Magyarság, 1925. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1925-01-01 / 1. szám

Í925 i'rD’f'* * 1, csfltrörtdk w exBBmmKnm’■ ■>«v ■ ••-t-=-[‘»—«-»imi BM| M|| Előfizetési árak: Félévre 240.0QT korona. Negyedévre 120.000 kor. E(ty hóra 40.000 korona. Egyes jZám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriáoan hétköznap és vasárnap 2500 osztr. K. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség 4a kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa-utca 8. szám. Telefonszámok: József 68-90, József 68-91. József 68—92. Levélcím: Bndapest 741, Postailók 19. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A nemzeti királyság (Válasz Gömbös Gyulának) Irta: András»y Gyula gróf Budai beszámolómnak a legi­timizmusról szóló részével leg­behatóbban Gömbös Gyula foglal­kozott, ezért legrészletesebben neki akarok válaszolni. Kiinduló pontjaink, céljaink, tigylátszjk, azonosak, Ö az ősi apostoli királyságot akarja tör­ténelmi. formájában. Én is ezt akarom. Az ősi apostoli királyság történelmi formája azonban az első Árpádoktól kezdve a mai napig mindig az örökös királyság volt. Főleg kidomborodott az az alapelv, bogy a fiú követte atyját a trónon. Ez az elv felelt meg leg­jobban a nemzet kegyeletének, amelyet elhalt vezérei iránt érzett, ez bizonyult mindig és mindenütt a legcélszerűbbnek is. Egyedül ez biztosította a békás irónváltozást. A vegyes házaknál nem azért ismétlődött gyakran — a nemzet nagy szerencsétlenségére —i a királyválasztás, mert a vá­lasztási rendszert akarták őseink megvalósítani, hanem azért, mert ez időben gyakran előfordult, hogy a dinasztiák kihaltak. Ettől az elvtől eltérni tehát annyit jelenj mint a történelmi formát megtörni ás feláldozni a királyság azon legnagyobb áldá­sát, hogy az államfő törvényes­ségéhez a kétely legkisebb ár­nyéka se férkőzhessek és fel se vetődhessék az a következményei­ben mindig borzalmas kérdés, nem bitorló-e az, akinek a tekintély, a jogelv, a törvényesség fogalmát képviselni és védeni kell. Gömbös Gyula erős, független, szuverén nemzeti királyságot akar. Én is azt akarok. Akarom mindet erőmmel, őseimtől örök­lött szittya vérem sugallatára. Atyai és anyai ágon évszázadokra visszamenőleg egyetlenegy nem­magyar ősöm sínesen. Sajnos, nem vagyok nagy véleménnyel annak a. generációnak politizáló rétegeiről, amelyben élek. Ritkán osztottam a vezetők közfelfogását. Nem egyszer azt éreztem, hogy az irányított, mesterségesen befolyá­solt közvélemény elitéi. De büszke önérzettel mondhatom, hogy min­dig kizárólag csak magyar érdek vezetett minden érzésemben, cse­lekvésemben, célkitűzésemben. Sohasem nyugodhattam volna bele abba, hogy a magyar király ne legyen független, semmi más fejedelemnek alá nem rendelt szu­verén. Szent István koronájának viselője jogilag minden időben fenn is tartotta teljes ragyogó függetlenségét. Sohasem sikerült azt a császári koronába beolvasz­tani, még akkor sem, amidőn vi­selője megfeledkezvén hivatásá­ról, erre a célra törekedett. Á Lusíkandl-eknek, a Tetzner-eknek nem volt igaznk. Mi állottunk az objektiv igazság alapján, mi, akik Deákkal és Deák nyomán éles polémiákban kimutattuk, bogy a dicső magyar korona sohasem volt a világ bármely más koronájának alávetve. Szent István koronája teljesen páratlan, tősgyökeres ma­gyar koncepciójával nem válha­tott egyszerű egyéni fejékké, ba­uern az egész politikai nemzetet királyával a felsőbbsógi és de­mokratikus elvek alapján egye­sítő remek közjogi alkotás maradt mindvégig, mely nem helyezked­hetett el soha Nagy Károly hu bérrendszerében, mint a nemzettől különvált, idegentől ajándékba kapott, általa korlátolható szuve­renitás jelképe. Ma azonban többre van szük­ség, mint a korona elméleti füg­getlenségére. Ma tényleg függet­len nemzeti államot akarunk mindnyájan, oly nemzeti államot, mely az önálló lét minden kellé­kével rendelkezzék, melynek füg­getlen külügyi, hadügyi és gaz­dasági szervezete van. Osztom Gömbös Gyuláuak azt a nézetét is, hogy a legitim ki­­rályság ne legyen első lépés a régi monarhia helyreáUitása félé. Én sem akarom az elérhetetlent hajszolni. Alapuljon a mglton a jövő de ne Szolgai utánzással, az o' világhelyzet semmibevételével. A régi monarhia megvalósítha­tatlan, mert] népeinek uagyrésze nem akarja visszaállitftni, mert ez a törekvés szembeállítana oly hatalmas tényezőkkel, amelyek, mini például az olaszok és a len­gyelek, másképp barátaink lenné­nek, mellénk állnának, .mert többi érdekein^ mind azonosak. De ezt a függetlenséget nem is féltem. Garantálja állami szer­veink teljes függetlenségét, hogy boldogult Károly király ezt az állami élet minden vonatkozásá­ban világosan és határozottan megígérte és ezt az Ígéretet utódja is szentirásként tiszteletben fogja tartani. Garantálja érde­keink biztosítását azon termé­szetes és kizárólagos jelentősége amelyet biztosítunk magunknak, ha hűségünkkel és bátorságunk­kal magunk hozzuk vissza á száműzetésből királyunkat, ha kiírályunki nálunk nevelődik, itt, magyar talajon, magyar légkör­ben szoknék fejedelmi Hivatásá­hoz, itt válnék férfivá. Boldogult Károly király azt is megígérte, hogy a magyar nem­zettől nem fog vért és pénzt kérni idegen érdekek szolgálatában. Ennél továbbmenni és a függet­lenség biztosításán kívül a teljes ■izoláltság garanciát keresni sú­lyos hiba volna. Törvény által előre vétót mondani az ellen, hogy más nemzet uralkodónk jo­gara alá helyeztesse magát, ha úgy akarja, elsőrangú reálpoliti­­kai baklövés volna, Keleteurópa mai állapota ’át­meneti. Valamivel előbb vagy utóbb a helyzet nemismeréséből és a mohó hódítási vágyból eredő uj rend össze fog omlani, át fog alakulni. Óriási hiba volna e ki­szám (thatatlan fejlődés közepette magunkat% közjogilag lekötni, közjogi tilalomfák között mo­zogni. Á magyar nemzet és a ki­rály azonos létérdekei, legyenek egyedül vezércsillagaink. Szaba-WácKó Jrta: liosáryné Réz Lola (Utánnyomás tilos) Lussin szigetének olasz verőfénye ‘próbálja elfeledtetni az októberi melankóliát. Az Iberer-peuzió meg­hitt, családias kertjében érik a na­rancs. Távolabb világoskék a tenger, lassan szállnak rajta egyre mesz­­■szebb sárgapiros yitorlaszárnyaik­­kal a bágjkák. , De a IMBpágy uündeu derűs szép­ségnél et^febb és minden lágyme­leg sugaránál a napnak. A messzi begyeket látom Lussin hegyei he­lyeit, a szegény vén hegyeket, amiknek völgyében szürke köd van, nem világoskék tenger. És meséket mondok magamnak, hogy a fájdal­mas sóvárgást esillapitsam\.. Mesél; mondok Náckóról, az egy­szeri be vérről, aki magános viskó­jában lakott a hegy meredek olda­lán, egyedül éldegélt kis hátikosa­ras, sárgállaju feleségével cs krum­plis galuskát ebédelt minden hét­köznap, vasárnap pedig mákos­kalácsot meg tojásos gombát. Ná.ekó egyszer burkot készített a kertjében, mert úgy vette észre, hogy lopják a szilváját. Görbe kis szilvafája volt.a kert sarkában és lekvárnak akarták hagyni a gyü­mölcsöt, jó érettre, hogy karácsonyi lepényre legyen. Nem gondolt rá, hogy pénteki, napon tette ki a hurkot, ami éppen tizenhármad lkára esett. Nyugodtan aludt hajnalig s mikor két órakor éjfélután megszólalt a munkára hívó kopogó fakalapács, felkelt, anélkül, hogy az asszonyt felébresz­tette volna, meggyujtotta pislogó kahanecét és a bányába indult. Amint kinyitja az udvar palóuk­­ajtajút, furcsa vinnyogás üti meg a fülét a holdvilágban fürdő kert felől. — Ejnye, — mondta magában Náckó — ugylátszik, van valami a hurokban. Óvatosan sietett a szilvafa felé a harmatos fűben és nagy csodálko­zással látta, hogy egy boszorkány guggol a drótnál. Be volt csípve a hurokba mind a két keze, mind a két lába. — Jaj, Náckó, — hivalkodott a boszorkány, amikor észrevette -—* eressz ki hamar a hurokból, min­dent megteszek, amit csak kívánsz. De Náckó meggondolta, hogy.nem vesződhetik most a hurokkal, mert a bányába kell sietnie, azonkívül tanácsosabb lesz. ha napvilágnál beszél a boszorkánnyal, mert úgy mégis bátorságosabb. Ráadásul pedig munkaközben meggondol­hatja azt is, miket kívánjon. Igy hát nem felelt a. boszorkánynak egy szót som. hanem beszaladt az ud­varba, kihozta a tyukboritót s le­födte vele a boszorkányt, még egy nagy követ is tett reá, nehogy ki­szabaduljon. Azután pedig felkel­tette a féleségét, megmondta neki, hogy egy boszorkány van kint a kertben a borító alatt s megtiltotta, hogy a közelébe menjen. De most már aztán rohant is a bányába, nehogy elkéssen és a hut­­man rut szavakat ordítson reá. Csak úgy gurultak a kavicsok, amint leszaladt a lejtőn. Alighogy elment, felkelt az asz­­szony, mert nem volt nyugta többé az ágyban. Először csak a házból nézett a kert felé, aztán kiment az udvarra, aztán, mert úgyis meg kellett kapálnia a krumplit, a kertbe ment és körüljárta néhány­szor a borítót. A boszorkány vinnyogott, és nyö­szörgőit odabent. —- Csak egy^ kicsit emelem fel a boritól, hogy lássam, — gondolta az asszony. — Sohasem láttam még boszorkányt. — És odament és fel­emelte s a vége az lett, hogy legug­golt melléje és beszélgetni kezdtek. Á boszorkány nagyon tisztességes öregasszonynak látszott és dicsérni kezdte az asszony jó szivét. — Ismerlek én téged, —mondta. — Láttalak a kéményen keresztül sok­szor, ahogyan dolgozol és az élete­det töltőd és nem panaszkodó!, ám­bár egyedül vagy idegenek között és a munkád nehéz. Az asszonynak könny szökött a szemébe, mert eszébe jutott, hogy csakugyan nehéz az élete és hogy a rokonai messze vannak tőle, vala­hol a világ végén. — Azoknak jó dolguk van, •— moudta. a boszorkány. — Reggel­kit,eszik a. tengerbe a hálót és délre lelc van hallal. Csak meg kell főzni. Amellett pedig együtt beszélget­hetnek és elmulathatnak. A te szomszédaid gonoszak és irigyek és lenéznek téged, tudom. Csakugyan megtörtént néha, liogy az asszony összeveszett a szomszédaival és ez most mind az eszébe jutott. Sírni kezdett, — Szabadítsd ki a kezeimet a hurokból, — mondta a boszorkány — és ha akarod, tengert varázsolok a völgyben, ami tele lesz hallal és egészen a házatokig ér, a szom­szédék házát pedig elviszi, a viz. — De hátha belefut az uram, mikor haza akar a bányából jönni.2 — aggodalmaskodott az asszonya — Dehogy fül! — legyintett a boszorkány. — Nem látod, hogy a hánya a szemközti begyen még magasabban van, mini, itt a ház? Köröskörül jön majd a hegyolda­lon, alig egy félórával lesz az útja hosszabb. Hát mit akarsz? És addig beszélt, addig beszélt a boszorkány a tengerről, a jóizii ha­lakról és a kiállhatatlan szomszé­dokról, mig az asszony csakugyan, kieresztette a két kezét. Abban a, pillanatban nagy zugás támadt, a völgyet tenger töltötte be és a szomszédok házát elvitte a viz. — Jaj Istenem, — szólt az asszony — most mit csinál jak? Félek, hogy az uram haragudni fog. — Főzz neki halpaprikást, — tanácsolta a boszorkány. — Attól majd megbékül. — De hiszen kí sem tudom fogni a halat! —- kiáltotta az asszony. — Soha életemben nem halásztam és nem is láttam tengert és most meg jobban félek egyedül, mint azelőtt. — Tudod mit? — szólt a boszor­kány. — Én sem tudok halat fogni, de ha kiszabaditod a lábaimat is, akkor idgvamzsolom a rokonaidat, akik értenek hozzá, legalább egye­dül sem leszel ■ és ha az urad vesze­kedne, megvédenék téged. Az asszony kiszabadította a bo­szorkányt, az eltűnt s mikor az asszony hátrafordult, látta már, k Ära 3M0 korona Budapest, VI. évf. 1» (1179.) sz.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék