve a másik után, leginkább lírai és epikai költemények, de színdarabok, vázlatok és regények, továbbá fordítások, mint például Dante Isteni komédiája, Racine, Schiller és Goethe művei is. A legmaradandóbb alkotásai kétségtelenül a költeményei . ( Azáltal, hogy a régi finn mondákhoz, a Kalevalához, és a Kanteletárhoz tért vissza, költészetének egészen új forrásai nyíltak meg. Helka dalok című kötetében (1903—1916) a Kalevala költészeti formáihoz simul: többször egy régi legenda-, ballada-, vagy mondataktivumot dolgoz fel, azt azonban kibővíti és sajátos egyéni érzéseivel tölti meg, úgyhogy az modernül és teljesen új erővel hat. Leino ritka hatalommal uralkodik a szó birodalmában és oly színes képekben beszél, hogy azok elbűvölő nagyszerűségükkel meghódítják a szíveket. A finn irodalom az utolsó évtizedekben nagy lendületet vett és gyors fejlődést mutat minden téren. Ma még jobban, mint azelőtt, szellemi mozgékonyság és formai tökéletesség, különböző irányok keresztezése és egymástól távolodó tendenciák versenye jellemzi. Az anyag feldolgozása tudatosabb lett, a belső erők gazdagabbak és nüanszírozottabban törnek elő és tükrözik, vissza a kultúrálét sokféle formáit s az individuumok lelkiállapotát. Az irodalmi teljesítmények értéke és jelentősége természetesen az író művészi tudásától és belső erejétől függ. Nem tagadható azonban, hogy az irodalom és a nép külső életfeltételei között kölcsönhatás áll fenn és a politikai és szociális szabadság és fejlődés épp úgy megtalálja a maga reflexét a költészetben, mint a reakció. Ebben a tekintetben Finnország felszabadítása és állami önállósága irodalmunknak épp úgy, mint az egész szellemi életnek egészen új fejlődési lehetőséget nyitott meg. Remélhető, hogy ez a fejlődés békés uton halad előre és az önálló finn népnek a szava megtalálja az útját a mi lovagias testvérnépünkhöz, a missfitföldoz. II. • 1 MAGYARSÁG 1924 december 25. Csütörtök