Magyarság, 1925. május (6. évfolyam, 98-122. szám)
1925-05-31 / 122. szám
12 MAGYARSÁG METÓK és KÖNYVEK Császár Elemér : A magyar irodalma folitika története a szabadságharcig Az irodalmunk múltja iránt érdeklődő közönség már régóta, évtizedek óta várja, hogy végre-valahára vállalkozik valaki irodalomkritikánk történetének megírására. A Kisfaludy Társaság, hagyományaihoz híven, többször hirdetett pályázatot rá, de a pályázat mindig eredménytelen maradt. Nem jelentkezett soha senki, hogy feltörje az ugart. Mind mostanáig megíratlan maradt a magyar kritika története. Egyes korszakokról vannak ugyan jóravaló részlettanulmányok, irodalomkritikánk vezéralakjairól: Kazinczyról, Kölcseyről, Bajzáról, Toldyról s különösen Aranyról, Gyulairól jelentek meg monográfiák, essayk, de Császár könyve az első, mely a nagy feladattal, irodalomkritikánk összefüggő történetének megírásával megbirkózik. (Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy a nyugati irodalmak is meglehetős szegények, összefüggő kritikatörténeti művekben. Ott is inkább csak monográfiák vannak. Brunetiére-nek, Saintsburynak, az olasz Trezzának munkáin kívül alig jelent meg jelentékenyebb, a történeti fejlődés egész menetére figyelő munka.) Érthető kíváncsisággal vettük hát kezünkbe Császár Elemér könyvét. És sietünk megjegyezni : ha nem elégítette is ki teljesen várakozásunkat, de olyan trék, alapos forrásmunkának látjuk, adely nagy elismerést érdemel. Mert a Vállalt feladat nagy, nehéz és hálátlan volt. Az 1780-ban megindult Magyar Hírmondótól, Báth Mátyás hírlapjától kezdve egész a szabadságharcig végigböngészni az összes újságokat, folyóiratokat, zsebkönyveket, almanachokat, minden kritikával foglalkozó sajtóterméket, számbavenni minden jelentékeny, sőt jelentéktelen kritikát és kritikust, a rengeteg fölkutatott anyagot, adatot összefoglalni, a kritikusról jellemző képet, értékelést adni: mindez oly föladat, mely csak évek állandó és beható munkájával, lankadatlan forráskutatással, s az anlízisnek a szintézissel való össze- kapcsolásával, erős, kitartó figyelemmel s az elme megfeszített rendező munkájával volt megoldható. Császár könyve mint puszta munkateljesítmény is méltó az irodalmi közvélemény elismerésére. Mert ne felejtsük el: jórészt töretlen utakon járt, s minden során meglátszik, hogy a már mások által bejárt területeket is újra felkutatta, mindig eredeti forrásokból merít. Hogy a kutatásban erősebb, mint az összefoglalásban, ezen nem lepődik meg, aki eddigi munkásságát ismeri. De vannak könyvének fejezetei, különösen a Bajzáról, Szontaghról, Vörösmartyról és Toldyról szóló részek, melyek a szintézisben is kiválnak, a lényeget kiemelő jellemző erővel, pártatlan elfogulatlansággal vannak megírva. Az Athenaeum köréhez tartozó kritikusok és a későbbi Szépirodalmi Szemle kritikai irányának jellemzése a legsikerültebb. A negyvenes évek kritikájának, a divatlapok negyedrangú kritikusainak ismertetésében azonban már túlteng az analízis. Igaz, hogy ezt némileg a dolog természete is hozza magával. A Honderűnek s Frankenburg és Vahot Imre lapjának nincsenek kimagasló kritikusai, kikről külön-külön, összefoglaló jellemrajzokat lehetne adni. De viszont e kis jelentéktelenek értéktelen munkásságát nem érdemes ilyen részletező ismertetésre se méltatni. Hogy Császár lelkiismeretesen elolvasta azt a sok zöldséget, amit e kis, minden esztétikai kultúrát nélkülöző átlagemberek összeirkáltak, az lelkiismeretességét mutatja, de megelégedhetett volna azzal, ha pár oldalon jellemzi e korszak kritikai életének teljes sivárságát. Úgy hálásabbak lettünk volna neki, mint így, amikor majd száz oldalon apróra tárgyalja , melyik lapban mit irt ez vagy az az analfabéta »kritikus«. * És most, kimutatván és elismervén érdemeit, mondjuk el, mit vártunk volna még ezenfelül irodalomkritikánk történetírójától. Mindenekelőtt: leíró krónika helyett oknyomozó történelmet és mindenekfölött: a kritika fejlődéstörténetét. Szerettük volna, ha nagyobb tekintettel van a tényezőkre, melyek az egymást követő kritikai irányokat létrehozták és elsodorták. Szerettük volna, ha figyelmet vet a múlt század eszmeáramlataira, filozófiai és esztétikai gondolkozására, mely egyik forrása volt a kritikai reflexióknak , ha jobban kidomborítja az irodalmi iskolák váltógazdaságát, ami szintén mély nyomokat hagyott hátra az egykorú kritikában. Vártuk az élő irodalom és a kritikai értelem történeti fejlődésének kapcsolatát, ez összefüggés rendszeres kimutatását. A forráskutatás apró adatain kívül kiváncsiak lettünk volna a nagy tényekre, az okokra és okozatokra; mint folynak egyes korszakokban az uralkodó kritikai elvek az uralkodó irodalmi elvekből; mint kísértenek egy letűnt költői irányzat (klasszicizmus, romanticizmus) irodalmi elvei, mint kritikai elvek továbbra is,s e csökevények miként hátráltatják az irodalmi fejlődés menetét, megzavarván a közízlés alakulását; mint mérték össze az új költői iskolák zászlóira esküdött kritikusok fegyvereiket a veteránokéval s minő eredmények álltak elő az erők küzdelmeiből ? Minderről szerettünk volna hallani. Ha Császár kimutatta volna könyvében az irodalom és a kritika fejlődésének nagy összefüggéseit, úgy műve nemcsak tanulságosabb és érdekesebb lett volna, hanem magától kialakult volna a mű rendszere, ami most meglehetősen hiányzik belőle. Vájjon miért tartózkodott Császár a kapcsolatok feltüntetésétől, ami neki, irodalmunk alapos ismerőjének nem igen került volna nagy fáradságába? Lehet, az a felfogása tartotta vissza ettől, hogy a kritikai elvek fejlődése autonóm, független az irodalmi iskolák elveitől szóval talán attól tartott, ha a kritika történetét szorosabban kapcsolja az irodalom történetéhez, ezáltal föláldozta volna a kritika-történet önállóságát, sőt nem a neki való metódusba kényszerítette volna. Ebben van is valami A vérbeli kritikus nem hódol az irodalmi irányoknak s pl. Arany János mint kritikus azért áll fölötte Gyulainak, mert még a saját költői hitvallásától is függetleníteni tudta magát kritikáiban. Ez igaz, de az Arany-féle kritikusok nagyon kivételes jelenségek és rendszerint mégis csak az uralkodó költői irányok esztétikai elveiből lesznek az egykorú kritika uralkodó elvei. Kazinczy és Kölcsey kritikai ítéleteit pl. csak akkor érthetjük meg, ha ismerjük esztétikai dogmáikat s azt az irodalmi felekezetet, melynek mint kritikusok is papjai voltak. Császár könyvében a róluk szóló fejezetek aránylag azért gyöngébbek, mert elmulasztotta az akkori, sőt a mai közízléssel erős ellentétben álló neoklasszikus költői irány általános jellemzését. Ha ezt megteszi, úgy sem ő maga nem csodálkozik el annyira Kazinczy és Kölcsey kritikai ítéletein, sem az olvasót nem hökkenti meg velük. Mindennek meg van a maga oka s a tudomány nem térhet ki az oknyomozás elől, különösen akkor nem, ha enélkül a jelenségek érthetetlenek. Egy-két odavetett megjegyzés a megértetésre nem elég. • De nem akarunk túlkövetelők, igaztalanok lenni. Előbbi megjegyzéseinkkel nem akarjuk lerontani Császár könyvéről való fenti ítéletünket, ő így is valóban nagy és derék munkát végzett. Talán egyszerre nem is lehet mindent elérni. Nem szabad elfelejtenünk, hogy műve alapvető munka, az első összefüggő kritika-történet Magyarországon, tehát szükségképpen elsősorban forrástanulmány. A források ide fel vannak kutatva, a fundamentum meg van ásva, az alapvetés komoly, lelkiismeretes munka. Ezen most már lehet tovább építeni. Aki ezzel a stúdiummal tovább akar foglalkozni, Császár könyvét nem nélkülözheti. Dóczy Jenő (Szuhay...) Apáink és nagyapáink csendes falusi kúriáiba vezet vissza novellás könyvében Szalay László, ott járunk vele a gyermekemlékek virágos utain és bujkáló ösvényein. Történetei, amelyek a huncut Szuhay, a bölcs, öreg béresgazda kedves alakja köré fonódnak, friss közvetlenségükkel, magyar humorukkal, jóizű, tiszta egyszerűségükkel teszik emlékezetessé és rendkívül kellemesen szórakoztatóvá ezt a szép könyvet. Szalay László kifogyhatatlan mesemondó. Színes, közvetlen stílusa az eleven szó erejével bontogatja elénk falusi történeteik, mezők, erdők, kertek illatos színeit, régi csendes szobák és udvarházak életét, falusi emberek, zárkózott lelkek titkos világát, gyermekek, állatok, virágok és füvek kozmikus beszélgetését. Megfigyelő ereje a pusztákon, tanyai éjszakákban barangoló vándorok szeméből szikrázik ki, mesélő kedve tomírós és kiapadhatatlan, őserős, tiszta magyar nyelven beszél, szive pedig ott lüktet minden történetében, mintha a föld mély, szakadatlan dobogását hallanák. Uj, mai irodalmunkban nagy értéket jelent Szalay László könyve, amelynek fedőlapját a gézengúz öreg Szuhay eleven alakjával Szathmáry festőművész rajzolta meg. __ (m. j.) (Ecsedi István: Poros országutakon.) Ecsedi István dr.-t, a debreceni egyetem új magántanárát a Magyarság olvasóinak nem kell bemutatnunk. Hol a Hortobágyról, hol a diákjaival becserkészett magyar tájakról mindig akadt olyan megfigyelése, olyan mondanivalója, amit más nem látott meg és nem mondott el. Az etnográfus és újságíró szemével nézi a magyar embert, a magyar tájat, mint annak idején Herman Ottó és Tömörkény István, vagy napjainkban Móra Ferenc. Mint nagy elődei és kortársai kezén, Ecsedi kezén sem szürkül a halász és pásztorember szerszáma néprajzi objektummá, puszta múzeumi leltári számmá, mert akinek a magyar gondolat annyira szívügye, mint Ecsedinek, az a szegénység eszközében is meglátja a lelket, azt, ami magyarrá avatja a legszürkébb mindennapi tárgyat is. Ecsedi irt már könyvet Karacs Ferencről, az első magyar térképmetszőről, irt ennél is nagyobb könyvet a Hortobágyról, irt egy sereg komoly és alapos néprajzi tanulmányt az Ethnographiába s a Földrajzi Közleményekbe, de nekünk mégis legújabb műve a legkedvesebb könyvünk, amelyben poros országutakon gyűjtött impresszióit, a magyar róna élén, a tiszai kiöntések nádrengetegében, a magyar tenger és az ősbükk mélyén fogant hangulatait tárja elénk. Csak magyar elme látja és érzi meg így a színmagyar tájak minden szépségét, igazságát és tanulságát. Csak az tudta megírni ezeket az izgalmas riportokat a magyar népéletről, aki egész életét az örök magyar problémának, a középdunai medence egyetlen államalkotó elemének, a magyar lélek megismerésének szentelte. Ecsedi könyve megmutatta, hogy az ő poros országutai mentén szépséges virágok illatoznak. (1. k.) (A Megfagyott Muzsikus.) Ezen a meglepő néven a műegyetemi hallgatókat mint építészeket kell érteni azon az alapon, hogy a görög Pindarosz egyik ódájában az építészetet megfagyott zenének nevezte el. A József-műegytem megfagyott építészei azonban melegkedvű, ötletes fiuk, akik idén is változatos, művészi és humoros nagy ivrétű Almanachot adtak ki, Megfagyott Muzsikus címmel. Sok benne a helyi vonatkozás, tanárokra és diákokra, a kedélyes diákélet intimitásaira, de az iskolán kívülálló is műélvezettel és fiatalodó kedvvel olvashatja a meglepően pompás kiállítású, a legmagasabb békigényeket is felülmúló kedves könyvet. A mű tiszta jövedelme a műegyetemi hallgatók segítőegyesületét gyarapítja. Kapható a műegyetemieknél és az Életnyomdában (I., Horthy M.u. 15.), amely a szép könyvet nyomtatta, továbbá könyvkereskedésekben, 70.000 koronáért. (A finnek Jókai-fordítója.) A Petőfi Társaság nemrégiben választotta kültagjai közé Vainio Miklóst, isokyrói finn lelkészt, akit Finnországban a finnek Jókai fordítója néven ismernek. A derék pap egy emberéleten át ápolta hazájában a magyar kultuszt, amely a XIX. század negyvenes éveitől kezdve, amikor a fiatal Beguly Antal odafenn járt s mikor a fiatal finn tudós-nemzedék körében a finn-ugor nyelvrokonság kérdése úgyszólván napirenden volt, napjainkig egyre nagyobb arányokat ölt. A ma már 65 éves lelkész diák és papnövendék volt Helsingforsban, amikor 1880-ban megjelent ott Szinnyei József és Jalava Antal Magyar nyelvtana az Unkarin kielen oppikirja és olyanfeltűnést keltett, amelyet nyelvtan alig ért meg eddig. Vainio sietett megvenni az érdekes könyvet s Jalava Antaltól, Az uj földesur átültetőjétől, kinek tollából Jókai remeke 1878-ban jelent meg »Uusi Tilanhaltia« címen, a finn irodalmi társaság kiadásában, a lánglelkű magyar baráttól tanult magyarul. Vainio mihamar tökéletesen megtanult magyarul s egymásután ontotta Jókai műveit szerencsés és sikerült fordításban. »Asszonyt kisért, Istent kisért« 1885-ben jelent meg, majd »Egy magyar nabob« 1888-ban, »Kárpáthy Zoltán« 1891-ben, »A sárga rózsa« 1894-ben. Ezek Vainio működésének koronája, noha Mikszáthtól is (Tót atyafiak, Vegyes elbeszélései, Szent Péter esernyője) fordított, Csepreghytől A sárga csikót és Gárdonyinak Borát. Később ültette finnre a János vitézt (1913-ban) a helsingforsi nemzeti színház számára, melyet a tameperei színház mostanában újra szinre hoz s most dolgozik Zilahy Lajosnak »Süt a nap« darabján, mely mostanában kerül színre a helsingforsi nemzeti színházban. A finnek magyar fordításaiból ismerik a derék lelkészt, ki mint költő is sikerült kísérleteket tett és szép életrajzot irt Mikszáth Kálmánról. Vainio nemcsak érti, hanem beszéli is a magyar nyelvet. Itt járt hazánkban, személyes ismerőse Szinnyeinek és Gombocznak, s ez évben is készül lejönni Budapestre. Több magyar ember megfordult már magyarbarát házánál, többek között Németh Gyuláné, Sebestyén Irén, a budapesti egyetem török professzorának felesége, aki nem egy jeles finn regényt fordított magyarra. (Papp Viktor: Arcképek a magyar zenevilágból.) Az élesszemü, világosan látó esztétikusnak immár negyedik zenei arcképsorozata látott napvilágot ezzel a 187 oldalas füzettel, hogy mind teljesebbé tegye zenei életünk galériáját s biztos alapokat rakjon egy eljövendő összefoglaló magas zenetörténet alá. Id. Ábrányi Kornél, Bartók Béla, Buttykay Ákos, Csáth Géza, Dolmányi Ernő, Gobbi Alajos, Hubay Jenő, Kern Aurél, Kodály Zoltán, Lányi Ernő, Mihalovich Ödön, Poldini Ede, Szabados Béla, Szendy Árpád, Telmányi Emil és a Waldbauer—Kerpely vonósnégyes portréi sorakoznak itt egymás mellé s az újabb magyar zenevilág színes mozaikképét kartjuk a végén összhatás gyanánt. A kitűnő jellemző erővel kidomborított művészi egyéniségek színes kaleidoszkópjából elénk varázsolódik a magyar zenei élet nemzeti egyéniségének jellege: egy lüktető eleven valóság, amelyre máris büszkén tekinthetünk s amely a legszebb s leggazdagabb jövőt ígéri. Akit ez a valóság érdekel, bizonyára örömmel fogja olvasni ezeket a mesterkézzel rajzolt miniatűröket, a zenei élet napi krónikásai és jövő histórikusa pedig ezenkívül hálásan könyvelhetik el forrásműveik közé. (m. i.) Ezek a könyvek a fai far—Zeidler nemzeti könyvkereskedésében kaphatók. Budapest, Kossuth Lajos utca 7.