Magyarság, 1925. február (6. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-01 / 26. szám

1925 február 1, vasárnap Ára 3000 korona Előfizetési árak: Félévre 240.000 korona. Negyedévre 120.000 kor. Egy hóra 40.000 korona. Egyes szám ára hétköznap 2000 korona. Vasárnap 3000 korona. Ausztriában hétköznap és vasárnap 2500 osztr. K. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VII. kerület, Miksa-ntca 8. szám. Telelonszámok: Józsel 68-90, József 68-91. Józsei <58—92, Levélcím: Budapest 741, Postafiók 19. Megjelenik hétfő kivételével mindennap. Két dátum kőit Irta: Milotay István A Károlyi-féle forradalom ve­zérorgánuma a napokban a Tiz csztendő-xőX irt kritikai elmélke­­§eit azzal fejezte be, hogy pár­soros' idézetet közölt egy olyan cikkemből, amely a forradalom vége felé, 1UJ9 márciusban jelent meg az Uj Nemzedék cimü heti­lapban. Az idézettel azt akarta szemléltetni, hogy irtani én olyan cikkeket is, amelyeket nem vet­tem föl a kötetembe s amelyeket ina szívesen elfelejtenék. Mert az idézet szerint én is forradalmár voltam, behódoltam az uj Magyar­­országnak, mellyel ők cs Káro­lyiék ajándékoztak meg bennün­ket. Hisz egyebek közt ezt ' irtani ebben a cikkben: »Nem kivárnunk belőle — tudniillik a régi Magyar­­országból — vissza semmit. S mi volnánk az elsők, akik fegyvert ragadnánk ellene, ha akadna kéz, amely vissza akarna állítani. Igazán hálás vagyok érte, hogy ebből a cikkből igy a fejemre idéztek. A régi Uj Nemzedék bá­rom példányát a forradalom ide­jéből a legnagyobb utánjárással sem sikerült megkapnom s igy ezt a cikkemet is a Tiz esztendő összeállításakor mellőzni voltam kénytelen. A Magyarság olvasói meg fogják boesájtani, ha most, miután a túloldalról figyelmeztet­tek rá, s baráti részről viszont a füzet birtokába juttattak, a kri­tikai idézeteket kiegészítem olyan részekkel, amelyekből kiderül, hogy ez a cikk ma talán még idő­szerűbb, mint valaha, megírása­kor volt. — Visszakivánbatunk mi vala­mit a forradalom előtti Magyar­­országból, — kérdeztük ebben a cikkben — jól éreztük mi magun­kat ennek a Magyarországnak po­litikai, gazdasági és kulturális lég­körében? • Boldogok voltunk talán és elégedettek, konzerválni akartuk talán ezt a Magyarországot, meg­állítani s azt mondani neki, ma­radj igy mindörökre, mert igy vagy legjobb cs legkedvesebb ne­künk* Mi voltunk talán az ural­kodóosztály ebben az összeomlott Magyarországban, az uralkodó, az önző kisebbség, mely mások mun­káján és verejtékén hizik, s amely előtt tehetség, becsület és bivatott­­ság liijján is minden ut szabad, minden pálya nyitva és minden szerencse monopólium? Nekünk adott talán legtöbbet a tenger alá merült Magyarország anyagi és politikai hatalomban, társadalmi és kulturális jólétben és befolyás­ban? ... — Hát mit sirathatnánk mi és mit kívánhatnánk vissza ebből a Magyarországból? Politikai életet talán, parlamentjével, pártjaival, közerkölcsével és közszelleinéval ? Ezeket a pártokat és ezt a politikai életet kívánjuk vissza a mögötti álló szörnyeteg erőkkel: egy csoutja­­velejéig rothadt gyarmati kapi­talizmussal, amely feudális érde­keket láncolt magához ezer tagú igazgatóságaiban, grófi címerekkel, ékesítette páncélszekrényeit s gróü ágenseket ültetett pártvezéri es kormányzati ekszpoziturákba? Azo­kat a pártokat, amelyek ahelyett, hogy megszervezték volna értelmi és erkölcsi erők felhasználásával nagy nemzeti célok érdekében a magyar társadalmat, ellenkezőleg: arra szervezkedtek, hogy megront­sák s romlottságán át szállítsák és kiszolgáltassák önmaguknak, vagy idegen, hatalmi érdekeknek? — Ezt a politikai, gazdasági és kulturális berendezkedést sajnál­juk, mely a kontraszelekció elvéi alkalmazta a legdurvább eszkö­zökkel az élet és tehetség minden vonatkozásaiban? Ezt a rendszert, mely lehetetlenné tette, hogy a ma­gyarság önmagából termeljen ma­gának a régi helyett egy friss, bá­tor, hatalmas uj értelmiséget s amely arra ítélte a magyar néperő nagyszerű produktivitását, hogy mint sivatagbeli forrás, mely nines hová hordja megtermékenyítő hali­jait, elvesszen és elapadjon ideha­za, vagy iszonyú erőfeszítések, Ín­ség és pusztulás árán idegenben keressen érvényesülést? Ezt a Ma­gyarországot kívánjuk vissza, amely elszakadván a néptől, el job­bik önmagától, engedte, begy ífijjjáakt a keserves méltatlanságot, méHőzésí, nyomort és sebzett sértő­döttséget, mely rettentő légkörből zúgva kereste a szabadulást: ide­gen vitorlák fogják fel hajtó sze­lüknek? Ezt a Magyarországot saj­náljuk, mely legjobb gyermekeit, akik legjobban szerették, mintha csak szégyellő volna magát előt­tük. nem akarta észrevenni, elve­télte, vagy megtagadta őket s in­kább idegeneket ölelt szivére he­lyettük? A fekete bifea ballag a csorda már az ut porában, A kondás kürtje álmodozva bog S a csorda végen baktat egymagában Egy nagy, fekete bika, mint a bu. A többiek mind egy csapatba mennek És víáoran néznek egymásra ők, Egyik-másik szerelmesen epedve Mar összebuvík és vágyódva bőg. A kertekben a hervadt napraforgó Nyugatra csügged és az égi bolygó Fáradt szemével vörösen hunyorgat. A nagy, fekete bika elmaradva Oly árván néz a tűnő, tompa napba S a fázó nyárfák baljósán susognak. Juhász Gyula A bagoly Irta: Nyáry Andor (Utánnyomás tilos) A halász a tornácon feküdt a priccsen. Kati, a felesége arra ment, egy ideig nézte, aztán halk, bizony­talan hangon megszólította: — Ma éjjel nem megy el halászni? Á halász a fal felé fordult: — De elmegyek. Kati arcára rásuhant valami. — Csak azért kérdezem, — ma­gyarázta, aztán belevágott a tulaj­donképpeni mondatba — a vacso­rája ott van a konyhában az asz­talon. Én elmegyek édesanyámék­­lioz. Délután üzent, hogy nézzek el bozzájok estefelé-A halász bólintott: — Csak creggyi És szemét alvásra, hunyta­‘A menyecske halkan sóhajtott, aztán megindult a kapu felé, olt megállt, visszanézett s mikor látta, hogy az ember még mindig a fal felé fordulva fekszik, kinyitotta, a kapuajtót, de nem ment ki rajta, hanem becsapta. Hadd gondolja az embér, hogy elment. Ö maga pedig csendben, lábujjbegyen visszaindult és a létrán felment a padlásra. A harangozó Őrangyalra haran­gozott. Nyolc óra volt. A halász nyújtózott egyet, aztán a priccsről felkelt. ■ Ideje, hogy elinduljak! Bement a konyhába, tarisznyá­jába belerakta a vacsorát, a félliter bort, aztán a tarisznyát a vállára vetette és elindult a Duna felé. — Máma jó fogás lesz, — gon dolta — csendes a viz, a hold meg­világítja a Duna hátát. Hát nem mulasztja, el a jó alkal mat. Annál is inkább, mert János gazda már régen kitapasztalta, hogy éjszaka jobban járnak a ha­lak, mint nappal. Ezért aztán egész nyáron éjszaka kergette a halakat. Ment, mendegélt- A nagy, ot­romba halászcsizma rátartósan ko­pogott a száraz utón-Álig ért azonban a szomszédéi: kertje alá. a háza felől bagoly­huhogást hallott. Megállt, visszanézett. — Bagoly. — ümmentett egyet. — Halálmadár... Éppen az én háza­mon! Rándított egyet a tarisznyán, az­tán továbbment. Másnap megint holdvilág volt- A menyecske megint #clincüt ha­zulról. A harangozó megint haran­gozott . A halász vállára vette a tarisz­nyát és megint ballagott a Duna felé. Mikor pontosan a szomszédók kertje alá ért, a bagoly megint megszólalt- A halász megállt: —- A méndörgős ezt a halálmada­rat! Hát ez mindig akkor szól, mi­kor elmegyek hazulról! Kicsit babonás volt, mint afféle balász, kezdte rosszul érezni magát. — Még utóbb jelent valamit. Mivel nem tudta biztosan, hogy a kuvikkolás az ő házáról jön-e, vagy pedig a felső szomszédéról, megfordult, gondolta, hogy meg­nézi. az a pár perc ide vagy oda. Legalább megbizonyosodik róla, az­tán nyugta lesz. Hát visszament. Mikor a kapujához ért, benézett rajta. Baglyot nem látott sehol, de az nem is szólt. De a kert végében gyanús zörgést' hallott, mintha va­laki lábujjhégyen iparkodott volna elmenekülni. A menyecske meg a padlásról jött le. A halász meghöppent- „ — Hát ez hogyan lehet! — tűnő­dött- — Az asszony azt mondta, hogy elmegy hazulról, most meg a padlásról jön le. Akkorát nyelt, csak úgy kor­­tyant. , —- Itt baj van! — gondolta sapad­­tan. de nem szólt senkinek, úgy tett, mintha semmit sem látott volna. Egész éjjel, a .csónakban ült. Most azonban akár csárdást járhat­tak'tőle a csukák, meg a kövér pontykisasszonyok-, észre se vette őket. — Hát hol voltunk mi ebben a Magyarországban? Nekünk és hoz­zánk volt talán jó ez a Magyar­­ország? Hát volt itt hely a mi szá-t inunkra? Hát éltünk mi, hát is­mertek itt bennünket? Hál volt itt ut a mi számunkra és volt taláu reménység? Hát mi ültünk itt a te­rített asztal mellett, vagy éppen az asztalfőn, mi szegény, szerény és ifjú magyar értelmisége a hu­szadik század elejének? Hisz mi úgy bujdostunk, úgy ődöngtfink, úgy tengődtünk itt, oly idegenül, oly magunkrahagyatva, oly értet­lenül, mintha egy más, egy messze világból szakadtunk volna az édes­anyánk házához. Hisz itt, itthon mi voltunk a legigénytelenebbek, a legcsöndesebbek, a legelbagya­­tottabbak, a legsebzettebbek, a leg­utolsóbbak. Szörnyűségek történ­tek körülöttünk s mi egymásra néztünk és azt mondtuk, hogy ez nem lehet. Néztük a pártokat, a vezéreket, a nagyokat cs elismer­teket, hivatalos tudósokat, az iro­dalom kikiáltott jeleseit cs vártuk tőlük a szabadító szól. Mindent láttunk, mindenről tudtunk, mi­lyen szörnyűség, fájtunk milliók helyétt, szenvedtünk milliókért és senki se akart tudni rólunk. Reánk illettek Bjeliuszkynok, a hires orosz kritikusnak szavai a XIX. század eleji Oroszország ébresztői­ről: »Hazátlan emberek voltunk idehaza, sőt annál is rosszabbak; olyan emberek, akiknek egy déli­báb a hazájuk«. Számiizötíek vol­tnak és itthon kellett maradnunk. A hatalmasok Magyarországa épp oly idegen volt nekünk és épp oly idegen volt hozzánk, mint az a má­sik, amit ennek helyére Ígértek Azon gondolkozott, mi lehet az asszony, körül. Mert azt már sej­tette, hogy a bagoly nem hiába hu­hog a szép asszony hazán, mikor ő éjs'zakánkint halászni jár. A harmadik napon is holdvilág volt-A menyecske ezen a napon is azt mondta, hogy ' elmegy hazulról és felment a padlásra. A harang is jelezte a nyolcat-A halász felkészült, vállára dobta a tarisznyát és elindult-Mikor azonban a szomszéd háza elé ért, és a bagoly huhogni kez­dett, ledobta válláról a tarisznyát és usgyi neki! futóra vissza. — Ellen! — torpant meg, mikor az udvarára ért. A holdvi lágban tisztán látta, hogy a kerten keresztül egy legény sza­ladt és lóhalálában átdobta magát a kerítésen. A menyecske meg éppen _ugy. mint az előző napon, a padlásról jött le. Az embernek háttal volt, mindjárt nem vette észre. A halász nem szólt, csak a szeme szikrázott. A menyecske megfordult s amint urát megpillantotta, megijedt. — Már megjött? — hebegte za­vartan.-- Meg! —■ válaszolt a halász sö­téten. — Tán itthon felejtett valamit? — próbált hízelegni az asszony. — Itthon! — felelt a halász. — Mit? — A becsületemet! A menyecske elsápadt. Az ember rá támadt: — Mit kerestél a padláson; J? Budapest, VI. évi. 26. (1204.) sz>

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék